- Hogy érezed magad? - kérdezi csendesen Aki, miután visszarakja a poharat az éjjeliszekrényre. Nehéz válaszolni, nehéz elmagyarázni. Rémesen. Mintha mindenem égne és zsibbadna egyszerre, miközben fázom is. Tisztán emlékszem a láz szülte álmokra, s ahogy eszembe jut egy-egy kép belőle, megborzongok. Tompa körülöttem minden, mintha távol lennék Akitól, aki várja válaszom és mintha Ryuuichi is a lehető leghalkabban pakolászna csak. Lehunyom szemem. A fejem lüktet a fájdalomtól és kellemetlen az a szédülés, mely mellékhatásként jelentkezik mindehhez. Végül mégis csak megint Akira pillantok. Elmosolyodik és egy vizes törülközővel áttörli arcom.
- Tompán – felelem végül lassan. Akihito leteszi a kezében lévő törülközőt és elkezdi jobbomat masszírozni. Csuklómtól egészen vállamig és vissza, majd rátér megint kézfejemre. Balommal is ezt teszi. Felszisszenek, ahogy elér vállam közelébe, de nem halad tovább, finoman masszíroz át azon a részen, majd kézfejemen folytatja tovább, azokat az akupresszúrás pontokat végignyomkodva, melyek csillapítják a fejfájást. - Mi történt? - kérdezek rá csendesen. Csak arra emlékszem, hogy Deon mellettem feküdt, utána semmi többre.
- Elaludtál és felment a lázad. Alig bírtuk levinni, de most már jól leszel. Begyulladt a sebet, valószínűleg az váltotta ki ezt a hirtelen magas lázat. Takashi ellátott, de az infúziót továbbra is kapnod kell – árulja el nekem, mire aprót bólintok. - Asame... mit álmodtál? - kérdezi csendesen, mire megrázom fejem, hogy nem akarok róla beszélni. - Ryuuichi, kérlek, hagyj kicsit magunkra! – küldi ki testőrömet is a szobából, én pedig tudom, hogy ebből nem fog engedni akkor most. Miután Ryuu távozik a szobából, Aki ismét megkérdezi tőlem azt, amire elsőre nem kapott választ.
- A szokásos... gyerekek voltunk. Apám nem hagyott... - vázolom fel tömören, mert még mindig nehéz beszélni, erről meg végképp, hiába tud mindent Akihito a gyerekkorunkról, hiába együtt éltünk meg mindent, akkor is más ez a helyzet.
- Asame, lassan tíz éve ennek az egésznek. Nem lenne jobb elfelejtened végre? Nem lenne jobb megbékélned vele? - kérdezi komolyan. Igaza van, de képtelen vagyok rá.
- Hogy békéljek meg egy olyan emberrel, aki még a halálos ágyán sem nézett úgy rám, mint a fiára? Aki még akkor is csak utasított, kiosztott, megalázott? Te egy ilyennek hogy bocsátanál meg? Hogy békélnél meg vele? - kérdezem csendesen.
- Asame, én tudom a legjobban, hogyan bánt veled – vesz kezébe valami tégelyt és lecsavarja a tetejét. Eszméletlen büdös az a vacak. Elfintorodom. - Tudom, hányszor vert el úgy, hogy alig bírtál mozogni és én ápoltalak. Minden sebedet ismerem, minden hozzáfűződő emléket, ahogy te is ismered az enyéimet. Ahogy azt is, hogy sosem élhetek normális életet, úgy elintézett apám. Te mégsem engedted, hogy feladjam. És nem adtam fel, hittem abban, hogy képes vagyok továbblépni, mindezek ellenére is, mert hitet adtál – kezdi el bekenni a vállam a krémmel. - Most te higgy abban, hogy könnyebb lesz, ha végre megbocsátasz neki – kér csendesen. - Ideje végre annak az Asaménak lenned, akit én ismerek. Annak a kegyetlen, de érző yakuzának, aki mindigis voltál. Gyűlöltem rajtad azt a maszkot, amit Tatsuo halála után felvettél és alkalmaztál mindenkivel szemben. Kaptál még egy lehetőséget Deon személyében, élj vele, mert a kölyök nem fogja bírni azt, amit mi kibírtunk melletted hosszú évekig. Ő előbb fog meglépni tőled azért, hogy felfogd a dolgokat... Ideje a jelenben és a jelennek élned, a jövőt helyezve előtérbe... - mondja csendesen, majd visszazárja a kenőcsöt. Még mindig borzalmas a szaga.
- Tisztában vagyok vele – mondom végül. - Miből van ez a vacak? Rettenetesen büdös – mondom elfintorodva megint.
- Tudod te nagyon jól, mi ez – mosolyodik el. - Túléled, egy kis bűzbe még nem halt bele senki – vigyorogja.
- Abba nem... De hogy így messziről elkerül mindenki, az is biztos...
- Tompán – felelem végül lassan. Akihito leteszi a kezében lévő törülközőt és elkezdi jobbomat masszírozni. Csuklómtól egészen vállamig és vissza, majd rátér megint kézfejemre. Balommal is ezt teszi. Felszisszenek, ahogy elér vállam közelébe, de nem halad tovább, finoman masszíroz át azon a részen, majd kézfejemen folytatja tovább, azokat az akupresszúrás pontokat végignyomkodva, melyek csillapítják a fejfájást. - Mi történt? - kérdezek rá csendesen. Csak arra emlékszem, hogy Deon mellettem feküdt, utána semmi többre.
- Elaludtál és felment a lázad. Alig bírtuk levinni, de most már jól leszel. Begyulladt a sebet, valószínűleg az váltotta ki ezt a hirtelen magas lázat. Takashi ellátott, de az infúziót továbbra is kapnod kell – árulja el nekem, mire aprót bólintok. - Asame... mit álmodtál? - kérdezi csendesen, mire megrázom fejem, hogy nem akarok róla beszélni. - Ryuuichi, kérlek, hagyj kicsit magunkra! – küldi ki testőrömet is a szobából, én pedig tudom, hogy ebből nem fog engedni akkor most. Miután Ryuu távozik a szobából, Aki ismét megkérdezi tőlem azt, amire elsőre nem kapott választ.
- A szokásos... gyerekek voltunk. Apám nem hagyott... - vázolom fel tömören, mert még mindig nehéz beszélni, erről meg végképp, hiába tud mindent Akihito a gyerekkorunkról, hiába együtt éltünk meg mindent, akkor is más ez a helyzet.
- Asame, lassan tíz éve ennek az egésznek. Nem lenne jobb elfelejtened végre? Nem lenne jobb megbékélned vele? - kérdezi komolyan. Igaza van, de képtelen vagyok rá.
- Hogy békéljek meg egy olyan emberrel, aki még a halálos ágyán sem nézett úgy rám, mint a fiára? Aki még akkor is csak utasított, kiosztott, megalázott? Te egy ilyennek hogy bocsátanál meg? Hogy békélnél meg vele? - kérdezem csendesen.
- Asame, én tudom a legjobban, hogyan bánt veled – vesz kezébe valami tégelyt és lecsavarja a tetejét. Eszméletlen büdös az a vacak. Elfintorodom. - Tudom, hányszor vert el úgy, hogy alig bírtál mozogni és én ápoltalak. Minden sebedet ismerem, minden hozzáfűződő emléket, ahogy te is ismered az enyéimet. Ahogy azt is, hogy sosem élhetek normális életet, úgy elintézett apám. Te mégsem engedted, hogy feladjam. És nem adtam fel, hittem abban, hogy képes vagyok továbblépni, mindezek ellenére is, mert hitet adtál – kezdi el bekenni a vállam a krémmel. - Most te higgy abban, hogy könnyebb lesz, ha végre megbocsátasz neki – kér csendesen. - Ideje végre annak az Asaménak lenned, akit én ismerek. Annak a kegyetlen, de érző yakuzának, aki mindigis voltál. Gyűlöltem rajtad azt a maszkot, amit Tatsuo halála után felvettél és alkalmaztál mindenkivel szemben. Kaptál még egy lehetőséget Deon személyében, élj vele, mert a kölyök nem fogja bírni azt, amit mi kibírtunk melletted hosszú évekig. Ő előbb fog meglépni tőled azért, hogy felfogd a dolgokat... Ideje a jelenben és a jelennek élned, a jövőt helyezve előtérbe... - mondja csendesen, majd visszazárja a kenőcsöt. Még mindig borzalmas a szaga.
- Tisztában vagyok vele – mondom végül. - Miből van ez a vacak? Rettenetesen büdös – mondom elfintorodva megint.
- Tudod te nagyon jól, mi ez – mosolyodik el. - Túléled, egy kis bűzbe még nem halt bele senki – vigyorogja.
- Abba nem... De hogy így messziről elkerül mindenki, az is biztos...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése