35.

Deon

A könnyű, játékos harcból, ami rövid belerázódással indult, hamar egy remek kis bemutató kerekedik nekem. Nagyon élvezem. Tetszik, amit látok. Nem csak a technikák, hanem a mozdulataik és a technikáik, az, ahogy szinkronban mozognak, szavak nélkül is értik egymást. Ez a barátság? Szinte el kell tolnom magamtól a kérdésre meginduló gondolatárt, mert teljesen elvonná a figyelmem arról, ami sokkal jobban érdekel, mint a saját kesergésem. Ráérek magányosan az ágyban boncolgatni még megannyi dolgot, úgyhogy figyelem, miképp váltják fel a gyakorlókardot a saját testükre. Ravaszdi félmosolyra húzódik a szám, miközben figyelem őket. Már látom, hogy ez nekem való lesz, mert nem csak csomó tanulási lehetőséget biztosít, de kihasználhatom benne a gyorsaságom. Pompás. Nálam fürgébb embert nem ismerek, úgyhogy amint megfelelő ellenfelet faragnak belőlem maguknak, megkezdődik a tapasztalat és sebesség harca.


És megint csak vigyorgok, mint egy tökkelütött. Bal karommal átkarolom magam, jobbommal rákönyökölök, majd megtámasztom a fejem, így nézem őket, majd elröhögöm magam, s amint Akihito elismeri Asamét, tapsolni kezdek. Nem tudom, hogy ezt most minek tudjam be magamtól, de mindegy. Inkább gyorsan felpattanok és meghajolok, most rendesen, tisztelettel.

- Köszönöm a tanítást – mondom ki még hajolva, aztán felegyenesedem. - Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én farkas éhes vagyok, úgyhogy lelépek enni. Öm... és kérnék valami... gyakorlóruhát, mert a farmer nem épp alkalmas rá – intézem kérésemet Asaménak. Hátrálok az ajtóig és várok. Kivételesen nem megyek teljes mértékben a saját fejem után, hagyok lehetőséget a két férfinek megállítani.