Nehéz úgy védeni valakit, ha az embert nem avatják be minden részletbe és ezekből én kurvára kimaradtam. Rendben, megértem, hogy nem pont rám volt ideje Ryuunak, hogy beszéljen dolgokról, ráadásul ő is csak akkor tudta meg, hogy Deon testőre vagyok, mikor azt közöltem vele. Enyhe hátránnyal indulok ezen a téren, ami rohadtul nem nyugtat meg. Mi az, amit tudok? Deont védeni kellett Feitől, és továbbra is védeni kell valakitől. Figyelnem kellett rá, hogy ne kövessen minket senki, mert a kölyköt akarja valaki, akinek az apja adta el. Azt hiszem, minden tekintetben kurva karcsú ez az információ. A „megtalálta a kiskaput” kijelentésre kezd összeállni a dolog, de egyelőre próbálom továbbra is megfejteni nem csak Tatsuki, de Deon arcán megjelenő érzelmeket. Az „itt van” bármennyire is halkan hangzik el, újabb cselekvésekre ösztönöz. Tehát az a kínai mégis csak eljött Deonért. Lehetőségek százai futnak végig agyamban, elsőnek az, hogy Deon útját álljam egyelőre.
- Shinji, te anyával és a húgommal maradsz! – utasít engem komolyan, de csendesen. – Nyugtasd meg őket, míg én tárgyalok vele! – kér szelídebben az előbbinél. Megértem, hogy azt szeretné, ha a családja biztonságban lenne, de amíg a házban vannak, nem eshet bajuk, nekem azonban az ő védelme a fontos elsősorban. Elslisszan mellettem és belebújik kabátjába és cipőjébe is. Ebből márpedig most akkor sem engedek!
- Nekik nem lesz bajuk, te viszont nem mehetsz a közelébe sem – jelentem ki határozottan, miközben belebújok cipőmbe, Deon pedig segélykérőn Tatsukira néz, aki rábólint arra, amit mondok, majd megosztja velünk, hogy Bakari is itt van. Hogy ez nekünk mennyire jelent most bármit is, nem tudom, de amint kilépünk az ajtón, már biztos vagyok benne, hogy sokkal többet nem. Körbepillantva térképezem fel azonnal a helyzetünket, ami mindennek nevezhető, csak rózsásnak nem. Egy az ötvenes éveit taposó, őszes hajú, barna szemű férfi áll a kapuban egymagában. Szája szegletén azonban halvány mosoly ül. Remélem, annak örül ennyire, hogy két füle van és még nem csináltak belőle szatyrot, mert más itt ma nem jut neki. Három testőr távolabb várakozik, míg kettő alig nyolc lépésnyire a férfi mögött. Egy van az autónál. Ez eddig kellemesen hat. Kiszúrom Bakarit is, aki sárga Suzukijának dőlve várakozik, míg újabb hat embert szúrok ki, akik cseppet sem nevezhetőek egyszerű járókelőknek. Tizenkettő... Szép szám, de most annyira nem megnyugtató.
- Tizenkettő kontra három, nem szarozik – mondom alig hallhatóan Tatsukinak intézve szavaim, az utcát, az embereket és az öreget figyelve.
- Mi vagyunk fölényben, neki van csak három embere - suttog vissza és szemem sarkából látom, hogy egy pillanatra sem veszi le a szemét az öregről ő sem. Ez azonban egy hangyányit megnyugtat, de ennek ellenére ugyanúgy igyekszem észrevenni azokat az apró dolgokat, amik arra engednek következtetni, hogy mégsem hárman vannak. Kicsit úgy helyezkedem, hogy szemem sarkából rálássak a ház bejárati ajtajára is, nem szeretném, ha meglepetés érne minket. Végül Deon tárgyalni kezd a férfival, mi pedig csak állunk mellette, figyelve és hallgatva a környezetünket. Legalábbis én mindenképpen mást is figyelek, nem csak az öreget, mert nem ő lesz az egyetlen veszélyforrás, ha készült valamivel.
- Shinji, te anyával és a húgommal maradsz! – utasít engem komolyan, de csendesen. – Nyugtasd meg őket, míg én tárgyalok vele! – kér szelídebben az előbbinél. Megértem, hogy azt szeretné, ha a családja biztonságban lenne, de amíg a házban vannak, nem eshet bajuk, nekem azonban az ő védelme a fontos elsősorban. Elslisszan mellettem és belebújik kabátjába és cipőjébe is. Ebből márpedig most akkor sem engedek!
- Nekik nem lesz bajuk, te viszont nem mehetsz a közelébe sem – jelentem ki határozottan, miközben belebújok cipőmbe, Deon pedig segélykérőn Tatsukira néz, aki rábólint arra, amit mondok, majd megosztja velünk, hogy Bakari is itt van. Hogy ez nekünk mennyire jelent most bármit is, nem tudom, de amint kilépünk az ajtón, már biztos vagyok benne, hogy sokkal többet nem. Körbepillantva térképezem fel azonnal a helyzetünket, ami mindennek nevezhető, csak rózsásnak nem. Egy az ötvenes éveit taposó, őszes hajú, barna szemű férfi áll a kapuban egymagában. Szája szegletén azonban halvány mosoly ül. Remélem, annak örül ennyire, hogy két füle van és még nem csináltak belőle szatyrot, mert más itt ma nem jut neki. Három testőr távolabb várakozik, míg kettő alig nyolc lépésnyire a férfi mögött. Egy van az autónál. Ez eddig kellemesen hat. Kiszúrom Bakarit is, aki sárga Suzukijának dőlve várakozik, míg újabb hat embert szúrok ki, akik cseppet sem nevezhetőek egyszerű járókelőknek. Tizenkettő... Szép szám, de most annyira nem megnyugtató.
- Tizenkettő kontra három, nem szarozik – mondom alig hallhatóan Tatsukinak intézve szavaim, az utcát, az embereket és az öreget figyelve.
- Mi vagyunk fölényben, neki van csak három embere - suttog vissza és szemem sarkából látom, hogy egy pillanatra sem veszi le a szemét az öregről ő sem. Ez azonban egy hangyányit megnyugtat, de ennek ellenére ugyanúgy igyekszem észrevenni azokat az apró dolgokat, amik arra engednek következtetni, hogy mégsem hárman vannak. Kicsit úgy helyezkedem, hogy szemem sarkából rálássak a ház bejárati ajtajára is, nem szeretném, ha meglepetés érne minket. Végül Deon tárgyalni kezd a férfival, mi pedig csak állunk mellette, figyelve és hallgatva a környezetünket. Legalábbis én mindenképpen mást is figyelek, nem csak az öreget, mert nem ő lesz az egyetlen veszélyforrás, ha készült valamivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése