357.

Deon

Még mindig nem erősségem a türelem és a némaság sem az én jelzőm, mégsem töröm meg a beállt csendet, hanem kivárom, míg Lux nyit. Vékony ajkain magabiztossá válik a mosoly, miközben újból végigmér engem. Úgy tűnik, kicsit sem izgatja, hogy egy mindenre figyelő fiatal testőr és egy mindenre elszánt, vadállatnak is beillő férfi posztol az oldalamon, az viszont annál inkább, hogy milyen frankó nadrágom van és a kabátom is jól áll rajtam.

- Szervusz – köszönt mély, érdes hangján. – Örülök, hogy látlak – mondja angolul. Szépen ejti ki a szavakat, lassan formálja meg őket, de nem vontatottan. Legszívesebben most Tatsukira néznék, hogy pillantásommal megkérdezzem, érti-e rendesen, amit beszélünk, de nem tudom elszakítani a tekintetem Luxról. Részemről nem kölcsönös az öröm, ezért mogorva képpel, dacos hallgatással felelek. – Nagy sajnálatomra még nem jeleztél vissza, hogy elfogadod-e a meghívásomat.

- Azt gondoltam, egyértelmű, hogy ha vissza sem jelzek, akkor az nemet jelent – mondom neki az apanyelvemen, a mosolya azonban nem fagy le.

- A hétfő alkalmatlan? Vagy az időpont nem megfelelő? – kérdezi meg nyugodtan.

- Nem fogadom el a meghívását, bármikorra is szóljon az – közlöm vele egyszerűen és őszintén. Most már nem mosolyog tovább.

- Ezt szomorúan hallom. – Az igazság az, hogy nem tudok olvasni az arcáról, ezért fogalmam sincs, tényleg elszomorítja-e, hogy visszautasítom, vagy ez csak egy szépen csengő mondat volt, de ha abból indulok ki, amit már tudok, igazából mindegy. - Miért nem?

- Csak. – Fingom sincs, mit válaszoljak, úgyhogy egy nesze semmi, fogd meg jól feleletet vetek elé, Tatsuki pedig közelebb lép hozzám és karját a karomnak érinti, amiből tudom, hogy nem vagyok kellően diplomatikus, de most nincs módja megszidni ezért. – Amennyiben hivatalos keretek közt kíván találkozni velem, a pártfogómtól, Seichirou Asamétól kell időpontot kérnie.

- Már egészen fiatalon megmutatkozott benned az öntörvényűség, ezért nem gondolom, hogy ezt komolyan kellene vennem. Vagy ennek a Seichirounak szót fogadsz? – kérdezi meg nyíltan. Kezdi az ingerlésemet, de erőt merítek abból, hogy Tatsuki és Shinji velem van, Bakari biztos közelségből figyel és mindhárman készek megvédeni.

- Részben – válaszolok kimérten.

- Csupán ilyen kellemetlenségek nélkül – utal arra, hogy az utcán, állva, testőrséggel felszerelten – szeretnék veled beszélgetni, ami alatt esetleg eszünk is valamit, ha ahhoz van kedved.

- Senki sem hívta – jelentem ki határozottan. – Apám már nem lakik itt, én a pártfogómnál élek, az anyámhoz és a húgomhoz pedig semmi köze – teszem hozzá, hogy nyomatékosítsam benne, a kellemetlenséget önmagának okozta.

- Keresnem kellett egy alkalmat, mikor beszélhetek veled, ráadásul a pártfogód nélkül, ezért bocsásd meg nekem, hogy hívatlanul jöttem, de szükségét láttam.

- Kérem, ne raboljuk egymás idejét – vágok közbe, mert kurvára nincs kedvem ezt a körmönfont maszlagot hallgatni. – Nekünk már semmi közünk egymáshoz, az úszással felhagytam...

- Sosem a karriered felfelé íveltetése miatt támogattalak az úszásban, hanem azért az örömért, amit rajtad láttam – jelenti ki teljesen komolyan, félbeszakítva engem. Tatsuki hozzám érő karján az izmok megfeszülnek, s nyilván nem csak azon, mert valószínűleg kezdi felingerelni őt ez az egész és ez utóbbi nekem is beillik egy gyomortájéki ütésnek, de igyekszem kitartani még egy kicsit. – Igenis van közünk egymáshoz és nagyon kérlek rá, hogy ne kelljen ezt megmagyaráznom. – Változik a stílus, ahogy beszél velem. Már nem az a szívélyeskedő-nyájaskodó, álgyengéd hangján szól, amivel a legtöbbször beszélt velem gyerekkoromban is, hanem felmutat üzletemberi, vagy ha úgy tetszik, nemesi fogsorából is egy keveset.

- Visszakapja a pénzét – közlöm vele magabiztosan, a szemébe nézve. Kurta, keserű mosoly jelenik meg száján, aztán megcsóválja a fejét.

- Ha el is fogadnám, a helyzeten semmit sem változtatna.

