Visszatérek a szobába és csak jelzek Ryuunak, hogy minden rendben van, aki összeszedve a mosatlanokat távozik végül. Gondolom, ő is beszélni akar a Deon mellé adott testőrrel, így hagyom, hogy tegye a dolgát. Visszaülök Asame mellé és ismét elvéve a tégelyt kenek a krémből sebére. Nem is ő lenne, ha megint nem morogná meg a dolgot, én meg pont leszarom, hogy mennyire zavarja az, hogy büdös a cucc.
- Mit szervezkedtek Ryuuval? - kérdezi meg csendesen, még mindig lehunyt szemmel. Hogy én hogy utálom, mikor ennyire odafigyel mindenre, komolyan...! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben.
- Kértem tőle pár dolgot, hogy szereztesse be. Rendbe hozlak, mert Takashi szarjai ki fognak készíteni – mondom neki komolyan. - És nem érdekel a nyavalygásod sem, hogy büdös ez a szar, mert nem fogja senki elviselni azt, ha lázasan itt vergődsz nekik, főleg nem Deon. Csak egy tizenhét éves kölyök, de bármennyire is erős, ez neki is sok lenne látványnak, főleg, hogy odavan érted, úgyhogy örülnék, ha a fogad összeszorítva tűrnél kivételesen – parancsolok rá kedvesen, de határozottan, hogy még eszébe se jusson tiltakozni.
- Tudom, hogy aggódik – mondja komolyan és kinyitja szemeit. - Segíts feljebb ülni – kéri csendesen, így nem áll módomban megtiltani neki a dolgot. Nem is baj az, hogy nem fekszik, főleg a borogatással a teste körül, mert nem az a célunk, hogy tüdőgyulladást kapjon. - Nem is akarom, hogy aggódnia kelljen – teszi hozzá végül. - Tudod, hogy máskor már nem lehetett volna megállítani, bárki bármit mondott volna. Aki, nem akarom őt elveszíteni ilyen miatt – mondja csendesen. Rég beszélgettünk ennyire bizalmasan. Utoljára akkor, mikor Tatsuoról beszélt. Akkor annyira boldog volt, vidáman mesélte el nekem, mi történt köztük, kérdezett, segítséget kért, mert neki is új volt a dolog, aztán mikor az apja lelőtte Tatsuot, mintha hirtelen kicserélték volna őt. Már nem beszélt nekem sem semmiről, hiába kérdeztem, elutasította a válaszadást. - Aznap... mikor eldördült a lövés... megijedtem. Életemben talán először féltem attól, hogy most vége mindennek, hogy most én leszek az, akit lelőnek úgy, mint apám lőtte le Tatsuot és megint csak elvesztem a számomra fontos embert... - vallja meg csendesen, én pedig megfogom kezét. - Nem akarom elveszíteni a kölyköt - mondja határozottan.
- Nem fogod – jelentem ki, mintha biztos lennék abban, hogy attól, hogy ezt ki mondom, úgy is lesz, de mást nem tudok, mint biztatni, mert ha valaki, akkor én látom, mennyire változik a fiú mellett és hogy lassan kapunk vissza mindnyájan abból az Asaméból, aki volt, és aki így csak még erősebb és még félelmetesebbé fog válni az ellenfelei szemében.
- Mit szervezkedtek Ryuuval? - kérdezi meg csendesen, még mindig lehunyt szemmel. Hogy én hogy utálom, mikor ennyire odafigyel mindenre, komolyan...! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben.
- Kértem tőle pár dolgot, hogy szereztesse be. Rendbe hozlak, mert Takashi szarjai ki fognak készíteni – mondom neki komolyan. - És nem érdekel a nyavalygásod sem, hogy büdös ez a szar, mert nem fogja senki elviselni azt, ha lázasan itt vergődsz nekik, főleg nem Deon. Csak egy tizenhét éves kölyök, de bármennyire is erős, ez neki is sok lenne látványnak, főleg, hogy odavan érted, úgyhogy örülnék, ha a fogad összeszorítva tűrnél kivételesen – parancsolok rá kedvesen, de határozottan, hogy még eszébe se jusson tiltakozni.
- Tudom, hogy aggódik – mondja komolyan és kinyitja szemeit. - Segíts feljebb ülni – kéri csendesen, így nem áll módomban megtiltani neki a dolgot. Nem is baj az, hogy nem fekszik, főleg a borogatással a teste körül, mert nem az a célunk, hogy tüdőgyulladást kapjon. - Nem is akarom, hogy aggódnia kelljen – teszi hozzá végül. - Tudod, hogy máskor már nem lehetett volna megállítani, bárki bármit mondott volna. Aki, nem akarom őt elveszíteni ilyen miatt – mondja csendesen. Rég beszélgettünk ennyire bizalmasan. Utoljára akkor, mikor Tatsuoról beszélt. Akkor annyira boldog volt, vidáman mesélte el nekem, mi történt köztük, kérdezett, segítséget kért, mert neki is új volt a dolog, aztán mikor az apja lelőtte Tatsuot, mintha hirtelen kicserélték volna őt. Már nem beszélt nekem sem semmiről, hiába kérdeztem, elutasította a válaszadást. - Aznap... mikor eldördült a lövés... megijedtem. Életemben talán először féltem attól, hogy most vége mindennek, hogy most én leszek az, akit lelőnek úgy, mint apám lőtte le Tatsuot és megint csak elvesztem a számomra fontos embert... - vallja meg csendesen, én pedig megfogom kezét. - Nem akarom elveszíteni a kölyköt - mondja határozottan.
- Nem fogod – jelentem ki, mintha biztos lennék abban, hogy attól, hogy ezt ki mondom, úgy is lesz, de mást nem tudok, mint biztatni, mert ha valaki, akkor én látom, mennyire változik a fiú mellett és hogy lassan kapunk vissza mindnyájan abból az Asaméból, aki volt, és aki így csak még erősebb és még félelmetesebbé fog válni az ellenfelei szemében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése