375.

Shinji

Már egy ideje nincs mit csinálnom, így unalmamban a térfigyelő kamerák képeit bámulom. Semmi érdekes nincs bennük, így rettenetesen lassan telik az idő. Ryuu valami papírokat intéz és elment ebédet hozni, így most még ennyi társaság sem jut. Betegre unom magam. Rég voltam így, főleg azóta, hogy ebbe a házba kerültem, erre most... Végül csak megjelenik valami a monitoron, ami nyugtalanná tesz. Deon és Tatsuki tűnik fel, majd el a kamera látószögéből. Azonnal felpattanok és magammal viszem Ryuu autójának kulcsait. A testőre vagyok, nem érdekel, mit csinálnak, nekem védenem kell a kölyköt, akárkivel is megy el itthonról. Magamra kapom a kapucnimat, s a terepjáró abban a pillanatban gördül a kapuhoz. Bepattanok Ryuu Toyotájába és én is indítok, miközben az elcsaklizott autó tulaját hívom.

- Elvittem a kocsid, cserébe lemosom és megtankolom neked, majd hívlak, egyelőre ne keress – nyomom ki a telefont, félbeszakítva őt ezzel. Biztos távolságból követem Tatsuki terepjáróját, s mikor letérnek egy eléggé lepusztult hely felé, továbbhajtok. Biztos távolságban parkolok le a Toyotával. Ismerem ezt a helyet, nagyon is. Pár éve... majdnem tíz, jártam itt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer visszatérek ide. A hideg is kiráz ettől a helytől és környéktől, s tudom, hogy nem véletlen. Akkor hülyék voltunk, belekeveredtünk egy lopásba, s egészen idáig menekültünk, remélve, hogy lerázzuk a zsarukat. Sikerült is, ahogy eltévednünk is rendesen. Mao az életével fizetett akkor ezért az egyszerű gyerekcsínyért, amiről mi azt hittük, tényleg csak gyerekcsíny. Sikerült egy igazi alvilági kutyával szembekerülnünk és nem volt kegyelem. Sukival megúsztuk a dolgot, de csak egy hajszálon múlott az egész.


Előkotrom zsebemből a telefont és Sukit hívom, aki most egy lebuj büszke tulajdonosa. A bár Asahito-sama tulajdonában van, így Sukinak gondosan ügyelnie kell mindenre, de megtanulta a gyerekkori leckét, ahogy én is, s ahelyett, hogy az alvilágot választottam volna, egy yakuza testőre lettem. A telefon sokáig cseng, mire végre felveszi azt. Most is hallom a háttérben dübörgő zenét.

- Shinji vagyok – szólok bele, de nem válaszol. Valószínűleg elgondolkodik és próbál elhelyezni a történelemben, de nem igazán megy neki. Elunom a dolgot. - Nino, ha így jobb – mondom kimérten. Utálom, ha így hívnak, de talán így be tud azonosítani.

- Te még élsz? - kérdezi rekedtes hangon. Örülök, hogy ennyire boldog tőlem. - Mit akarsz, kisfiú? Visszatérnél mégis? - morogja. Suki nem értett velem egyet akkor, mikor a yakuzákat választottam az alvilág helyett, szerinte sokkal többre vihettem volna ott, mint most, de már akkor sem érdekelt a véleménye. Többet volt belőve, mint nem és jobban érdekelték a kurvák és piszkos pénzek, mint bármi, ami kicsit is normálisabb vagy elviselhetőbb annál a szennynél.

- Nem tudsz annyit fizetni, amennyiért én abban a szennyben részt vegyek – húzom ravasz mosolyra ajkaim, mire a válasz csak egy apró sóhaj. - Emlékszel arra az épületre, ahol Maot kinyírta Kitaro? - kérdezek rá, mire csak nyekken egyet. Oké, emlékszik. Utálom, mikor be van lőve... - Kéne egy gyorstalpaló a helyről... Bejutási lehetőségek, menekülési útvonalak, satöbbi...

- Jobb, ha be sem mész – mondja komolyan, s hangja is megváltozik. - Nem viccelek, Nino... Mi dolgod ott?

- Követtem valakit – közlök vele ennyit, mire csak felmordul választ várva. - Egy Tatsuki nevű férfit – teszem még hozzá, többet nem kell tudnia.

- Ha élni akarsz, húzz onnan a picsába, Nino, nem viccelek. Az a férfi veszélyes... - Felsóhajtok és megdörgölöm a halántékomat. - Nino, komolyan mondtam, ne akarj a közelébe menni. Bebiztosította magát. Minimum négy őrszem figyeli a helyet, ha ő ott van, szóval esélyed annyi, mint Quasimodónak hátúszásban, húzz onnan a faszba... - morogja.

- Dolgom van itt és jelenleg szarok a veszélyre – közlöm vele végül. - Hogy tudok bejutni? - kérdezem meg tőle újra, mire csak belemorog a telefonba és rám csapja. Na meg a jó édes anyádat! Kikapcsolom a készüléket és beindítva az autót elhajtok, hogy valamelyest feltérképezzem a terepet. Viszonylag messzebb parkolom le a Toyotát, egy elég eldugott és félreeső helyen. Most örülök, hogy valamennyire ismerem a környéket. Fejemre húzom a kapucnit és gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjek fel senkinek, gyalog indulok vissza oda, ahova Tatsuki vitte Deont. Emlékszem, hogy volt egy kisebb alagútrendszer, ami egyenesen a közepére vezetett a helynek, s pár perc hosszadalmas keresés után meg is találom azt a lejárót. Oké, elszoktam attól a szagtól, ami fogad és a rengeteg patkánytól is, de jobb híján ez marad. Szerencsémre az alagútrendszer nem bonyolult, de így is meggyűlik vele a bajom rendesen, a járat azonban hirtelen véget ér és csak a feljáró jelzi, hogy vége. Felmászom a létrán, s csak óvatosan megemelve a csatornafedelet nézek körbe. Senkit nem látok, de az óvatosság továbbra is megmarad. Megemelem a fedelet és eltolom, hogy kimászva a csatornából meg tudjam keresni Deont és a tetoválómestert, ám hirtelen pofán nyal valaki, én pedig majdnem visszaesek. Remek... a patkányoknál jobban már csak a kóbor kutyákat rühellem, ráadásul ez még barátkozna is, amit ebben a helyzetben nem díjazok. Végül csak sikerül kimásznom, de a kutya nem tágít mellőlem, hiába próbálom elzavarni. Visszacsúsztatom a fedelet a helyére, majd óvatosan megindulok abba az irányba, amerre Bakari parkol. Reményeim szerint Deon és Tatsuki nincsenek messze. Percek telnek el, míg óvatosan, meglapulva haladok végig a terepen, ám végül célt érek, mert zajokra leszek figyelmes. Nem mozdulok, csak meglapulok egy sötétebb, biztonságot jelentő helyen, és csak figyelem őket.