373.

Deon

- Oké, az tényleg nem nagy cucc, hogy folytattad annak a tanítását, amit Akihitoval vettünk, de az, hogy te is a harcművészetről kezdtél beszélni, az már úgy ütős volt – mondom határozottan, hogy Asame ne érezze úgy, a semmiért lett megdicsérve. Azt már nem árulom el neki, hogy a ninjutsut én említettem, szóval már köztünk is működik valami, megtartom magamnak, mint egy kis titkot. Ezután azonban sokáig szóhoz sem jutok, mert rögtönöz nekem egy egész estés történelemórát, egy olyan kimerítő fajtát, amitől zsongani kezd a fejem. Te jó ég... Hogy lehet ennyi mindent megjegyezni?! A negyedét sem tudnám visszamondani...! Most erősen kell gondolkodnom, hogy ez az én szellemi hiányosságaimat mutatja, vagy Asame nőtt túl az emberi normákon. Tényleg kéne az a plusz két agy, amivel már korábban annyiszor viccelődtem. Mikor végre csend lesz, felsóhajtok, majd úgy fordulok, hogy arcom a plafon felé fordítom. – Nem csodálom, hogy Akihito kiakadt tőled... - ismerem be csendesen. Még az előadás végighallgatása közben is elfáradtam, hát ha még be kellene tanulnom. Illene, de az elkövetkezendő húsz évben nem valószínűsíteném, hogy ez be fog következni. Majd mikor már nem lesz bennem annyi energia, amitől szét tudnék pukkadni, le bírom tenni a fenekem hosszabb időre és az agyam is rányílik a történelemtanulásra. Egyelőre egyik sem mondható el rólam, szóval a tudástár marad Asame kettőnk közt.

- Hm? – kérdezi meg meglepetten, mire elkuncogom magam.

- Mondta, hogy nem volt elragadtatva tőle, hogy mindent elsőre megjegyeztél – magyarázom meg neki. Szerencsére ez rám nem igaz, főleg, ha történelemről van szó, úgyhogy remélem, Asaménak továbbra is kötélből vannak az idegei és hajlandó lesz türelmes lenni velem, ha azt szeretné, hogy majd én is így vissza tudjam adni azt a tudást, amivel rendelkezik.

- Csak bosszantotta, mert ő sem tudta elsőre visszaadni az apjának mindazt, amit az öreg tanított neki – mondja elmosolyodva.

- Szerintem az a különös, hogy te vissza tudtad adni – jegyzem meg játékosan, Asame pedig csak vállat von. Neki ez a természetes, értem én.

- Csak tényleg érdekelt a dolog, és igyekeztem a lehető legtöbbet megtudni a stílusról. Éjszakákat töltöttem azzal, hogy a különböző könyveket bújva, persze szigorúan paplan alatt zseblámpával – ahogy erre kitér, elnevetem magam -, tanulmányoztam a különböző formagyakorlatok elméleteit - árulja el. Mosolyogva nézem az arcát, a szemeit és azon gondolkodom, én miben vagyok ennyire elszánt, lelkes, már-már mániákus. Engem a pirszingek érdekeltek ilyen szinten. Mindennek utánanéztem, olvasgattam, néha fórumoztam, de ez nem olyasmi, ami úgy végigkísérné az életemet, mint Asaméét a harcművészetek iránt érzett olthatatlan szenvedély. Hosszasan gondolkodom ezen, mert szeretném hinni, hogy engem is érdekel valami annyira, hogy ennyire sokat tudjak róla, az életem részének mondhassam, amely elvehetetlen, amit megmásíthatatlanul magaménak, hozzám tartozónak érzek. Végül oda lyukadok ki, hogy nekem ilyen Asame. Felülök, felé fordulok és megcsókolom őt. Engem ő köt le, én őérte rajongom és minden, ami őt alkotja, formálja, ami neki fontos, ami őt érdekel, az ilyen módon hozzám is tartozik.


Kopogás zavarja meg a kettőnk csendjét.

- A négy óra nem azt jelenti, hogy négykor kell nekiállni készülődni – dörmög be nekem Tatsuki az ajtón keresztül. – Különben is, a te tempóddal akkor ötre se érnénk ki – jegyzi meg morogva.

- Hogy mi van?! – kérdezem csendesen, döbbenten, mert nem jellemző rá, hogy velem így beszél. Valami nincs rendben, de azt nem hinném, hogy most fogjuk megvitatni. – Azt mondtam, négy körül, nem azt, hogy négykor – javítom ki őt élesen.

- Nekem mindegy, de te jársz szarul, ha ránk esteledik – szól vissza, az elképedésem pedig csak nő.

- Ha így állsz hozzá, mehetsz a picsába – közlöm vele most már én is felvéve a stílusát.

- Ne akard, hogy bemenjek és a fülednél fogva vonszoljalak ki – fenyeget sötéten és az a gond, hogy tudom jól, hogy képes ilyesmire.

- Bocsesz – kérek elnézést halkan Asamétól, s kicsúszom az ágy szélére, ő pedig bólint, jelezve, hogy elfogadja a bocsánatkérésemet és utamra enged. Látom rajta, hogy cseppet sem örül annak, hogy most itt hagyom, ez azonban nem az a fajta párharc kettőnk közt Tatsukival, amihez szeretnék közönséget. A tetoválómester határozottan szokatlanul viselkedik velem, ami ráadásul nem csak nekem tűnik fel, hanem Asame nemtetszését is elnyeri, de bármi miatt is tesz így a pirszingesem, az úgy érzem, nem tartozik kettőnkön kívül másra.

- Majd folytatjuk később... - mondja csendesen yakuzám. A hangjából jól hallható, hogy finoman szólva is nem lelkesíti a távozásom, azonban valószínűleg érzi, hogy ez szükségszerű.

- Nem tudom, mi ütött belé, mielőtt ide jöttem volna, még tök happy volt – árulom el csendesen, aztán az ajtóhoz megyek. Nem teljesen úgy van, ahogy kijelentettem így utánagondolva, az baszhatott be Tatsukinak, hogy meglátta a nyakamban az ezüstláncot, amit meg sem érinthetett, de hogy annak ekkora feneket kerítsen, az már túlzás. Egyébként is én vagyok a sértett fél!

- Biztos megvan rá az oka - mondja csendesen. - Menj csak - mosolyodik el végül halványan, én pedig magára hagyom. A tetoválómester még ott van az ajtó mellett, a falnak támaszkodva várt engem, ezért rögtön a torkának ugrom.

- Mi bajod van, megvesztél?!

- Öltözz át olyan göncbe, amit nem sajnálsz! – utasít ridegen.

- Nem. Ha feszkólevezető kell és mindenképpen kellek hozzá, az engedélyemmel és a felügyeletemben szétzúzhatod a dojoba beállított fabábút...

- Szarok a nyavicskolásodra, indíts öltözni! – parancsol rám. A döbbenettől egy pillanatra teljes fagyás áll nálam be, csak bámulok rá pislogás nélkül, kikerekedett szemekkel. Ez most elég komolynak tűnik...