Csak figyelem, mi történik ugrásra készen, ha mégis mozdulnom kell. Nem tudom, Deon milyen, nem vagyok mellette elég ideje, hogy kiderítsem, ahogy azt sem tudom, ilyenkor mit kell csinálni, mi a jó neki, így tényleg nem marad más, csak hogy figyelem őket és ezzel valószínűleg Tatsuki is egyetértett, mert nem rázott le, hanem hagyta, hogy kövessem őket. Azt hiszem, beszélnem kell majd vele ezekről is, mert bár Deon mondott pár dolgot magával kapcsolatban a verseny előtt, annyi időnk nem volt, hogy túlságosan átrágjuk magunkat ezeken, márpedig muszáj lesz. Az a feladatom, hogy védjem, segítsem legjobb tudásom szerint és abba az ilyen helyzetek is beletartoznak. Igyekszem nem tudomásul venni azokat a dolgokat, amik ordítás formájában hagyják el a kölyök száját. Nem tartozik rám a beszélgetésük. Aztán változik valami, Deon mintha csillapodna, ám mikor megrúgja Tatsukit, még nekem is elismerő mosolyra húzódnak ajkaim, nem csak a tetoválómesternek. Harcias, lesznek még kemény meneteink ezek szerint, de állok elébe és akarom is. Megszólal mobilom a zsebemben, a kijelzőn pedig Ryuu száma villog.
- Igen? - emelem fülemhez a készüléket, miközben még mindig teljes figyelmemet a tetoválómesterre és Deonra irányítom. A hely egyelőre még mindig nyugodt és sehol egy lélek, így egyelőre emiatt nem aggódom most túlságosan.
- Merre vagytok? - jön a kérdés, mire megmondom neki, hogy nem messze egy parkban, mert Deonnak kell egy kis idő, hogy megnyugodjon és összeszedje magát. Nem fogok kertelni Ryuunak, meg fogja érteni a dolgot, ebben biztos vagyok és ezt egy megkönnyebbült sóhajjal tudtomra is adja. - Minden rendben van? - kérdez rá végül. Most már igen, de kicsit felhomályosíthattál volna, mert cseppet sem éreztem magam hülyén attól, hogy nem tudok sok mindent az ügyről. Felsóhajtok.
- Fogjuk rá. Deon mentora megjelent az Elerden-háznál és beszélni akart a kölyökkel. Sikerült minden balhé nélkül a dolog, de a férfi nem tett le arról, hogy megszerzi magának a kölyköt. Mellesleg ha hazaértem, igazán felvilágosíthatnál most már dolgokról, mert elég kellemetlenül éreztem magam, hogy én voltam az egyetlen, akinek gőze sem volt semmiről – mondom neki kicsit megrovón. Rendben, ő az idősebb, tisztelem is, de nem szeretem, ha azt hiszik, hülye vagyok, mert nem tudok dolgokról. - Ha már Deon testőre vagyok, tudnom kellene néhány dologról – teszem még hozzá. - Persze, tudom, hogy nem volt időd tájékoztatni, de akkor ezt ideje lenne pótolnunk - mondom komolyan.
- Igazad van, Nino – mondja őszintén, mire elmosolyodom. - Siessetek most már haza – kér csendesen. Nem rajtam múlik, de nem baj.
- Úgy lesz – nyomom ki a telefont és továbbra is figyelem Tatsukit és Deont. Úgy látom, lassan a kölyöknek tényleg sikerül megnyugodnia, aminek örülök. Még pár perc eltelik, mire újra visszaszállnak a kocsiba és most már elindulunk hazafelé. Útközben azonban most én is megállok, mert be kell szereznem azokat a cuccokat, amiket Ryuuichi kért a gyógyszertárból.
- Igen? - emelem fülemhez a készüléket, miközben még mindig teljes figyelmemet a tetoválómesterre és Deonra irányítom. A hely egyelőre még mindig nyugodt és sehol egy lélek, így egyelőre emiatt nem aggódom most túlságosan.
- Merre vagytok? - jön a kérdés, mire megmondom neki, hogy nem messze egy parkban, mert Deonnak kell egy kis idő, hogy megnyugodjon és összeszedje magát. Nem fogok kertelni Ryuunak, meg fogja érteni a dolgot, ebben biztos vagyok és ezt egy megkönnyebbült sóhajjal tudtomra is adja. - Minden rendben van? - kérdez rá végül. Most már igen, de kicsit felhomályosíthattál volna, mert cseppet sem éreztem magam hülyén attól, hogy nem tudok sok mindent az ügyről. Felsóhajtok.
- Fogjuk rá. Deon mentora megjelent az Elerden-háznál és beszélni akart a kölyökkel. Sikerült minden balhé nélkül a dolog, de a férfi nem tett le arról, hogy megszerzi magának a kölyköt. Mellesleg ha hazaértem, igazán felvilágosíthatnál most már dolgokról, mert elég kellemetlenül éreztem magam, hogy én voltam az egyetlen, akinek gőze sem volt semmiről – mondom neki kicsit megrovón. Rendben, ő az idősebb, tisztelem is, de nem szeretem, ha azt hiszik, hülye vagyok, mert nem tudok dolgokról. - Ha már Deon testőre vagyok, tudnom kellene néhány dologról – teszem még hozzá. - Persze, tudom, hogy nem volt időd tájékoztatni, de akkor ezt ideje lenne pótolnunk - mondom komolyan.
- Igazad van, Nino – mondja őszintén, mire elmosolyodom. - Siessetek most már haza – kér csendesen. Nem rajtam múlik, de nem baj.
- Úgy lesz – nyomom ki a telefont és továbbra is figyelem Tatsukit és Deont. Úgy látom, lassan a kölyöknek tényleg sikerül megnyugodnia, aminek örülök. Még pár perc eltelik, mire újra visszaszállnak a kocsiba és most már elindulunk hazafelé. Útközben azonban most én is megállok, mert be kell szereznem azokat a cuccokat, amiket Ryuuichi kért a gyógyszertárból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése