Miután Deon kimegy és egyedül maradok a szobában, levadászok egy cigit magamnak és rágyújtva elgondolkodom. Barom vagy, Asame, és túl büszke ahhoz, hogy egy kicsit ne játszd a yakuzát. Szeretek tiszta munkát végezni, de van, amikor ez lehetetlen, ahogy most is. Bele kell nyugodnom abba, hogy Lux kiiktatása most nem az én dolgom lesz, és ez bosszant, rettenetesen. Magam intézem az ilyen jellegű ügyeimet és roppant módon gyűlölöm, ha tehetetlen vagyok. Annak érzem magam, csak ezt rohadtul nem tudom bevallani Deonnak sem. Vannak dolgok, amik nem mennek, bármennyire is szeretném. Talán majd idővel. Persze nem sokáig maradok egyedül, épp csak elnyomom a csikket a hamutartóban, megjelenik Akihito. Hozzá sincs kedvem, senkihez... A tehetetlen düh lassan kezdi megtölteni izmaimat, ahogy azt megtette Naoto halálakor, csak most kurvára nincs mit a falhoz vágni. Aki persze úgy olvas rólam még ilyenkor is, hogy meg sem kell szólalnom.
- Elmondod, vagy hagyjalak? - ül le mellém és az ölembe pakol egy csomag gézlapot és fáslit, majd elveszi az éjjeliszekrényről a krémet és ismét bekeni a sebet. Tesz rá belőle a gézből és végül fáslival rögzíti az egészet. - Holnap reggel átkötöm, amint felébredtél. Két nap és lehúzódik a gyulladás – mondja komolyan, majd leoldja testemről a borogatást is. Nem szólok semmit, egyszerűen hagyom magam, mint egy bábú, hogy azt csinálja, amit jónak lát. A fürdőbe lépve bevizezi újra a törülközőt és visszabugyolál az egészbe, majd egy negyediket is elővesz a szekrényből és bevizezve áttörölget vele. Az sem érdekel, hogy most megmosdat, ámbár a gatyámba nyúlkálására határozottan felmordulok, de csak szigorú pillantásokat kapok viszonzásul. - Mi bajod van? Miért hallgatsz? - kérdezi komolyan, s áttöröl a törülköző száraz felével, s mikor végez, felsóhajt. - Asame, kérlek, mi a baj?
- Semmi – morgom. - Hagyj magamra – jelentem ki határozottan, de minden bántó él vagy utasítás nélkül. Akihito persze nem mozdul. - Aki, kérlek, egy kicsit hagyj magamra – mondom csendesen, de semmi. - Mit akarsz tudni? Hogy kurvára sérti az önbecsülésemet, hogy konkrétan tehetetlen vagyok? Mert az vagyok... Szép csendben nézhetem végig az ágyból, ahogy egy alvilági kutya elintéz mindent... Rohadtul jó érzés, ráadásul a kölyöknek is én vagyok éppen a rossz, mert... a faszom se tudja, éppen miért. Nem tetszett neki az, hogy nem tudok beletörődni abba, hogy tehetetlen vagyok... Mindegy. Hagyj magamra kicsit! - mondom neki most már némi utasítással a hangomban.
- Legalább annyit árulj el, mi a franc volt és utána itt hagylak, ígérem, míg tájékoztatom Ryuut! - morog vissza. Felsóhajtok.
- Tatsuki elintézte, hogy Lux megfertőződjön HIV vírussal. Üzend meg Ryuunak és Shinjinek, hogy figyeljenek oda, és kérd meg Ryuut, hogy erről tájékoztassa Nishidát is – kérem csendesen. - Mellesleg Deon beszélt Luxszal. Nem mond le a kölyökről, de ahogy észrevettem, csúnya mélyütést vitt be neki... - teszem még hozzá.
- Shinji már elmesélte. Most épp Ryuu világosítja fel őt néhány dologról, amiről szegény kölyök nem tudott, mert nem volt idejük megvitatni – mondja csendesen. - Deonnal pedig beszélj. Hívd fel, írj neki sms-t, fasz tudja, de beszélj vele. Mindketten olyan makacsak vagytok, most is legyetek, ha arról van szó, hogy megértsétek a másikat. Vagy majd kétnaponta megy köztetek a durci meg az örihari? Remek látvány lesz, főleg, ha tanítani akarod – takar be és felállva elindul. Mikor kilép az ajtón, mély levegőt veszek. Megnyugszom kicsit, majd kezembe véve a telefont egy üzenetet írok a kölyöknek. Szóban sem könnyű, írásban sem... Teljesen mindegy.
„Sajnálom... nem akarok mentegetőzni, telefonon nem. Szóban pedig nem biztos, hogy menne, így sem egyszerű... Tehetetlennek érzem magam...” - ennél többet azonban nem tudok írni, így csak megnyomom a küldés gombot, majd ölembe téve a telefont lehunyom szemem.
- Elmondod, vagy hagyjalak? - ül le mellém és az ölembe pakol egy csomag gézlapot és fáslit, majd elveszi az éjjeliszekrényről a krémet és ismét bekeni a sebet. Tesz rá belőle a gézből és végül fáslival rögzíti az egészet. - Holnap reggel átkötöm, amint felébredtél. Két nap és lehúzódik a gyulladás – mondja komolyan, majd leoldja testemről a borogatást is. Nem szólok semmit, egyszerűen hagyom magam, mint egy bábú, hogy azt csinálja, amit jónak lát. A fürdőbe lépve bevizezi újra a törülközőt és visszabugyolál az egészbe, majd egy negyediket is elővesz a szekrényből és bevizezve áttörölget vele. Az sem érdekel, hogy most megmosdat, ámbár a gatyámba nyúlkálására határozottan felmordulok, de csak szigorú pillantásokat kapok viszonzásul. - Mi bajod van? Miért hallgatsz? - kérdezi komolyan, s áttöröl a törülköző száraz felével, s mikor végez, felsóhajt. - Asame, kérlek, mi a baj?
- Semmi – morgom. - Hagyj magamra – jelentem ki határozottan, de minden bántó él vagy utasítás nélkül. Akihito persze nem mozdul. - Aki, kérlek, egy kicsit hagyj magamra – mondom csendesen, de semmi. - Mit akarsz tudni? Hogy kurvára sérti az önbecsülésemet, hogy konkrétan tehetetlen vagyok? Mert az vagyok... Szép csendben nézhetem végig az ágyból, ahogy egy alvilági kutya elintéz mindent... Rohadtul jó érzés, ráadásul a kölyöknek is én vagyok éppen a rossz, mert... a faszom se tudja, éppen miért. Nem tetszett neki az, hogy nem tudok beletörődni abba, hogy tehetetlen vagyok... Mindegy. Hagyj magamra kicsit! - mondom neki most már némi utasítással a hangomban.
- Legalább annyit árulj el, mi a franc volt és utána itt hagylak, ígérem, míg tájékoztatom Ryuut! - morog vissza. Felsóhajtok.
- Tatsuki elintézte, hogy Lux megfertőződjön HIV vírussal. Üzend meg Ryuunak és Shinjinek, hogy figyeljenek oda, és kérd meg Ryuut, hogy erről tájékoztassa Nishidát is – kérem csendesen. - Mellesleg Deon beszélt Luxszal. Nem mond le a kölyökről, de ahogy észrevettem, csúnya mélyütést vitt be neki... - teszem még hozzá.
- Shinji már elmesélte. Most épp Ryuu világosítja fel őt néhány dologról, amiről szegény kölyök nem tudott, mert nem volt idejük megvitatni – mondja csendesen. - Deonnal pedig beszélj. Hívd fel, írj neki sms-t, fasz tudja, de beszélj vele. Mindketten olyan makacsak vagytok, most is legyetek, ha arról van szó, hogy megértsétek a másikat. Vagy majd kétnaponta megy köztetek a durci meg az örihari? Remek látvány lesz, főleg, ha tanítani akarod – takar be és felállva elindul. Mikor kilép az ajtón, mély levegőt veszek. Megnyugszom kicsit, majd kezembe véve a telefont egy üzenetet írok a kölyöknek. Szóban sem könnyű, írásban sem... Teljesen mindegy.
„Sajnálom... nem akarok mentegetőzni, telefonon nem. Szóban pedig nem biztos, hogy menne, így sem egyszerű... Tehetetlennek érzem magam...” - ennél többet azonban nem tudok írni, így csak megnyomom a küldés gombot, majd ölembe téve a telefont lehunyom szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése