370.

Deon

Figyelem nagyon a vállaimat, mert nem akarom magam túlerőltetni. Nem vagyok benne biztos, hogy ki akarok menni Tatsukival terepre, de még az is megeshet, hogy mégiscsak szeretném, amihez azért hagynom is kell némi szuflát magamban, ezért nem sokkal azután, hogy gyakorolni kezdünk újra, jelzek Akihitonak, hogy itt a vége. Apró meghajlással zárja le az edzés ezen részét, amit gyorsan viszonzok, aztán én is seizaba helyezkedem vele szemben. Jön a neheze a napnak, az elmélet visszaadása, de csak bólintok, hogy készen állok rá. Nem mondom, hogy mindenre emlékszem, sőt, amit nem tudtam elképzelni, nem volt időm fejben leírni, az valószínűleg totál kiesett, de Akihito elmondása alapján nem kell mindenre szóról szóra emlékeznem.


Alapvetően utáltam felelni mindigis, mert hiába volt gyorsabban korrigálható, a válaszokon nem volt annyi idő gondolkodni, mint egy írásbelinél, szóval mindig kínosan éreztem magam tőle. Persze csak meg kellett bennem piszkálni valami húrt és lőttem ki magamból a válaszokat, bár nem mindig a kérdésre. Gyakran megesett, hogy szájaltam a tanáraimmal, mikor valami olyasmit kérdeztek vagy mondtak, ami miatt felhúztam magam, ezért nem én voltam a kedvencük. Okoztam páruknak kellemetlen élményeket, de mind csak a kölcsön kinyír visszanyír elv alapján történt, ezért sosem éreztem magam bűnösnek. Szemet szemért, fogat fogért, így tartja a mondás és én is ez alapján élek.


Örülök, hogy nem csak kérdezgetéssel és ismétléssel telik az elméleti része az edzésnek, hanem azért Akihito újat is mond. Attól, mert nem tudok mindent megjegyezni, még nagyon sok minden érdekel. Persze azért folytatja a vallatásomat, hogy megtudja, mire emlékszem, mit sikerült megjegyeznem, nekem meg az a válasz fordul meg a fejemben az egyidejűséggel kapcsolatban, hogy egyszerre történik a védés és a támadás. De ez túl egyszerű, túl logikus, ezért inkább azt mondom, nem tudom a választ, mert hülyeséget mondani nem akarok. A vicces már csak az, hogy nem gondoltam hülyeségre. Na mindegy. A következő kérdésnél már nyomorgom, mert ugyanez a helyzet áll fenn, és nem akarok beégni. Betippelem a válaszokat és szerencsére azt mondom, amit mondanom kellett. Azért megkérdezem, akad-e valami látható, megjegyezhető forma is a tananyagról, mert nem szeretek olyanból rosszul teljesíteni, ami érdekel. Olyanoknál nem volt gáz, mint a matek, ami nem is érdekelt igazán, most azonban eléggé nyűglődöm és kínosan érzem magam.


Miután elköszönök Akihitotól és a dojo szellemétől, a szobámba megyek letusolni és tiszta ruhát venni. Mielőtt az utóbbit megejthetném, kopognak az ajtón. A testem elé fogom a törölközőt, aztán kiszólok, hogy bejöhet, aki akar. Tatsuki jelenik meg egy dobozzal a kezében és vigyorral a képén.

- Hello. Ezeket megláttam és nem bírtam otthagyni – árulja el, majd az ágyra teszi a cuccot.

- Hello – köszönök neki és zavartan elmosolyodom, mert nem túl gyakori, hogy hoz nekem valamit. A derekamra csavarom a vizes törölközőt, aztán felnyitom a csomagot, majd félrehajtom a papírt és egy menő, mintás nacit emelek ki belőle elsőre. Széles mosollyal forgatom meg azt magam előtt, majd a másikért nyúlok. Az kantárral, szegecsekkel és láncokkal díszített. – Köszönöm szépen! – mondom csillogó szemekkel. – Mindkettő nagyon tetszik! – teszem hozzá, miközben már azon vacillálok, melyiket vegyem fel. Mintha Tatsuki ott sem lenne, kiterítem mindkét nadrágot az ágyra, majd a szekrényemhez lépek és pólóért kezdek kutatni. Ő csak kuncog rajtam, aztán rágyújt.

- Nem ártana folytatnunk a képzésed – jegyzi meg félvállról, könnyedén az ajtónak dőlve.

- Halasszuk úgy négy tájára, mert nemrég lett vége az Akihito-féle edzésemnek – kérem őt, miközben egy világosszürke színű, ujjatlan pólót húzok elő. Ha ő akar terepre vinni, nem igazán mondhatok nemet. Mondhatnék, persze, de nincs különösebb okom rá és ártani nem fog az, ha tőle is tanulok ma valamit. A pirszinges ellöki magát a fától, s hozzám lép tekintetét feltűnően az Asamétól kapott láncra szegezve.

- Hát ez? – kérdezi kinyúlva az ékszerért, de elhúzódom tőle, nem engedem neki, hogy megérintse. Nem tudom, miért teszek így, ösztönös a mozdulat, mégis helyesnek érzem. Tatsuki meglepődik, aztán ravasz, sötét mosolyra húzza ajkait. – Ah, vagy úgy. Jó kutya – dicsér hátrálva – és okos gazda.

- Kicsit többről van szó! – mordulok rá visszavágva, mire gonoszan elneveti magát és kinyitja az ajtót.

- Tudom. – Azzal eltűnik a szobámból. Magamra hagy a dühömmel, nem hagy lehetőséget rá, hogy kiosszam, ezzel elérve azt, hogy várjam azt a négy órát, hogy laposra verjem. Nem tudom, miért kellett ezt így, miért most és egyáltalán miért kell bosszantania, de meg fogja bánni. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem a tőle kapott nacik egyikét veszem fel, ám túl hamar győz le az, hogy tetszenek. Végül alsónadrágba ugrom, a választásom a feketére esik, amit másodjára vettem ki a dobozból, s egyszerű, szegecselt övet fűzök bele, a pólót pedig felvétel előtt kicsit átszabom, vízszintesen belemetszek az anyagba itt-ott, majd egy-egy vágást gémkapcsokkal tűzök össze, hogy azért mégse lógjon rajtam nagyon és ne mutasson a testemből túl sokat se. Hajamat felborzolom, bal kezemre pedig egy fekete-pink kockás kendőt tekerek és a szemeimet is kihúzom. Ezután kaját kerítek és Asame szobájába megyek. Az olvasásban sikerül megzavarnom, de az nem igazán olyan művelet, amit ne lehetne abbahagyni. Ő félrerakja a könyvet és alaposan végigmér rajtam. Oké, akkor sikerült megint úgy felöltöznöm, hogy ne férjen a nadrágjába. Ezzel felettébb elégedett vagyok. Magabiztosan az ágyhoz megyek és letelepszem rá, Asame pedig vet egy pillantást a kajára.

- Kérsz? – kérdezem meg, miközben már veszem is magamhoz az első falatot. – Akihito azt üzente, délután beugrik valamikor hozzád, most viszont dolga akadt – mondom, miután lenyeltem a megrágott ételt, amire Asame csak egy bólintással reagál.

- Mit hoztál? – kérdezi meg. Kétlem, hogy azért kérdezi, mert nem látná, minden bizonnyal a hangom akarja hallani.

- Tojásos rizst, paradicsomot, és palacsintához hasonló, sós tésztában megsütött húst. Úgy fest, Ayako kedvet kapott kipróbálni pár receptet, amit odatettem neki – válaszolok vigyorogva. – Bár a húst nem merte eléggé megfűszerezni, azért finom – teszem hozzá, majd szelek egy falatot belőle és Asame felé nyújtom a villán, hátha felkeltettem az érdeklődését.

- Nem hangzik rosszul - feleli, majd bekapja a felé nyújtott falatot. Persze, hogy nem hangzik rosszul, én csak jót eszem. - Ízre sem rossz - mondja őszintén, mire pakolok a szájába még rizst és paradicsomot is. Reméltem, hogy fog neki ízleni, és úgy fest, hajlandó velem enni, mert a második falatot is elfogadja. Ezután hol őt etetem, hol magamat, mert ez poénos.

- Négykor lenne dolgom. Az baj? – kérdezem meg tőle.

- Nem, menj csak - feleli csendesen. - Milyen volt az edzés?

- Köszi. Az időpont nem fix, de az igen, hogy még ma szét akarom rúgni Tatsuki ülepét – árulom el Asaménak. – Beszólt, aztán lelépett – magyarázom is meg röviden, miért kell a tetoválómesternek félnie. – Az edzés? Egész jó – válaszolok kurtán, majd hogy időt nyerjek, falatot teszek a számba. Az a baj velem, hogy bevallok dolgokat, na. – A technikák nagyon tetszenek – kezdem, miután szabaddá válik a szám -, volt egy hangyányi felelés és új elméleti anyag is, csak elég ingerült voltam az elején és rámordultam Akihitora, mert úgy éreztem, a kelleténél jobban belesegít a kettőnk dolgába. Kicsit tele a hóbakancsom azzal, hogy terelgetnek minket az emberek, mert szerintem megvoltunk a jószándékuk nélkül is – vallom be őszintén, mire Asame kérdőn néz rám vissza.

- Terelgetnek? - kérdez rá, de elgondolkodik a dolgon. - Oké, az utóbbi két nap elég zavaros - vallja be csendesen. - Elmagyaráznád?

- Persze. – És míg válaszolok, újabb adag ételt tolok a szájába. – Lehet, hogy én vagyok paranoid, bár abból, amit mondott, nekem az jött le, hogy nagyon is fején találtam a szöget – kezdem. – Tudod, nekem marha fura volt, hogy tegnap mondani akartál valamit, meg akartál állítani, aztán annyiban hagytad a dolgot. Ez nem volt rád korábban jellemző. Utánam jöttél vagy nem engedtél lelépni se, kiosztottál, megmondtad a véleményed, és ennyi. Újabban nem vágsz a fejemhez semmit, még a fejmosásom is kimerült pár tömör mondatban, amit ugyan elismerek, hogy hatásosabb volt egy litániánál, de akkor is valahogy olyan, mintha változott volna valami, vagyis... Hogy mondjam? Olyan... túl óvatos... vagy túl figyelmes... nem tudom, milyen vagy velem, mintha túlságosan tekintettél lennél arra, hogy érzékeny lelkületű vagyok – próbálom megmagyarázni ezt. – Pedig az első nap is ilyen voltam és mégis itt tartunk – jelentem ki egy apró mosollyal. – Oké, azóta változtam jócskán én is, lettek mélységeim és magasságaim is, kicsit többet is mutattam magamból, de ettől még nem kell velem úgy bánni, mintha cukorból lennék, jó? Úgy veszem észre, Ryuuichi és Akihito eléggé a szívén viseli a kettőnk boldogságát, időnként ellátnak pár baráti tanáccsal, szerintem neked mossák a fejed rendesen, és utóbbiért kezdek bepöccenni. Az más, hogy felhívom Kazut rinyálni és kioszt, mert az rendben van, azért hívom fel, hogy megmondja a tutit, de ha elcsiripelnék neki a madarak, hogy mi a szitu és felhívna, hogy miért vagyok ekkora hülye, hiába a legjobb barátom, elküldeném a halál faszára, hogy ne szóljon bele abba, amihez semmi köze, mert addig nincsen hozzá köze, amíg nem beszélek neki – mondom végig szinte egy levegővel, dacosan. - A kéretlen segítség nem segítség szerintem, sőt. Egyébként is, milyen alapon dumálnak be mások a kettőnk dolgába, mikor fele annyi időt se biztos, hogy eltöltöttek velem, mint te? Nekem meg nem kell Asame-kisokos, mindenre jobban szeretnék magam rájönni – ismerem be határozottan. – Lehet, hogy sértetten elvonulok, vagy valami, de vissza fogok jönni, csak előtte kell egy úszás, zene, edzés, vagy három kör a házban. Az ápolásod sem jelent problémát a számomra, szóval nem kell úgy csinálnod, mintha két hete kaptad volna azt a golyót – bökök mondandóm közben orrommal a testére -, mert nagyon jól tudod, hogy mindent félrerakok magamban, hogy segítsek neked. Ez nekem nem teher, szóval nem kell kínosnak érezned magad miatta. Úgyis jön a tél, majd visszaadhatod, mert rendszerint egy hosszabb ideig húzódó megfázást beszedek, bármilyen melegen is öltözöm fel. A dokim ezt télundornak hívta – teszem hozzá halványan elmosolyodva. – Igazából mindent kibírok, ha van egy cél, amit el akarok érni, márpedig most már egyre több célom van. És nem egyhez te kellesz, úgyhogy jó lenne, ha betartanád, amit Takashi és Akihito mond neked. Én abban hiszek, hogy a motiváció jobb eszköz a szankciónál, és nem mondhatod, hogy tőlem ezt nem kapod meg, utóbbival meg tudnék élni, de nem akarok.

- Pedig akkor tényleg meggondoltam magam inkább - mondja őszintén. - Utánad nem tudtam volna menni abban a pillanatban, vitázni meg nem akartam egyáltalán. Hagytalak elmenni, majd megírtam az sms-t. Nem azért, mert bárki megmosta volna miatta a fejem. Mondhat bárki bármit, nem azért teszek meg dolgokat, mert ezt javasolják, nem azért csinálom, mert ezzel jó pontot szerezhetek nálad, nem... És ha valami nem tetszik, ugyanúgy nem fogom megtenni, hiába mondja azt Aki vagy Ryuu, hogy márpedig ezt kéne. Nem, nem kéne, az én dolgom, hogy amit elbaszok, azt mikor és hogyan hozom helyre... Deon, nekem... - Megáll egy kicsit végiggondolni, hogyan fejezze ki magát, én pedig kissé elszégyellem magam. Nem akartam ennyire kellemetlen helyzetbe hozni, basszus…! - Nehéz bevallani, hogy gyenge vagyok, hogy szarul vagyok... Azt mondtad, addig nem veszed észre, míg én nem mutatom, hogy szarul érzem magam. Nem tudom mutatni, mert nem érzem úgy magam most - árulja el. - Be fogom tartani - ígéri meg végül, hogy betartja, amit Takashi és Akihito mond neki, én pedig leteszem az éjjeliszekrényre a tálcát és odabújok hozzá.

- Nem vagy gyenge – közlöm vele csendesen, miközben átölelem. – Abban pedig, sajnálom, de nem hiszek, hogy nem tudod kimutatni azt, ha valami fáj vagy hogy szarul vagy – jelentem ki. – Nálad jobban senki nem tudhatja, mit érzel, és ha valamit nem érzel, akkor az csak annyit jelent, hogy jobban kell figyelned magadra – osztom meg Asaméval a véleményemet. Nem akarom, hogy bedőljön annak, hogy nem érzi, hogy nincs jól, hiszen korábban is látható volt rajta, hogy gondban van. Egyébként is, ez az élethez tartozó normális funkció, és erről már elég korán beszéltünk mi ketten. Hogy félni és fájni normális dolog, az a baj, ha valaki nem érzi ezt a kettőt.

- Majd igyekszem - mondja elmosolyodva, majd magához ölel és puszit nyom a fejemre.

- Egyébként ne beszélj arról Ryuuichivel és Akihitoval, amit mondtam – kérem.

- Nem tudom, feltűnt-e, de nem szokásom senkivel sem cseverészni a kettőnk dolgáról - mondja komolyan. - Ránk tartozik, nem rájuk - jelenti ki.

- Nem azért mondtam, hogy bevédd magad, hogy te nem fecsegsz, csak megkértelek rá – válaszolok nyugodtan, majd csókot nyomok a nyakára. – Egyébként... azóta is kíváncsi vagyok rá, Akihito miféle szótárat adhatott hozzám neked – árulom el incselkedve Asaméval.

- Semilyet - felel elmosolyodva.

- Én is ezt mondanám – heccelem tovább, most nyelvet öltve rá.

- Úgy tűnt, hogy kaptam? - kérdezi meg felvont szemöldökkel. - Mellesleg ha sokat nyújtogatod, leharapom véletlenül...

- Még anno mondtad – jelentem ki vigyorogva. – Véletlenül? Azt nem tudom elképzelni, azt viszont nagyon is tudom, hogy ha leharapnád a nyelvem, sok mindentől fosztanád meg magad és sok olyan kellemetlenséget kapnál cserébe, ami miatt megbánnád ezen tetted.

- Mitől is? - kérdezi incselkedve, újra elmosolyodva.

- Így még elég értelmesen beszélek, de nyelv nélkül csak mutogatni tudnék – osztom meg vele, aztán, mivel tudom, mire ment ki a játék és nincs ellenemre beleszaladni a csapdába, a szájához hajolok, nyelvemmel végigsimítok ajkain, majd befurakszom közéjük és hosszan megcsókolom Asamét. Harapás nélkül és gyengéden viszonozza a csókom.

- Még nem győztél meg arról, hogy miért ne harapjam le - suttogja a számra mosolyogva, mire csak puszit nyomok ajkaira és ravasz pillantással nézek bele kék szemeibe. Ha most azt szeretné, hogy az egész testén végigcirógassak a nyelvemmel, hogy meggyőződjön róla, hogy szükségünk van rá, nagyon hoppon fog maradni, mert kedvem az ugyan lenne ehhez, de kockáztatni nem akarok, hogy esetleg valakinek valami fontos közlendője támad éppen, vagy megint rosszul lesz utána valamennyivel.

- Akkor, azt hiszem, a számban kell tartanom a nyelvem ezentúl mindig – mondom neki elhúzódva tőle.

- Sajnálom, számodra az az opció nem elérhető - közli az állam alá nyúlva, hogy újabb csókba vonjon, ám nem engedem nyelvét a számba kúszni, fogaimmal zárom el az utat előle és szélesen vigyorgok. Sajnálod, mi? Most van mit sajnálnod. - Mocsok dög – mondja elmosolyodva, s megnyalja az orrom, aztán elhúzódik tőlem, hogy rágyújtson. Nevetek a tettén, szerintem ki is pirulok tőle szépen, miközben letörlöm a nyálát a bőrömről, aztán befekszem az ölébe.

- Hogy lettem csibe? – kérdezem meg úgy, hogy közben ahogy átölelem a lábait, eltakarom karommal az arcomat, mert égni kezd. A dögről jutott eszembe ez a kérdés, ami azért elég egyértelmű, hogy keletkezett, míg a csibe azért annyira nem.

- Láttál már kiscsibét, mikor dühös és felfújja magát? - kérdezi meg, miközben játszani kezd a hajammal, én pedig éktelen röhögésbe kezdek. Még nem láttam ezt a jelenséget, de oltári lehet. - Pont olyan voltál az első nap, mikor ki akartalak tenni és hisztizni kezdtél - árulja el és szerintem tutira vigyorog hozzá. - Jól áll neked a vörös - teszi azért hozzá heccelve, mert nem bírja ki, hogy ne jegyezze meg, hogy észrevette az elvörösödésemet, de most hosszú időre kiütött ezzel a hasonlattal, csak röhögök és röhögök. - Egy duzzogó kiscsibe... – Nem is voltam olyan! Ez tuti...! De nem tudom abbahagyni a röhögést, még a könnyem is kicsordul és alig kapok tőle levegőt. - Csibe, azért levegőt vegyél – kéri a hangjából kihallhatóan mosolyogva. - Vagy szeretnéd, hogy szájon át lélegeztesselek? – kérdezi meg egészen közel a fülemhez. Kikelek az öléből, hogy ne kelljen lehajolnia hozzám és én esélyt kapjak arra, hogy fulladás nélkül megússzam, majd minden bizonnyal még vörös képpel, no meg könnyes szemmel és kuncogva megcsókolom, mert nem bírom megállni, hogy ne tegyem meg.