A férfi először angolul szólal meg. Cseles és okos, de ezzel mellé lőtt. Ilyenkor azért örülök annak, hogy annak idején odafigyeltem az angol órákon a suliban és még érdekelt is ez a nyelv. Amúgy is kellett, hogy érdekeljen, mert a számítógépekhez szükség volt rá. Persze nem a legtökéletesebb az angolom, de megértek nagyon sok mindent belőle és tudok válaszolni is, ha valaki kérdez. Csak hallgatom a beszélgetést, figyelem a környezetet, a férfit még közelebb lépve Deonhoz, hogy biztos pontot jelentsek én is neki a jelenlétemmel. Mikor a férfi kinyúl érte, Tatsukival egyszerre mozdulunk szinte. Oké, ő elrettentőbb méret, mint én, így én már nem állok Deon elé, de mellé lépek. A kölyök kezd egyre rosszabbul lenni, de egyelőre nem mozdul senki sem. Csak megfogom karját, hogy tudja, itt vagyunk mellette. A férfi végül elmegy, s egészen addig nem is mozdulunk, míg el nem hajt. Segítek Tatsukinak beültetni Deont a kocsiba.
- Valaki hozza ki a gépem... mondja meg anyának, hogy nincs semmi baj... és köszönjön el... - kéri a levegőbe lehelve a szavakat. Mint testőre, nem mozdulok Deon mellől most sem, de Tatsuki határozottan utasít arra, hogy tegyem meg, amit a kölyök kér. Kelletlenül, de beleegyezek a dologba. Ha nagyobb gond lesz, tény, hogy jobban tud segíteni neki, mint én és most a legjobb mindannyiunknak az, ha minél hamarabb hazakerülünk. Bemegyek vissza a házba, elköszönök Deon anyjától, megköszönöm a vendéglátást is, a nő azonnal kérdezgetni kezd, hogy nincs-e semmi baj, mire én elmosolyodva annyit felelek, hogy semmi gond, ne aggódjon, de ideje mennünk, minden rendben van. Felveszem a laptopot és még egyszer elköszönve kirohanok a kocsihoz. Tatsuki már bent ül Deon mellett. Beszállok én is az X6-osba magam mellé téve a laptopot, majd indítok.
Tatsuki nem hazafelé veszi az irányt és ezen meglepődök, ám az, hogy nem akar lerázni, megnyugtat valahol. Egy parkhoz hajtunk, majd ott megállva nyitja ki az ajtót. Egyelőre várok. Biztos vagyok abban, hogy tudja, mit csinál, így nem szállok ki a BMW-ből, helyette inkább továbbra is figyelek. A környéket, őket...
- Valaki hozza ki a gépem... mondja meg anyának, hogy nincs semmi baj... és köszönjön el... - kéri a levegőbe lehelve a szavakat. Mint testőre, nem mozdulok Deon mellől most sem, de Tatsuki határozottan utasít arra, hogy tegyem meg, amit a kölyök kér. Kelletlenül, de beleegyezek a dologba. Ha nagyobb gond lesz, tény, hogy jobban tud segíteni neki, mint én és most a legjobb mindannyiunknak az, ha minél hamarabb hazakerülünk. Bemegyek vissza a házba, elköszönök Deon anyjától, megköszönöm a vendéglátást is, a nő azonnal kérdezgetni kezd, hogy nincs-e semmi baj, mire én elmosolyodva annyit felelek, hogy semmi gond, ne aggódjon, de ideje mennünk, minden rendben van. Felveszem a laptopot és még egyszer elköszönve kirohanok a kocsihoz. Tatsuki már bent ül Deon mellett. Beszállok én is az X6-osba magam mellé téve a laptopot, majd indítok.
Tatsuki nem hazafelé veszi az irányt és ezen meglepődök, ám az, hogy nem akar lerázni, megnyugtat valahol. Egy parkhoz hajtunk, majd ott megállva nyitja ki az ajtót. Egyelőre várok. Biztos vagyok abban, hogy tudja, mit csinál, így nem szállok ki a BMW-ből, helyette inkább továbbra is figyelek. A környéket, őket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése