Mielőtt beülnék a fehér terepjáróba, még vetek egy vigyorgó pillantást Shinjire, aztán elfoglalom a helyem Tatsuki mellett, levetem és hátradobom a kabátom, majd becsatolkozom. A motor felszólal, s már indulunk is.
- Útközben álljunk meg a sarki csokisnál – kérem, Tatsuki pedig egy félmosollyal rám pillant, de nem indokolom meg, miért. Majd rájön. Nyugodt tempóban, néha a visszapillantóba nézve vezet, majd kérésemnek megfelelően leparkol a megadott helyen. Ismeri azokat a helyeket, ahol én meg-megfordulok, s miután kiszállok a kocsiból, már mellettem is van és együtt megyünk be a boltba. Körbejárom, nagy műgonddal végiggondolom, mi az, amivel nagy bakot nem lőhetek, aztán szép csomagolásba kérek két maroknyi apró csokoládét, s egy tábla rózsaszirommal díszítettet. Tatsuki fizet, majd az ajtókat nyitogatva előttem kikísér. - Hazafele szerezzünk egy nagy citromot, meg nézzünk be a nagy dohányoshoz – állok elő a következő kérésemmel, míg a szélvédő alá pakolom a cuccot.
- Te meg mit terveltél ki már megint? - kérdezi meg most már elnevetve magát.
- Áááá, kurvajó lesz! - mondom izgatott vigyorral. - Anno azt gondoltam, Asame citrommal issza a kávéját. Most úgy fogja – jelentem ki elégedetten.
- Júúúj! - nyögi fájdalmas képpel, de röhögve. - Még a végén megsajnálom, ha ilyen merényleteket követsz el ellene. - Elég komolyan hangzik ez most a pirszingesem szájából, de nem törődöm vele. Tudom, mire gondolt, én viszont nem arra. Ennek ellenére nem töröm le Tatsuki jókedvét, örülök, hogy sikerült elvonni a figyelmét a lányarcról.
- És a dohánybolt?
- Mindig más cigijét szívom – mondom ki elégedetlenül, vállat vonva. Kuncog egyet, ennél bővebb magyarázatra azonban nincs szüksége.
Nem sokkal később megérkezünk a szülői házhoz, magamhoz veszem a csokoládékat, majd bevárom Shinjit és előre megyek. Tatsuki nyitja megint előttem az ajtót, s ahogy látom, szigorúan maga mögé szorítja a srácot. Rápillantok egy „muszáj ezt?” kérdéssel az arcomon, miközben ügyeskedek, hogy a cipő lekerüljön a lábamról, de végül ő az, aki átkarolja a derekam és kioldja a fűzőt a cipőmön. Innentől már könnyen megszabadulok tőle és anya is megjelenik, hogy üdvözöljön bennünket. Miközben köszönt, meghajol. A szobámból halk dübörgés hallatszik, vagyis a húgom még mindig ott foglalja a helyet. Ennek nem örülök. Anyával egymáshoz lépünk és mielőtt átölelhetne, a kezébe nyomom a táblás csokoládét. Zavartan elmosolyodik, azt suttogja, nem kellett volna, aztán akaratosan csakazértis módon átölel. A számat megvonva átkarolom, majd mikor elereszt, féloldalasan fordulok, hogy bemutassam őket egymásnak Shinjivel. Miután ezen túlesünk, anya befelé invitál minket, felajánlja, hogy főz egy teát és anélkül, hogy elfogadnánk, már munkához is lát.
- Éhesek vagytok? - kérdezi. - Van még egy kevés onigirim.
- Tehát ketten simán jól laktok csak azzal – mondom félmosollyal a srácoknak, mert anyával kicsit más nyelvet beszélünk néha.
- Egyet elfogadok – jelenti ki méltóságteljesen Tatsuki, anyának pedig felragyog az arca és míg forr a teavíz, gyorsan munkához lát, hogy feltálalja az ételt.
- Nem kell szerénykedni, egyetek, amennyi belétek fér! - jelenti ki lelkesen, s pillanatok alatt komplett étkezéshez készíti elő a terepet. Csak kuncogok rajta, és figyelem Shinjit és Tatsukit, főleg, mikor a tea is az asztalra kerül. - Asame-san? - kérdezi tőlem csendesen anya.
- Még mindig nem áll módjában elkísérni sajnos, de majd bejelentem, ha együtt érkezünk – biztosítom őt, mire röviden elneveti magát. Én látom rajta, hogy nincs egészen jól lelkileg, csak tartja magát, ám tudom azt is, hogy nem hagyná, hogy pátyolgassam. Inkább felállok az asztaltól és magamhoz veszem a csokikeveréket. - Mire iható hőmérsékletű lesz, igyekszem itt lenni – jelentem be, azzal a szobám felé veszem az irányt. Megszívom magam éltető oxigénnel, majd kopogás nélkül megyek be. Amúgy sem lenne érdemes kopogással bíbelődni, Bon Jovi – It's my life-ja mellett az nem hallatszik. Odabent csak az íróasztali kislámpa és a laptop fénye világítja meg az egyébként sötét szobát, Ayako az ágyamon ül bekucorodva a sarokba és az egyik párnámat szorítja a fejére. Szerintem nem vette észre, hogy valaki bejött. Lassan helyet foglalok az ágyon, lejjebb veszem a hangerőt, mire rám néz.. Meglepődik azon, hogy itt vagyok, aztán ijedtség vonul végig az arcán, de mielőtt elszaladhatna, elkapom a csuklóját és visszahúzom az ágyra. - Nem tapsollak meg azért, hogy a szobámban vagy és a laptopomon hallgatsz zenét, de ami igazából zavar, az az, hogy begubózol. Apa rohadtul nem ér meg ennyit.
- Könnyen beszélsz...
- Nem – szakítom félbe higgadtan. - Apa évekig foglalkozott velem, aztán egyszer csak vége lett. Én pont, hogy tudom, miről beszélek és nálam jobban senki sem veti meg, vagy utálja őt – jelentem ki teljesen komolyan. Úgy látom, Ayako elcsodálkozik a szavaimon, főként azért, mert csendesen, őszintén mondom ki őket. - Ne csináld azt, amit én, mert nagyon nehéz kiszállni belőle és kurva ciki, amikor szeretnél normális életet élni, de nem tudsz – kérem meg őt határozottan, majd felé nyújtom az ajándékom. A szemei kikerekednek, még a gyér fényben is látom, én pedig hetykén elmosolyodom. - Vértezd fel magad ezzel, legális drog és könnyebb abbahagyni a fogyasztását is.
- Tök hülye vagy – motyogja, de persze elveszi a csomagot. Nem meri kibontani, zavartan maga mellé rakja, újra megnézi, megtapogatja, hogy tényleg kapott tőlem valamit, aztán rám szegezi kék szemeit.
- Tudod, Ayako... - kezdek újra beszélni, mikor megunom, hogy csak nézünk egymásra, mint két értelmes kettyós, s cigarettát kutatok elő az övtáskámból. - Bármennyire is gyűlöljük az apánkat, nem tagadhatjuk meg őt – jelentem ki, miközben rágyújtok. - Anya ki fog mellette tartani a haláláig, ezért nekünk kell okosnak lenni. Mondhatsz akármit, de elég sokat gondolkodtam, hogyan álljak a kérdéshez és arra jutottam, hogy örököltünk Nathan Elerdentől valamit, amivel azt hiszem, nem sokan büszkélkedhet. Figyeld meg apát; a legmélyebb gödörből is kimászik, a leglucskosabb szart is lerázza magáról és minden talajon képes gyökeret verni – jelentem ki, aztán mélyet szívok a cigarettából.
- Útközben álljunk meg a sarki csokisnál – kérem, Tatsuki pedig egy félmosollyal rám pillant, de nem indokolom meg, miért. Majd rájön. Nyugodt tempóban, néha a visszapillantóba nézve vezet, majd kérésemnek megfelelően leparkol a megadott helyen. Ismeri azokat a helyeket, ahol én meg-megfordulok, s miután kiszállok a kocsiból, már mellettem is van és együtt megyünk be a boltba. Körbejárom, nagy műgonddal végiggondolom, mi az, amivel nagy bakot nem lőhetek, aztán szép csomagolásba kérek két maroknyi apró csokoládét, s egy tábla rózsaszirommal díszítettet. Tatsuki fizet, majd az ajtókat nyitogatva előttem kikísér. - Hazafele szerezzünk egy nagy citromot, meg nézzünk be a nagy dohányoshoz – állok elő a következő kérésemmel, míg a szélvédő alá pakolom a cuccot.
- Te meg mit terveltél ki már megint? - kérdezi meg most már elnevetve magát.
- Áááá, kurvajó lesz! - mondom izgatott vigyorral. - Anno azt gondoltam, Asame citrommal issza a kávéját. Most úgy fogja – jelentem ki elégedetten.
- Júúúj! - nyögi fájdalmas képpel, de röhögve. - Még a végén megsajnálom, ha ilyen merényleteket követsz el ellene. - Elég komolyan hangzik ez most a pirszingesem szájából, de nem törődöm vele. Tudom, mire gondolt, én viszont nem arra. Ennek ellenére nem töröm le Tatsuki jókedvét, örülök, hogy sikerült elvonni a figyelmét a lányarcról.
- És a dohánybolt?
- Mindig más cigijét szívom – mondom ki elégedetlenül, vállat vonva. Kuncog egyet, ennél bővebb magyarázatra azonban nincs szüksége.
Nem sokkal később megérkezünk a szülői házhoz, magamhoz veszem a csokoládékat, majd bevárom Shinjit és előre megyek. Tatsuki nyitja megint előttem az ajtót, s ahogy látom, szigorúan maga mögé szorítja a srácot. Rápillantok egy „muszáj ezt?” kérdéssel az arcomon, miközben ügyeskedek, hogy a cipő lekerüljön a lábamról, de végül ő az, aki átkarolja a derekam és kioldja a fűzőt a cipőmön. Innentől már könnyen megszabadulok tőle és anya is megjelenik, hogy üdvözöljön bennünket. Miközben köszönt, meghajol. A szobámból halk dübörgés hallatszik, vagyis a húgom még mindig ott foglalja a helyet. Ennek nem örülök. Anyával egymáshoz lépünk és mielőtt átölelhetne, a kezébe nyomom a táblás csokoládét. Zavartan elmosolyodik, azt suttogja, nem kellett volna, aztán akaratosan csakazértis módon átölel. A számat megvonva átkarolom, majd mikor elereszt, féloldalasan fordulok, hogy bemutassam őket egymásnak Shinjivel. Miután ezen túlesünk, anya befelé invitál minket, felajánlja, hogy főz egy teát és anélkül, hogy elfogadnánk, már munkához is lát.
- Éhesek vagytok? - kérdezi. - Van még egy kevés onigirim.
- Tehát ketten simán jól laktok csak azzal – mondom félmosollyal a srácoknak, mert anyával kicsit más nyelvet beszélünk néha.
- Egyet elfogadok – jelenti ki méltóságteljesen Tatsuki, anyának pedig felragyog az arca és míg forr a teavíz, gyorsan munkához lát, hogy feltálalja az ételt.
- Nem kell szerénykedni, egyetek, amennyi belétek fér! - jelenti ki lelkesen, s pillanatok alatt komplett étkezéshez készíti elő a terepet. Csak kuncogok rajta, és figyelem Shinjit és Tatsukit, főleg, mikor a tea is az asztalra kerül. - Asame-san? - kérdezi tőlem csendesen anya.
- Még mindig nem áll módjában elkísérni sajnos, de majd bejelentem, ha együtt érkezünk – biztosítom őt, mire röviden elneveti magát. Én látom rajta, hogy nincs egészen jól lelkileg, csak tartja magát, ám tudom azt is, hogy nem hagyná, hogy pátyolgassam. Inkább felállok az asztaltól és magamhoz veszem a csokikeveréket. - Mire iható hőmérsékletű lesz, igyekszem itt lenni – jelentem be, azzal a szobám felé veszem az irányt. Megszívom magam éltető oxigénnel, majd kopogás nélkül megyek be. Amúgy sem lenne érdemes kopogással bíbelődni, Bon Jovi – It's my life-ja mellett az nem hallatszik. Odabent csak az íróasztali kislámpa és a laptop fénye világítja meg az egyébként sötét szobát, Ayako az ágyamon ül bekucorodva a sarokba és az egyik párnámat szorítja a fejére. Szerintem nem vette észre, hogy valaki bejött. Lassan helyet foglalok az ágyon, lejjebb veszem a hangerőt, mire rám néz.. Meglepődik azon, hogy itt vagyok, aztán ijedtség vonul végig az arcán, de mielőtt elszaladhatna, elkapom a csuklóját és visszahúzom az ágyra. - Nem tapsollak meg azért, hogy a szobámban vagy és a laptopomon hallgatsz zenét, de ami igazából zavar, az az, hogy begubózol. Apa rohadtul nem ér meg ennyit.
- Könnyen beszélsz...
- Nem – szakítom félbe higgadtan. - Apa évekig foglalkozott velem, aztán egyszer csak vége lett. Én pont, hogy tudom, miről beszélek és nálam jobban senki sem veti meg, vagy utálja őt – jelentem ki teljesen komolyan. Úgy látom, Ayako elcsodálkozik a szavaimon, főként azért, mert csendesen, őszintén mondom ki őket. - Ne csináld azt, amit én, mert nagyon nehéz kiszállni belőle és kurva ciki, amikor szeretnél normális életet élni, de nem tudsz – kérem meg őt határozottan, majd felé nyújtom az ajándékom. A szemei kikerekednek, még a gyér fényben is látom, én pedig hetykén elmosolyodom. - Vértezd fel magad ezzel, legális drog és könnyebb abbahagyni a fogyasztását is.
- Tök hülye vagy – motyogja, de persze elveszi a csomagot. Nem meri kibontani, zavartan maga mellé rakja, újra megnézi, megtapogatja, hogy tényleg kapott tőlem valamit, aztán rám szegezi kék szemeit.
- Tudod, Ayako... - kezdek újra beszélni, mikor megunom, hogy csak nézünk egymásra, mint két értelmes kettyós, s cigarettát kutatok elő az övtáskámból. - Bármennyire is gyűlöljük az apánkat, nem tagadhatjuk meg őt – jelentem ki, miközben rágyújtok. - Anya ki fog mellette tartani a haláláig, ezért nekünk kell okosnak lenni. Mondhatsz akármit, de elég sokat gondolkodtam, hogyan álljak a kérdéshez és arra jutottam, hogy örököltünk Nathan Elerdentől valamit, amivel azt hiszem, nem sokan büszkélkedhet. Figyeld meg apát; a legmélyebb gödörből is kimászik, a leglucskosabb szart is lerázza magáról és minden talajon képes gyökeret verni – jelentem ki, aztán mélyet szívok a cigarettából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése