360.

Deon

A hangja kimért, a szemeiben azonban örömfény táncol. Engem nem tud becsapni, látom rajta, hogy meglehetősen tetszik neki ez az újabb hülyeségem, ahogy Akihito is széles vigyorral fogadja. Nem örülök, hogy tanúja van a figyelmességemnek, de nem küldöm őt el, végülis tagadhatatlan, ami kettőnk közt van Asaméval, főleg egy olyan ember számára, aki gyerekkora óta ismeri őt és az információszerzés a feladata. Az ágyhoz sétálok, leülök rá, majd Asame ölébe teszem a tálcát. Törölközőbe van csavarva, ami semmi jót nem jelent, szerintem belázasodhatott, de egyelőre nem rontom el azzal a kedvét, hogy erre rákérdezek. Azt pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy tökéletes rálátásom van alaposan begyulladt sebére és kegyetlen rossz szaga van, mielőtt liftezni kezd a gyomrom. Nem túl nehéz kitalálnom, melyikkel van nagyobb gondom, a látvánnyal, vagy a szaggal, az orromat ugyanis könnyen telíteni tudom a citrom és a kávé illatával, a sebet azonban akaratlanul is látom. Ahelyett, hogy ezekkel foglalkoznék, élcelődöm Asaméval, heccelem, kicsit piszkálom őt és elégedetten figyelem, miképp húzza ki a citromból a két szál cigarettát, majd minden szívfájdalom nélkül belefacsarja a gyümölcs levét a kávéjába. Összefut a számban a nyál, ugyanakkor összerándul a gyomrom, ahogy elképzelem a keserű-savanyú ízt, amit így létrehozott. Kész méreg, főleg azután a cigi után, vagy mellé, amit hoztam neki. Megkínál a szálból, én pedig odahajolok a kezéhez és beleszívok. Amúgy is kíváncsi voltam, ízre is olyan kellemes-e, mint illatra. Igen. Abszolút nem az én világom, de úgy érzem, eltaláltam, mi illik Asaméhoz. Telt, férfias, mégis pompás aromájú tüdőfüstölő, s hozzá a fanyar citromé… Remek kombó, ügyes vagyok. Szerencsére ő is úgy gondolja, hogy remek választás volt. Az meg már csak a hab a tortán, hogy a citromos kávé fájdalomcsillapító hatású. Ezt megjegyzem.


Azt mondja, unalmas lenne nélkülem az élet. Nem tudom megfogalmazni, mennyire jólesik ezt hallani és mennyire kegyetlenül zavarba is. Elfordulok tőle, ügyelve arra, hogy Akihito se láthassa minden bizonnyal elvörösödő képem és bőszen igyekszem uralkodni az arcizmaimon is, nehogy elvigyorodjak. Úgy érzem, lángba borultam, ég a fülem, az arcom, a mellkasom és a lapockám magasságában a hátam. Még a hozzám intézett kérdésre sem tudok felelni, mert tartok tőle, hogy a hangom vékony egércincogásként hatna, amit nem szeretnék bejátszani. Az kezd megnyugtatni, hogy a két barát párbeszédét nem értem. Valszeg lemaradtam az előzményről, ami szükséges ahhoz, hogy a szóváltásuk poénját megértsem. Hát… ez van. A nekem felkínált kávémaradékot azonban szívesen elfogadom, teszek bele némi cukrot, összelötypölöm, majd megiszom. Nem igazán tudom először eldönteni, mit gondoljak róla. Perverz. Végülis… egész jó. Sőt, ahogy ízlelgetem, egyre jobban ízlik. Finom! Nem cserélem le a krémes tejeskávémra, de a későbbiekben is fogok még citromos kávét inni, ez szinte biztos.


Most már megérdeklődöm Asamétól, hogy van. A válaszából egyértelműen kiderül, hogy míg távol voltam, voltak kellemetlen percei, aminek nagyon nem örülök. Elveszem tőle a tálcát és félrerakom, majd mikor ölére invitál, lepakolom az övtáskámat, hogy belefekhessek. Szinte azonnal cirógatni kezd engem, ami hihetetlenül jólesik, én pedig ujjaimat járatva combján viszonzom a simogatást. Újabb választ ad a kérdésemre, amivel elárulja, hogy nagyon belázasodott, valószínűleg lázálomban vergődött, én pedig hálát adok az isteneknek, hogy nem voltam itt, ellenben vigyáztak rá, Ryuuichi és gondolom, Akihito ápolta őt. Percekig hallgatok, mielőtt felemelkednék, aztán felé fordulok és a szemébe nézek.

- Szeretném, ha most nagyon figyelnél arra, amit mondok és a kérésemnek eleget tennél – kezdem komolyan, a tőlem telhető legnagyobb szelídséggel, de kissé feszülten. Már eldöntöttem, hogy beavatom őt, hiszen előbb vagy utóbb úgyis megtud mindent, s szeretnék egy esélyt adni neki arra, hogy összedolgozhasson velem, együtt oldjuk meg a problémáinkat. Mert ami az egyikünk gondja, az a másikunké is. Azt mondta, együtt szeretne velem megoldást keresni, én pedig biztosítom most számára ezt a lehetőséget. Meglátjuk, tud-e vele élni. Én csak egyszer kérek ilyen szépen, mint most, másodjára már sehogy sem. – Azt szeretném, ha tőlem tudnál róla – jelentem ki őszintén. - Míg anyámnál voltunk, megjelent Lux – mondom meg Asaménak az igazat. Egyelőre nyugodt, megúszom egy szájhúzással, úgyhogy folytatom. – Három testőrrel volt csak, azok sem álltak a közelében, és a kapun sem tette be senki a lábát, én pedig Tatsukival és Shinjivel kimentem Lux elé. Bakari is ott volt, és ahogy elcsíptem a mögöttem folyó diskurzust, volt még néhány, valszeg alvilági körülöttünk, akik a mi oldalunkon álltak – festem fel szép lassan a jelenetet Asame elé. – A gyanúm beigazolódott, nem tesz le arról, hogy összeülhessen velem beszélgetni, de közöltem vele, hogy tőled kell időpontot kérnie.

- Baromság, amit csináltál - kezd bele szigorúan -, de... büszke vagyok rád – mondja tenyerét az arcomra simítva és elmosolyodva. Azért Asame sem semmi, ha a lelkiterroról van szó; egy pillanatig összeszaladt bennem minden, hogy megvédhessem az álláspontom, mire beközli, hogy büszke rám. Tiszta dili ez a helyzet... - Elkerülhetetlen lett volna, mindegy, hogy akkor kerít alkalmat rá, hogy beszéljen veled, ha ott vagyok, vagy kivár és idejön. Talált volna olyan alkalmat rá, ami a legmegfelelőbb.

- Tény – ismerem el kurtán, hogy elkerülhetetlen volt, hogy Lux elé menjek. Nem akarok semmit mondani arra, hogy büszke rám, hiszen még a felét sem mondtam el annak, amit elterveztem. – Ha ide akar jönni, jöjjön. A feltételeket mi szabjuk, és ha azokat hajlandó elfogadni, jöhet, ha nem, akkor mehet, ahova akar – folytatom. – Testőrséget nem hozhat, maximum két ember léphet be vele a házba lefegyverezve, de ha így tesz, nem vagyok hajlandó teljesíteni az üljünk össze címszavú kérését, csak a te és a testőreink társaságában – kötöm ki teljesen komolyan. – Tudja, hogy nem bánthatjuk, ahogy azzal is nyilván tisztában van, hogy ha én valamit eldöntök, akkor azt akarom és az úgy lesz, vagy sehogy se. – Ezzel Asaméval is egyértelműen közlöm, hogy nem egyezkedem, nincs alkulehetőség. Sőt, igazából semmilyen lehetőség sincs, vagy elfogadja, amit akarok, vagy más megoldásokat kell találnunk. És ő ezt érezheti, mert elmosolyodik. Na erre nem számítottam!

- Kezdem félteni a helyemet, csibém - heccel kicsit, amit nagyon jó jelnek veszek. Azt hittem, sokkal nehezebb lesz vele megértetnem ezt az egészet és annyira félt majd, hogy végig se nagyon gondolja, hogy nincs más választásunk, hogy ez lehetőség a számunkra is, ... csak azt mondja, hogy felejtsem el, mert ez baromság és nem engedi, nem egyezik bele. - Mindenben egyetértek veled teljes mértékben, ha akar valamit, el kell fogadnia a mi játékszabályainkat. – Amit hallok, legördít egy hegyomlást a szívemről, s érzem, hogy egy halvány mosoly átfut az arcomon, de többre most nem futja, mert még mindig bőven nem végeztem.

- Azt hittem, érvelnem kell, hogy belemenj – ismerem el. – Mert az biztos, hogy engem nem fog bántani, tehát ha betartja a játékszabályainkat, lényegében veszélytelen találkoznom vele és neki sem lesz oka megpróbálni kiütni téged mellőlem. – Ettől félek a legjobban, hogy Lux valahogy megöli őt... Inkább ülök le vele teljesen kettesben egy ebédre vagy vacsorára, viselem el a közelében érzett állandó rettegést, iszonyatot és a szorítást a torkomban, mintsem kockára tegyem Asamét. Ez az, ami vezérel... ez az a cél, amiért majdnem bármire képes vagyok... Nem hagyom, hogy ő meghaljon, mert az ugyanúgy az én halálomat is jelenti, mint az övét jelentette Tatsuoé.

- Ennyire makacs nem vagyok, hé! – szól rám, miközben játékosan megróva összeborzolja a hajam, de az arckifejezésem komoly marad. - Másképp nem engedtelek volna tárgyalni vele amúgy sem. Talált kiskaput, de helyt álltál...

- Faszt – nyögöm leszegett fejjel. Már az sem fontos, hogy Asame engedett volna tárgyalni Luxszal, ami már önmagában véve is egy igen meglepő kijelentés a számomra. Leural a kudarc érzete, s a seb fájdalma, amit ma szereztem a lelkemre. – Nem tudtam felkészülni, ahogy akartam. Váratlanul ért a megjelenése és megtalálta azt a rést, ahova be kellett szúrnia ahhoz, hogy legyőzzön – ismerem be halkan, továbbra is az ölén gyűrődő takarót fixírozva. Asame persze nem hagyja ennyiben a dolgot, az állam alá nyúl és megemeli a fejem, én azonban képtelen vagyok a szemébe nézni.

- Csibe, akkor is talált volna rajtad fogást, ha felkészülsz rá - mondja nekem komolyan, és egyet kell vele értenem sajnos, mert igaza van. - Elmondod? - kérdezi tőlem csendesen, mire megrázom a fejem.

- Nem olyasmi, amiről tudok és akarok beszélni – vallom be halk hangon, s ez az egész hirtelen sodor újra a sírás közelébe. – Igazad van abban – folytatom mégis dacosan a beszédet -, hogy ez akkor is ugyanennyire fogott volna rajtam, ha felveszem a vértem, de úgy állok a kérdéshez, hogy minden pofára esésből tanul az ember, legközelebb jobban figyel a lába elé és nem lép rá a banánhéjra. Ettől még nem fog kevésbé fájni az arca, de talán elkerülhető a legközelebbi találkozás a kemény valósággal.

- Rendben van - mondja csendesen arra, hogy nem tudok és nem is akarok róla beszélni. - De az eséseket lehet tompítani, ha megtanulod, hogyan tedd... - mondja komolyan és közelebb hajolva hozzám magához ölel. Megriaszt a gondolat, hogy esetleg ez fájdalommal jár számára, mégsem tudok mozdulni; se előre, se hátra. Önző vagyok, ha bevallom, hogy ezt szerettem volna? Hogy szükségem volt a vigasztalásra? - Semmi baj - próbál nyugtatni és csókot nyom a fejemre, amitől sírva fakadok és két kézzel takarom el az arcom. Megalázottnak érzem magam, amit sehogy sem tudok feldolgozni.

- Fizikálisan már tudok esni – árulom el bőgve.

- A lelkieket nehezebb megszokni - mondja csendesen, ringatva kicsit mindkettőnket, nyugtatva még mindig engem. - Talán nem is lehet teljesen megszokni őket - teszi hozzá. Hosszan hallgatok, inkább beletemetkezem forró bőrébe és hagyom, hogy a természetes tempómban nyugodjak meg, mert mint az kiderült, akarattal ez nem megy.


Mikor végre elapadnak a könnyeim, óvatosan elhúzódom Asamétól és papírzsebkendőt keresek az övtáskámban. Közben kiteszem az éjjeliszekrényre a neki hozott cigit, meg a sajátomat és Shinjiét, mert a dobozoktól nem férek hozzá a pézséhez, majd megtörlöm a szemeimet és kifújom az orromat. Igazából még nem fejeztem be, amit mondani akarok, ezért összekaparom magam, közelebb húzódom Asaméhoz, arcomat pedig a vállára fektetem úgy, hogy az ágy támláját nézhessem. Nem azért, mert ennyire érdekes és kényelmes volna száznyolcvan fokosan elfordulva ücsörögni, hanem mert így nem lát rá a képemre, s én sem érzem azt a fura, kellemetlen szagot, ami a sebéből szivárog.

- Van még valami – szólalok meg. – Tatsuki megkezdte Lux likvidálását. – Próbálnám továbbmondani, de nem találom a megfelelő formát, hogy leközöljem, amit megtudtam a pirszingesemtől.

- Ezt hogy érted? - kérdezi őszinte kíváncsisággal, gyanakodva, de még mindig a hátamat simogatva, nyugtatva.

- Én csak annyit tudok, hogy azt akarja elérni, hogy hazahúzzon végrendeletet írni és kisebb baja is nagyobb legyen annál, minthogy rám fenje a fogát – mondom nehézkesen. – Illetve azért ennél egy kicsit többet – teszem hozzá kínlódva. – Lux szereti nagy kanállal falni az élet örömeit, Tatsuki meg ezt kihasználva valahogy HIV-fertőzötté tette – árulom el végül.

- Igazán... ravasz – mondja elismerően. Még jó, hogy nem látja, milyen képet vágok, mert nyomok egy WTF?!-fejet. Meglep, hogy Asame így reagál, noha beletelt pár másodpercbe, mire jelzőt talált erre a tettre.

- Igazi alvilági módszer – szólalok meg visszavonulva a fedezékemből. – Ha nem ölheted meg nyíltan és nyoma sem lehet annak, hogy erőszakos halált halt, tehát például megmérgezni sem javasolt az ellenséget vagy rendezni neki egy szép kis autóbalesetet, akkor olyan megoldást kell találni, amire semmiképp sem gyanakodna senki, hogy nem természetes – itt macskakörmöket mutatok – úton érte utol. Ha gyorsan kell kicsinálni valakit, akkor mondjuk, ételmérgezés, ha lassan, akkor valami alattomosabb – hozok fel példákat is. – Tatsuki szerint élve van még szükség Luxra, mert információk kellenek arról, hogyan tett szert mindarra, amit Japánban elért és meddig tud vagy mer elmenni, aztán elintézi, hogy önszántából hazamenjen. Arra kért, mondjam meg neked, milyen lépést tett a kínai kecske likvidálása érdekében, én pedig arra kérlek, hogy ezt az információt továbbítsd Ryuuichinek és Shinjinek. Ha akarod, Akihitonak is megmondhatod, hogy tudja, nem kerülhet kapcsolatba Lux vérével, és valahogy szerintem Nishida számára is közvetíteni kéne a dolgot ugyanezen okból, de nem tudom, hogyan, mert Tatsuki neve hallatán szerintem morogni fog, mint egy veszedelem.

- No igen, és hatásos módszer, bár egy egyszerű autóbaleset sem lett volna rossz - jegyzi meg elmosolyodva, én azonban sűrűn rázom a fejem. - Tájékoztatni fogom őket.

- Az autóbalesetre lehet gyanakodni, túl dokumentális, nyomon lehet követni – jelentem ki határozottan. – Ha jól sejtem, Lux most szépen érlelheti magában a vírust, aztán ha már nincs nagy szükség rá, kap valamit mellé, amivel el kell mennie orvoshoz, vagy a sajátja ki tudja deríteni, hogy mi a pálya és mielőtt beszed egy influenzát, ami ágynak dönti, lelép – osztom meg a véleményemet. – Persze nem látok Tatsuki fejébe – teszem hozzá vállat vonva.

- Minden elintézhető - vet ellent. Naná, hogy nem hagyja magát, igaza kell legyen, különben lemarad. Pedig nem. - Elég sokat tejelek a jardoknak ahhoz, hogy ezt kijelenthessem, és nem ő lett volna az első ember, akinek nyoma sem marad... - mondja őszintén. - De persze a cél szentesíti az eszközt és mindenkinek megvannak a maga módszerei, a lényeg, hogy Lux visszatakarodjon Kínába, vagy a saját lábán, vagy zsákba csomagolva...

- Azt hittem, nem eshet bántódása, különben nagy hepaj lesz a két ország közt – jegyzem meg félvállról. Azt sem gondoltam volna, hogy egy olyan forma, mint Asame, azt mondja majd, „a cél szentesíti az eszközt”. Lehet, hogy újra kell gondolnom a vele kapcsolatos megállapításaimat? Nem tetszik, hogy képes lenne kitépni a gerincét, még akkor sem, ha rólam van szó. Ez Tatsuki privilégiuma, Asame csak maradjon meg annak a becsületes, tisztességes és szemtől szembe harcos yakuzának, akinek megismertem, a kettejük hatására pedig én majd válogatok a kétféle eszközben.

- Egy véletlen baleset és egy gyilkosság között van különbség, mégha az a véletlen baleset szándékosan lett megrendezve... - mondja komolyan.

- Oké – zárom ezzel rövidre a témát, azzal elhúzódom Asamétól, hogy kimászhassak az ágyból és a konyhába mehessek kajálni, no meg elszívni egy szálat az új cigimből.

- Deon... - szól utánam csendesen. Kicsúszom az ágy szélére, magamhoz veszem az eperlevelekkel ízezett cigit, majd belegyömöszölöm az övtáskámba, behúzom a cipzárját és a vállamra dobom. - Mindegy... - adja fel végül, én pedig az ajtóhoz megyek. Onnan visszanézek Asaméra, de nem tudok neki mit mondani. Ezt bezzeg könnyen feladja, de hogy egyszer ne ő legyen Japán réme… A tököm tele tud lenni…!


Az ajtón túl előkeresem Kapcsot és felhívom Ryuuichit.

- Egyedül hagytam Asamét, mindenről tájékoztattam, tőle lehet kérdezni, én most megszűntem létezni – jelentem be neki, azzal kinyomom a telefont és ahelyett, hogy a konyhába mennék, a szobám felé veszem az irányt, felkapok pár törölközőt, majd a medencéhez megyek le. Meggondoltam magam, kaja előtt jólesne egy csobbanás, az majd lenyugtat.