356.

Deon

Miután sikeresen megöltem a hangulatot, nem igazán jutok dűlőre Ayakoval. Sikerült akaratlanul elhúznom pár mézesmadzagot az orra előtt, ezért inkább pár apróságról kérdezem, hogy én is tudjak róla néhány aktuális infót. Nem válaszol ő sem túl bőven, azon viszont kiborul a bili, hogy nem mehet iskolába, mert fél, hogy kicsúfolják apa botránya miatt. A vállára teszem a tenyerem és finoman megtolom őt, hogy kirángassam a rátörő zokogásból. Ahogy kibillen az egyensúlyából, értetlen felpillant rám, én pedig biztatóan egy szelíd, kissé talán vérszegény mosolyt küldök neki.

- Aki a barátod, nem fog csúfolni.

- Ők kíváncsiskodni fognak.

- És? Nem vagy köteles válaszolni – mondom könnyedén. – Ehhez senkinek semmi köze.

- Jó, de...

- Hééé’! – szólok rá. – Ugyan abban a suliban nincs nagy hírem, de ha nem szállnak le rólad, mondd meg, hogy a bátyád szívesen elbeszélget a fejekkel és abban nem lesz köszönet – tanácsolom neki. Igazából fingom sincs, milyen okos ötlettel álljak elő. Engem rengeteget szekáltak, cikiztek és aláztak, de mindig én húztam a hosszabbat végül. Megtanultam megvédeni magam és minden helyzetben talpon tudtam maradni. A kortársaim egyszerűen nem tudtak megrémíteni és miután Tatsukival szövetséget kötöttünk, már kevés olyan nálam idősebb hülyegyerek maradt, aki kockáztatta a testi épségét azzal, hogy engem választott célpontjául. Ayako persze ledöbben, én pedig mivel ultrahülyén érzem magam, kikapcsolom a zenét, bealtatom a gépet, majd lecsukom és felgöngyölöm a töltőjét. – Nem azért viszem el, hogy ne tudd használni, hanem mert hiányzik – mondom meg nyíltan a húgomnak. – Ne gubózz be és főleg ne lökd el anyát magadtól. Tartsatok össze, segítsétek egymást – kérem őt komolyan. – Anyától rengeteget tanulhatsz, csupa olyan dolgot, amitől te is megbecsült, szeretett nő leszel, ha felnősz. Anya olyasmiket tud, amivel egy rideg, goromba frátert is érző, figyelmes emberré lehet tenni – folytatom tovább és ahogy ehhez az utolsó részhez érek, halványan elmosolyodom. Ayako kérdő pillantásokat küld felém, nekem viszont nem áll szándékomban válaszolni fel nem tett kérdésére. Nem kell tudnia, hogy Asaméra gondoltam és arra, hogy azokkal az eszközökkel sikerült megszelídítenem őt, amelyekkel anyának mindenkit maga körül. – Neked nincs szükséged pártfogóra, Ayako – mondom visszafordulva hozzá az ajtóból. Fontosnak érzem ezt megosztani vele, hogy ne irigykedjen rám és ne alakulhasson ki újra az, ami régen volt. – Neked itt van anya, akire ha figyelsz és engeded, hogy tanítson, sikeres és boldog nő lehetsz. – Azzal kinyitom az ajtót és hónom alatt a gépemmel kilépek az átjárószobába. A húgom követ, szinte szalad utánam, aztán nyikkan egyet.

- Te rózsaszínre festetted a hajad egy részét?! – sikkantja.

- Ciklámenre – javítom ki morogva. – Vagy pinkre – teszem hozzá. – A rózsaszínben kevesebb a kék.

- Olyan baromságokat tudsz mondani, mint hat másik együttvéve – morog vissza nekem. – Idegőrlő, hogy olyan, mintha lenne egy nővérem is.

- Ha nem szeretnéd, hogy a fejedre nyomjam a fogkrémed, ezt a kijelentésed nem hangoztatod többet és az ehhez hasonlóakat sem ejted ki a szádon a jelenlétemben – fenyegetem komolyan, s mivel nem látja az arcom, elégedetten mosolyoghatok. Kiérünk a konyhába, ahol minden szem ránk szegeződik, majd Tatsuki féloldalas, ravasz vigyorra húzza a száját.

- Az én fejemre mit nyomsz, ha a húgoddal értek egyet? – kérdezi meg tőlem.

- Semmit. Megsértődöm és mehetsz vissza tetoválni – válaszolok neki nyíltan, majd leteszem a lapgépet az asztalra, amit anya egy rosszalló mosollyal fogad, s a meghűlt teámat kézbe véve iszom belőle.

- Ez komoly fenyegetés volt – mondja kimérten, de azzal, hogy nem szól többet, vagy azt akarja jelezni, hogy anya előtt nem akarja folytatni, vagy pedig azt, hogy komolyan is vette, márpedig egyelőre mindenképpen mellettem akar maradni. Anyához fordulok, de Tatsuki telefonja félbeszakít abban, hogy beszélni kezdjek. – Elnézést – szólal meg, azzal feláll az asztaltól és fülére emeli a készüléket. Figyelem az arcát és ahogy átfut szemeiben egy csomó érzelem, s elsápad, kitörlődik belőlem a beszédes kedv, s vadul meresztem rá a szemeimet, hogy mondja el, milyen rosszhírt kapott.