Azt hiszem, átjár a pulykaméreg. Lehet, hogy ki is vörösödöm tőle és pont úgy felszívom magam, mint a zúzás jószág, de igenis érvényre akarom juttatni az akaratomat. Ehh… ezt viszont nem lehet akárhogy. A fatökűnek is van egy bizonyos pont, ami után már nem nagyon visel el, márpedig ha ragaszkodom a jelenlétéhez, akkor minél később kéne elérnem azt a pontot, úgyhogy mielőtt kinyitnám a szám, fújok párat és pár falat étellel nyugtatom magam.
- Nem szeretném, ha Hime-channak hívnál. Én sem nevezlek minden alkalommal fatökűnek, amikor szólni kívánok hozzád, vagy beszélek rólad – teszem is hozzá gondosan az okot, mert a pszichológia azt diktálja, ha kérsz valamit, mondd el, miért vagy mire kéred. Hát tessék, te szemét, megkaptad az okot.
Persze nem szól hozzám, nem mondja el, mit intézett. Hülye kretén… az orrom előtt hívja fel Ryuuichit, hogy megtudakolja, mi a pálya a kért cuccal, de hogy azt velem is megossza, már a luxus kategóriát veri. Menj a picsába! Nem fogom hagyni, hogy elvegye az étvágyam – nem mintha tudná -, ezért én is falatozom, míg el nem fogy a tányéromról minden. Magamban megköszönöm az ételt, majd kicsit sem célzó módon kuncsorogva nézek Asaméra, mikor rágyújt. Legyen jó napja, élvezze ki, hogy jófej vagyok.
- Én is kérek – mondom is ki, mit szeretnék. Végülis egyszer már hozzám vágta az egész dobozt, úgyhogy igazán adhat belőle egy szálat. És ja-ja-ja, a kávé jól fog esni! Rövidet vigyorgom is, Ayako meg tudja, hogyan szeretem a kávét, szóval izgatottan várom, hogy előttem legyen. Aztán a fatökű persze elrontja hirtelen támadt jó kedvem a megosztott infóval. Jó, Ryuuval mégsem kötök békét… - Ingerkedhetsz, de ő is magának köszönhette – vágok vissza, mint egy ostoba gyerek. Épp csak a karba font kéz és a durcás kép hiányzik, ám ehelyett kényelmesen hátradőlök a széken és határozottan belenézek Asame kék szemeibe. – Általában jelezni szoktam, ha valami nincs ínyemre. Még sokkal jobban, mint azt, ha valami tetszik. Szerintem egyértelmű volt, hogy az utolsó slukk cigit belenyomni az utolsó korty kávéba velem szemben háborút eredményez – jelentem ki némileg affektálva, mégis elégedett, sötét kis mosolyfélével. – Egyébként utálom azt is, hogy sürget reggel, de majd megbeszélem ezt vele – vetem még oda egy pillanatnyi haragossággal, majd színpadiasan elnevetem magam. – Ugyanmár! Tök mindegy, miként vagyok itt, a normális életfeltételekhez fenntartom a jogot, és pont leszarom, kinek mi a normális, nekem az, hogy reggel nagy műgonddal beállítom a hajam és kihúzom a szemem. Ehhez ragaszkodom és követelni fogom, azt meg felejtsd el, hogy még le kéne tennem érte valamit az asztalra, mert már pakoltam oda neked nem keveset. Az már merőben más kérdés, látod-e – szúrom be és érzem, hogy az eddigi villámhad, ami a tekintetemből szinte nyílként záporozott Asaméra, az apró, gúnyos mondatkor már nyomát sem mutatja.
Mit jelent az, hogy szabad vagyok? Malmozhatok? Vagy idegesíthetem a kutyáidat, hátha meg találnak harapni? Amíg valami választ nem csikarok ki belőled, drágám, addig a nyomodban leszek. Ennek megfelelően felállok én is az asztaltól és követem.
- Gondolom – kezdem elmélkedő hangon -, neked elég sok programötleted van, amivel betáblázhatod magad egész napra… - De a mondat nem akar befejeződni, nem könnyen ismerem be, hogy kivételesen vágyom társaságra, amivel nem igazán tudok normálisan, ember módjára bánni, mert kellően antiszociális lettem az elmúlt években, hogy azt sem könnyű megmondani, hogy a laptop és bringa híján nem sok elfoglaltságom maradt.
- Nem szeretném, ha Hime-channak hívnál. Én sem nevezlek minden alkalommal fatökűnek, amikor szólni kívánok hozzád, vagy beszélek rólad – teszem is hozzá gondosan az okot, mert a pszichológia azt diktálja, ha kérsz valamit, mondd el, miért vagy mire kéred. Hát tessék, te szemét, megkaptad az okot.
Persze nem szól hozzám, nem mondja el, mit intézett. Hülye kretén… az orrom előtt hívja fel Ryuuichit, hogy megtudakolja, mi a pálya a kért cuccal, de hogy azt velem is megossza, már a luxus kategóriát veri. Menj a picsába! Nem fogom hagyni, hogy elvegye az étvágyam – nem mintha tudná -, ezért én is falatozom, míg el nem fogy a tányéromról minden. Magamban megköszönöm az ételt, majd kicsit sem célzó módon kuncsorogva nézek Asaméra, mikor rágyújt. Legyen jó napja, élvezze ki, hogy jófej vagyok.
- Én is kérek – mondom is ki, mit szeretnék. Végülis egyszer már hozzám vágta az egész dobozt, úgyhogy igazán adhat belőle egy szálat. És ja-ja-ja, a kávé jól fog esni! Rövidet vigyorgom is, Ayako meg tudja, hogyan szeretem a kávét, szóval izgatottan várom, hogy előttem legyen. Aztán a fatökű persze elrontja hirtelen támadt jó kedvem a megosztott infóval. Jó, Ryuuval mégsem kötök békét… - Ingerkedhetsz, de ő is magának köszönhette – vágok vissza, mint egy ostoba gyerek. Épp csak a karba font kéz és a durcás kép hiányzik, ám ehelyett kényelmesen hátradőlök a széken és határozottan belenézek Asame kék szemeibe. – Általában jelezni szoktam, ha valami nincs ínyemre. Még sokkal jobban, mint azt, ha valami tetszik. Szerintem egyértelmű volt, hogy az utolsó slukk cigit belenyomni az utolsó korty kávéba velem szemben háborút eredményez – jelentem ki némileg affektálva, mégis elégedett, sötét kis mosolyfélével. – Egyébként utálom azt is, hogy sürget reggel, de majd megbeszélem ezt vele – vetem még oda egy pillanatnyi haragossággal, majd színpadiasan elnevetem magam. – Ugyanmár! Tök mindegy, miként vagyok itt, a normális életfeltételekhez fenntartom a jogot, és pont leszarom, kinek mi a normális, nekem az, hogy reggel nagy műgonddal beállítom a hajam és kihúzom a szemem. Ehhez ragaszkodom és követelni fogom, azt meg felejtsd el, hogy még le kéne tennem érte valamit az asztalra, mert már pakoltam oda neked nem keveset. Az már merőben más kérdés, látod-e – szúrom be és érzem, hogy az eddigi villámhad, ami a tekintetemből szinte nyílként záporozott Asaméra, az apró, gúnyos mondatkor már nyomát sem mutatja.
Mit jelent az, hogy szabad vagyok? Malmozhatok? Vagy idegesíthetem a kutyáidat, hátha meg találnak harapni? Amíg valami választ nem csikarok ki belőled, drágám, addig a nyomodban leszek. Ennek megfelelően felállok én is az asztaltól és követem.
- Gondolom – kezdem elmélkedő hangon -, neked elég sok programötleted van, amivel betáblázhatod magad egész napra… - De a mondat nem akar befejeződni, nem könnyen ismerem be, hogy kivételesen vágyom társaságra, amivel nem igazán tudok normálisan, ember módjára bánni, mert kellően antiszociális lettem az elmúlt években, hogy azt sem könnyű megmondani, hogy a laptop és bringa híján nem sok elfoglaltságom maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése