374.

Deon

Nem értem Tatsukit. A szemei ugyanolyan érzéketlenek és kegyetlenek, mint mikor először néztem beléjük, amikor még senkik voltunk egymás számára, amikor még egyikünk sem gondolta, hogy lesz olyan idő, amikor szövevényes szál köt majd minket össze. Nézem őt, figyelem a szemeit. Azt, ahogy a tekintetemet elkerülve a pólómat bámulja, s azon is egy pontot, azt, ahol a korábban látott medált sejti. Nagyon bosszantja, annyi szent. De miért? Nem értem.

- Komolyan mondtam, hogy nem megyek sehova, ha csak azért akarsz magaddal hurcolni, hogy kitöltsd rajtam a mérgedet – szólalok meg pár perces hallgatás után. Fújtat egyet, majd elfordul tőlem, cigit húz elő a zsebéből és elindul. – Most hova mész?

- Ironikus, hogy Asame teljesíti az alku rá eső részét, te pedig kihúzod magad alóla – morogja, s hallom, amint felpattintja a gyújtóját és hamarosan füst száll fel cigijéből. Utána iramodom, mellé sietek és felnézek rá.

- Úgy viselkedsz, mint egy kötöznivaló kettyós – közlöm vele őszintén, amivel egy halvány mosolyt sikerül csalnom az arcára és egy fél pillanatra a szemeibe is az az ismerős, nekem járó melegség költözik vissza, hogy aztán újra keménnyé és rideggé váljon. Kurvára betalált nála valami. Vagy a lánc, vagy az, hogy nem engedtem megérinteni. – Míg átöltözöm, lécives szedd össze magad, mert otthagylak a picsába, ha tanítás címszó alatt a szadizmusod gyakorlod csak rajtam – kérem úgy, hogy elmondom, milyen feltétellel tartok vele, majd megállok a szobám előtt és kinyitom az ajtaját. Tatsuki jelét sem adja, hogy nem haladt el a füle mellett, amit mondtam neki, ezért a hátát bámulva kezdek gondolkodni, most mi a szart csináljak. – Nem értem, mi cseszte fel az agyad – vallom be neki. Erre azonnal megfordul és zord képpel, hatalmas léptekkel felém vágtat. Nem igazán szoktam félni, de most megáll bennem az ütő. Látom, amint kikapja a szájából a cigarettát, miközben szabadon maradó kezével belök a szobámba, mielőtt azonban bármit csinálna, a tüdőrombolót az első szembe jövő hamutálban elnyomja. Azután viszont olyan indulatosan és dühösen néz, hogy biztos vagyok benne, ha szemmel ölni lehetne, én most sikoltoznék, úgy égnék lassan szénné a tekintetétől. Belemarkol a pólómba és maga felé ránt. Az első gondolatom most már az, hogy ugye a láncot nem fogta be a markába, mert akkor kénytelen leszek kinyuvasztani. De nem, a medál finoman végigsimít a bőrömön, ami megnyugtat. Emiatt legalább nem kell aggódnom. Amiatt viszont igen, hogy igen elborult agyú Tatsuki morog veszett kutyaként a képembe.

- Szóval nem érted... - állapítja meg lassan, túlságosan is élesen megformálva a szavakat, ami hihetetlenül rosszat szokott ígérni nála. – Fiatalon ígérted oda mindened valakinek, akit még csak alig ismersz. Ne merészeld azt mondani, hogy ennek a mondatnak valamelyik része nem igaz! – szól rám figyelmeztetően, suttogva, nekem pedig elszakad egy cérna, az arcom kivörösödik, a pillantásomból szikrák kezdenek potyogni és a fogaim is kivillantom, mint egy kutya. – A szerelem nem más, mint fellángolás. Elmúlik – közli komolyan, amitől még dühösebbé válok. – Egy esküt azonban csak az oldhat fel, akinek szól, egyébként egy életre szól.

- Hihetsz, amit akarsz...! – vágom a képébe alig hangon, fulladva az indulatoktól. – De pontosan tudom, mit ígértem oda Asaménak...!

- Akkor még nagyobb hülye vagy, mint gondoltam – veti oda nekem nyugodtan.

- Tarts, aminek akarsz...! De ez nem múlik el! – Az utolsó mondat kiszakad belőlem, úgy sziszegem Tatsuki arcába, mint egy mérges vipera a halál sikolyát a patkány fülébe közvetlenül azelőtt, hogy belemarna. A tetoválómester is valamit érezhet ebből, mert úgy rándul el tőlem, mintha hirtelen égetően forróvá váltam volna. – Az egész... hátralévő életem... Asaméé! Követni fogom... a nyomán járok majd... a magam módján! És igen... mellette leszek... akkor is... amikor tudom... hogy helytelen... amit csinál... vagy akar! – fújtatok tovább. – Dönts te is! – követelem Tatsukitól harapva a szavakat, szinte vicsorogva. – Ha nem vah... vagy hajlandó... ugyanígy tenni... velem kap... kapcsolatban... akkor takarodj ebből a házból! És ne gyere ... vissza! Akkor... feloldalak az es... esküd alól!


A szemei lecsukódnak. Az arcáról eltűnnek az indulatok. Majd meghajtja a fejét. Nem is emeli fel azonnal, vár pár másodpercet, aztán ahogy újra rám néz, már nem tudok olvasni a tekintetéből, annyira kifejezéstelenné válik. Nem mond semmit, csak elfordul tőlem és az ajtóhoz megy. Még visszanéz, talán tudni akarja, ha egyedül hagy, megfulladok-e, vagy most már, hogy kidühöngtem magam, sikerül megnyugodnom. Utóbbi, s ezt látva célzatosan a karjára pöcögtet az ujjával, jelezve, hogy idő van, indulni akar, azzal elmegy.


Nem akarok gondolkodni az előbbieken, ezért a pólóm aljáért nyúlok, hogy levegyem azt, ám kiszúrom rajta az elhajlott, több helyen is szétnyílt biztostűket és az anyagra kerülő pár csepp vért. Tatsuki, hogy te mekkora állat vagy...! Abban sem vagyok biztos, érezte-e, hogy a kezeibe állt pár tű, holott a kezeire nagyon vigyáz. Azt hiszem, most sajnálatot érzek iránta, mert képtelen megérteni azt, amit érzek Asame iránt. Nem az ő hibája, hanem azé az emberé, aki kiölte belőle a szeretetre való képességet. Én tudom, mi volt a nagy vizsgája, elmesélte, hogyan szedte rá az apja, hogy abban az emberben lássa a legnagyobb ellenségét, akit a legjobban szeretett. Az alvilági nők vagy profi gyilkosok lesznek, akiket a férfiak csak akkor érintenek, ha ők akarják, vagy kurvák, akiket használnak, vagy pedig anyák, akiknek a feladatuk a gyereknevelés, míg el nem veszik tőlük az apák, hogy megkezdjék a kiképzésüket. Rendszerint nem élnek sokáig, miután gyerekük született, mert a gyerektől el kell venni az anya által nyújtott talajt és biztonságot, ki kell belőle pusztítani az érző részt, hogy könyörtelen gyilkossá válhasson, ami a megölésükkel könnyen elérhető. Kivételesen kegyetlen módszer, amikor az embert a saját anyja ellen fordítják és tudtán kívül választania kell, őt öli meg, vagy ő hal meg helyette. Tatsukival ez történt és jóformán érzéketlenné vált, fikarcnyi együttérzés nem maradt benne, ezért is jutott olyan messzire, mint amennyire.


Könnyű pólóba és farmerbe bújok, zokniba és cipőbe ugrom, hajgumit húzok a csuklómra, kapucnis pulcsit veszek, majd kimegyek a ház elé. A fehér tereptaposó már ott áll a volánja mögött a komoran dohányzó Tatsukival. Beülök mellé és az első dolgom a kezeire vetni egy pillantást. Laza kötést eszkábált rájuk, néhány helyen át is ázott a vértől, ezért megdörgölöm a vállát. Úgy néz rám, mint egy idegenre, akinek az érintésétől viszolyog, ám nem hagyom annyiban, a vállán hagyom a kezemet. Nem reagál semmit, ajkai közé veszi a cigarettáját, beindítja a motort, majd elhajt. Kénytelen vagyok gyorsan bekötni magam, mert vele ellentétben én rosszul érzem magam a kocsiban, ha elől ülök és nem használom a biztonságiövet. Sokáig hallgat, a csikket oda sem figyelve lövi ki a nyitott ablakon, majd felhúzza azt, hogy ne fagyjak kockára a beáradó, hűvös levegőtől. Nekem kell megtörnöm a csendet.

- Mit találtál ki? – kérdezem meg.

- Felmérőkört – válaszol tömören, majd újra hallgatásba burkolózik. Nem néz rám, dacosan az utat bámulja két kézzel markolva a kormányt, ami cseppet sem jellemző rá.

- Figyelj...

- Nem akarok róla beszélni! – szakít félbe határozottan. – Egyelőre túl friss, aztán ha majd megnyugszom és érdekel, előszedhetjük, de ma olyasmit tennék, hogy felfogd ezt az egészet, amit lehet, hogy megbánnék, pedig tudod, hogy nem jellemző rám az ilyesmi. – Valóban nem az. Tatsuki úgy tartja, hogy ami megtörtént, az már a múlt, nem érdemes rajta rágódni, okulni kell belőle, túllépni rajta és a hibát újra nem elkövetni. – Megértettem, amit mondtál és már rég eldöntöttem, mit akarok, ezért nem kell feloldanod az esküm alól, mert betartom azt – közli komolyan, még mindig az utat fixírozva.


Nem esik több szó köztünk, mert én nem akarom feszegetni az idegeit, ő pedig magába zárkózik. Egy elhanyagolt, mocskos helyre visz és az ott állomásozó sárga Suzuki mellé parkolja a terepjáróját. Bakari kurta biccentéssel üdvözöl minket, miközben kiszáll a kis autóból, mi ugyanígy köszöntjük őt, aztán Tatsuki nyomán elindulok befele a sűrűbe. Olyan érzésem támad, mintha minden lépéssel ködbe lépkednénk be, pedig csak a fényből jut egyre kevesebb. Végül kihaltnak tűnő, néhány utcai lámpa pislákoló fényével megvilágított, undorító kereszteződésbe érünk. Itt már nem fér el autó a kipakolt temérdek szeméttől, viszont patkányok rohannak szét jöttünkre a lábunk elől. A távolban egy sánta kutya túr valami étel után a bűzlő posványban, végül ránk emeli szomorú szemeit és eloldalog.


Tatsuki váratlanul lök el maga mellől, és ezzel kezdetét veszi az a bizonyos felmérő. Először a gyorsaságom és a reflexeim teszteli, s meglepve tapasztalja, hogy már nem csak kitérek, hanem elveztem vagy elkapom a kezét és kirántom az egyensúlyából. A harc, amely nem véres, de játékosnak sem mondható, kezdi feloldani őt, mert egyre könnyedebbé válik a mozgása, az arcán pedig apránként jelenik meg az élvezet. Szeret játszani velem, fifikázni, próbálgatni, s közben tanítani. Ha el tud kapni, befordít, megfeszít, majd elmagyarázza, hol rontottam és hogy tudok szabadulni, aztán elenged, ellök magától és indul újra a küzdelem. Sokáig csináljuk ezt, a homlokunkon gyöngyözni kezd az izzadtság és lihegünk, mert rengeteg futással, ugrálással és egyéb mozgással színezett a harcunk. A szemétből halásszuk ki az eszközöket, nincs olyan, ami nem alkalmas arra, hogy a másikat kizökkentsük, még a rohadt gyümölcs is megfelel erre a célra, amivel eltalál. Tudja, hogy kényes vagyok a ruhámra és a hajamra, ezért kihasználja azt, hogy a kezemben tartott műanyaggal igyekszem lesöpörni a barnára színeződött, folyóssá érlelődött, jobb napokat látott almát a pulóveremről, ám rácsesz, mikor karnyújtásnyira ér, mert villámgyorsan vágok ki fegyverrel, s egy centivel az arca előtt állítom meg.

- Sokat fejlődtél – dicsér meg, aztán kicsavarja a kezemből a tárgyat úgy, hogy a kezemet feszítve kényszerítsen vele térdre. Az ilyen technikák kurvára fájdalmasak, én azonban már hozzászoktam a fájdalomhoz, ezért féltérden maradva kirántom alóla a lábait. Magával húz, végighemperedünk a szemétkupacon, leszorít, én azonban a copfjába kapaszkodva fordítom el a fejét, majd a csípőjénél fogva lököm le magamról. Érzem, hogy a vállaim nem preferálják az ilyesmit, ezért egy breakben is alkalmazott mozdulattal, kéz nélkül keveredek talpra. Maradok a rúgásoknál, ám miután Tatsuki benyel két erősebbet, elkapja a bokámat a levegőben és a magasba emeli. Az egyensúlyom vesztve esem hátra, de eszemben sincs a kezeimmel tompítani az ütést, a fejemet előre emelve puffanok a földön. – Kivannak a vállaid?

- Aha.

- Mit bírsz még? – kérdezi hagyva, hogy feltápászkodjak. Vállat vonok, s mikor felém lendül, elszaladok előle. Nevetve rohan utánam, becélzom a konténert, ugrásból felpattanok rá, fellövöm magam a levegőbe, szaltózom egyet, amibe belefájdulnak a vállaim, de most csak a tervem a fontos, az, hogy a hátát eltalálva rúgjam neki a nagyra méretezett kukának. Ez sikerül is, mert bármilyen erős és hatalmas, gyorsabb vagyok nála. Megtámaszkodik a konténer szélében, én azonban ennyinél nem állok meg, leguggolok, elkapom a lábait és minden maradék erőmet összeszedve, combból felemelve Tatsukit bevágom. Éktelen röhögéssel jutalmaz, majd kiugrik belőle, megragad és beledob. – Komfortos? – kérdezi heccelve. A válaszom egy összenyomott sörös doboz, amit a fejéhez vágok. Ez már a játék része, ám végül neki kell kiszednie a konténerből, mert a vállaim bemondják az unalmast. Kinyúlok felé, átkaroljuk egymást és kihúz, majd egy papírokkal teli kupacra ültet, mögém telepszik és átmasszíroz. Utálom ezt, de sok olyan helyet nyomkod és dögönyöz meg, amitől jobban kezdem érezni magam. – Ügyesen alkalmazod a tanult technikákat. Hasznosak – mondja őszintén, noha kicsit kimérten. – Viszont nem lesz neked jó, ha egy nap mindkét oldal edzést tart, ezért kerítsetek egy napot, amikor magammal viszlek reggeli után és csak este viszlek vissza.