- Akkor most tanácsolnám, hogy üljön szépen vissza a négykerekűjébe és húzzon el, mint a vadliba, hogy újragondolhassa kicsit a dolgokat – vetem oda neki ridegen.

- Semmit sem kell újragondolnom – jelenti ki ugyanazzal a nyugalommal, amit eddig is használt, majd közelebb lép hozzám. Összerezzenek, mert legszívesebben elszaladnék ebben a kibaszott pillanatban, de megerőszakolom magam és helyben maradok. – Deon – ejti ki a nevem csendesen, majd lassan kinyúl felém. Ahogy közeledik hozzám a keze, úgy húzódom tőle távolabb, végül kénytelen visszavonulni, főleg, mikor Tatsuki belép kettőnk közé és fenyegető mozdulat nélkül, mégis figyelmeztetően készteti az öreget a meghátrálásra. – Nem változna semmi, ha elfogadnád az ajánlatomat, ugyanúgy megkapnál mindent, amit szeretnél és tanulhatnál.

- Ingyen nem kellene semmi, de nincs mit elfogadnom sem – közlöm Luxszal ingerülten.

- Egy szóval sem mondtam, hogy ingyen lenne – mondja elmosolyodva. – Ugyanazt várnám el tőled, mint a jelenlegi pártfogód, ezért mertem kijelenteni, hogy nem változna semmi. Talán egy kicsit többet tudnék veled lenni, mert engem nem szólítanak a kötelezettségek máshova – teszi hozzá ugyanazzal a behízelgő modorral, nekem pedig gombóc képződik a torkomban. Nem tudom, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Meg kellett volna ezt beszélnünk Tatsukival, ahogy kértem, mert sejtettem, hogy hamarosan felkészültnek kell lennem, de mivel nem jutottunk semmire, kezdek kifogyni a felszedett erőből, kezd úrrá lenni rajtam a kétségbeesés, a pánik, a félelem, a kínlódás, az aggodalom, a ... minden. – Kérlek, gondold át újra a hétfői vacsorameghívásomat, hiszen nem ismersz még igazán engem, ezért nem tudhatod, mit adhatok neked. Az én oldalamon például nem lenne szükséged saját testőrségre, nem keverednél sötét ügyletekbe és nem kuncogna senki a hátad mögött sem azért, mert a testeddel hálálod meg mindazt, amit kapsz.


A talaj azonnal hullámzani kezd alattam és olyan érzésem támad, mintha zuhannék. A levegőm elfogy, de képtelen vagyok új kortyért kapni, mert a mellkasomat ismeretlen nyomás préseli össze. A szívem hevesen kezd verni és muszáj belekapaszkodnom Tatsuki puha pulcsijába, különben menten összeesem. Bár lehet, hogy azért teszem ezt, nehogy a rottweiler Lux torkának ugorjon. Nem tudom... fogalmam sincs... A világ megsüketül és lágy fehérbe borul, de érzem, hogy tovább állok a lábaimon, csak már kimeredt szemekkel. Hogy percek telnek-e el, vagy csupán másodpercek vánszorognak tovább, nem tudom, de mikor újra ki bírom venni, mi van előttem, Lux már a kocsijába száll be. Várom, hogy eltűnjön. Várom, hogy felolvadhassak. S nézem a járgányt, amint elhajt. Kezdek újraéledni... érezni, hogy a világ nem állt meg, csak én haltam meg egy pillanatra. Rosszullét fog el, és mikor Tatsuki felém fordul, átremeg rajtam valami. Az arcom kifejezéstelen maszkká merevedik, ő beszél hozzám, de én csak tátogom a szavakat.


Vettem már levegőt?


Hánynom kell.


A fehér tereptaposóhoz kísérnek és beültetnek, de úgy, hogy még kifelé forduljak belőle, hogy ha elrókázom magam, a cucc ne a kocsiban kössön ki. Most hosszú idő, mire összekaparom magam annyira, hogy képbe kerüljek, de minden maradék erőfoszlányért megharcolok. El akarok húzni innen, de csak úgy lelépni nem akarok.

- Valaki hozza ki a gépem... mondja meg anyának, hogy nincs semmi baj... és köszönjön el... - kérem a levegőbe lehelve a szavakat. Homályosan látok és mikor pislogok, Tatsukit és Shinjit látom meg magam előtt. A pirszingesem int a srácnak, hogy tegye meg, amit kértem, egyértelműen jelezve számára azzal a zord pillantással, hogy ő bizony innen most el nem mozdul, de mást nem tesz, csak néz engem. Nem szól hozzám és nem érint meg, csupán feszülten figyel. Várja, hogy ebből mi lesz? Hogy elalszom-e? Vagy valamiféle kitörést vár? Megrázom a fejem, aztán rendesen elhelyezkedem az ülésben és bekötöm magam, jelezve, hogy indulni szeretnék. Kénytelen teljesíteni, bár megvárja, míg Shinji is a volán mögé kerül, aztán indít. Ahogy megszólal a terepjáró motorja, elbőgöm magam.