Hallgatom őt, komolyan, mert tényleg érdekel az, amit elmondtam. Igen, éreztem már az első nap, hogy mit vált ki nála a téma, éreztem, hogy reagált, mikor hozzányúltam, ahogy utána is éreztem benne a félszt, mikor közeledtem felé. Mikor az első együttlétünknél is nehezen oldódott fel annak ellenére, hogy akkor akarta és most is érzem rajta ezeket. Azt, hogy elfojt dolgokat, hogy szokatlan neki valami. Mikor befejezi végül a monológot, rágyújtok, s én is megszólalok.
- Csibém – kezdek bele csendesen. - Nem hiszem, hogy bármikor is előfordult volna, hogy nem voltam hozzád őszinte. Azt hiszem, erre az egyre nem lehet panaszod, és ez most sincs másképp. Nincs problémám veled. Tökéletesen jó vagy és semmi baj nincs se az amittel, ahoggyal, amikorral. Igyekszem nem ezzel heccelni téged a továbbiakban, de azt szeretném, ha tudnád, hogy ha valamit megjegyzek neked ezzel kapcsolatban, nem azért teszem, mert szar lenne, amit csinálsz, semmi köze a dologhoz annak. Amiket elmondtál, érzem rajtad, mikor együtt vagyunk, bármennyire is nehéz elhinned, érzem rajtad, hogy valami nem tetszik, hogy valami kellemetlenebbül érint, ami például teljesen természetes kellene, hogy legyen, hiszen az együttléthez hozzátartozik. Azért pedzegettem ezt a témát, mert szeretném tudni, hogy mi az, ami rossz neked, hogy mi az, amitől megfeszül a tested hosszú pillanatokra, hogy ezen segítsünk. Nem akarom, hogy az együttléteink arról szóljanak, hogy feszengsz, mert valami olyat csinálok, ami szerinted kínos, nekem meg a legtermészetesebb és itt gondolok arra, mikor előkészítelek. Ez nem olyan dolog, aminél feszengeni kell. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez szép szóra és egyik pillanatról a másikra nem fog megváltozni, de pont ez az, amiben segíteni szeretnék neked, csibe. Érzek, látok, tapasztalok dolgokat, de segíteni csak úgy tudok, hogy te beszélsz róluk, ha elmondod, olyankor mit érzel, mitől félsz. Az, amiket elmondtál, az első lépés abban, hogy ténylegesen is meg tudjuk oldani a dolgokat, együtt. Nem te, nem én, mindketten, közösen. Senki nem bánt azért, hogy nehezebben kezeled a testi kontaktusokat, mert amit nem ismer az ember, azt meg kell tapasztalnia, és ez az elején lehet félelmetes, kellemetlen, zavaró, olyan, amivel nem tudsz mit kezdeni, de aki ezek miatt tesz bármilyen megjegyzéseket, az maga sem jobb az átlagnál. Azt vallottam mindigis, hogy azért, mert valaki más, nem olyan közvetlen, nem megy neki könnyen valamiről beszélni, feloldódni, attól még ugyanúgy ott van és meg kell neki mutatni, hogy az az ismeretlen nem minden esetben félelmetes, hogy egy emberi gesztusnak nem minden esetben van ártó szándéka... Még Akihitonál szembesültem is ezzel annak ellenére, hogy a két dolog, az övé és a tied, más, de lényegében a behatás és az, amit okozott, annyira nem eltérő. Miután Akit megverte az apja, rettegett még attól is, ha én megérintettem. Az addigi legjobb barátom pillanatok alatt vált zárkózottá, összerezzent, ha túl hirtelen nyúltam felé... Akkor nem értettem, mi baja van, ha beszélni akartam vele erről, csak kibújt alóla. Nem adtam fel, lassan, de végül visszaszoktattam ezekhez a dolgokhoz, de csak az ő segítségével sikerülhetett mindez. Én ezért szeretném, ha néha megpróbálnánk beszélni olyan dolgokról, amik kényesek, de talán segítenek változni, változtatni azon, hogy ne félj attól, ami esetleg új az együttléteinkkor, mert egy együttlétnek arról kell szólnia, hogy mindkét fél félelmek nélkül, őszintén legyen együtt a másikkal – magyarázom komolyan. - Szeretném, ha megértenéd, nincs veled baj, úgy szeretlek, ahogy vagy, az együttléteket pedig együtt tudjuk még szebbé, még intenzívebbé tenni. Együtt... és ez a lényeg – állok fel, hogy odaléphessek hozzá, majd magamhoz ölelem. - Bolond csibém – mondom neki csendesen – Szeretnék segíteni abban, hogy mindaz, amit elmondtál, változzon, hogy ne érezd ennyire rosszul magad dolgok miatt, hogy elmúljon a félelmed, de ebben neked is segítened kell, mert azt, hogy neked mi rossz, mi jó, csak te tudod. Érzem rajtad, de akkor már lehet, késő... - mondom komolyan, elé térdelve, hogy a szemébe nézzek és átkarolva derekát húzom őt magamhoz közelebb.
- Csibém – kezdek bele csendesen. - Nem hiszem, hogy bármikor is előfordult volna, hogy nem voltam hozzád őszinte. Azt hiszem, erre az egyre nem lehet panaszod, és ez most sincs másképp. Nincs problémám veled. Tökéletesen jó vagy és semmi baj nincs se az amittel, ahoggyal, amikorral. Igyekszem nem ezzel heccelni téged a továbbiakban, de azt szeretném, ha tudnád, hogy ha valamit megjegyzek neked ezzel kapcsolatban, nem azért teszem, mert szar lenne, amit csinálsz, semmi köze a dologhoz annak. Amiket elmondtál, érzem rajtad, mikor együtt vagyunk, bármennyire is nehéz elhinned, érzem rajtad, hogy valami nem tetszik, hogy valami kellemetlenebbül érint, ami például teljesen természetes kellene, hogy legyen, hiszen az együttléthez hozzátartozik. Azért pedzegettem ezt a témát, mert szeretném tudni, hogy mi az, ami rossz neked, hogy mi az, amitől megfeszül a tested hosszú pillanatokra, hogy ezen segítsünk. Nem akarom, hogy az együttléteink arról szóljanak, hogy feszengsz, mert valami olyat csinálok, ami szerinted kínos, nekem meg a legtermészetesebb és itt gondolok arra, mikor előkészítelek. Ez nem olyan dolog, aminél feszengeni kell. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ez szép szóra és egyik pillanatról a másikra nem fog megváltozni, de pont ez az, amiben segíteni szeretnék neked, csibe. Érzek, látok, tapasztalok dolgokat, de segíteni csak úgy tudok, hogy te beszélsz róluk, ha elmondod, olyankor mit érzel, mitől félsz. Az, amiket elmondtál, az első lépés abban, hogy ténylegesen is meg tudjuk oldani a dolgokat, együtt. Nem te, nem én, mindketten, közösen. Senki nem bánt azért, hogy nehezebben kezeled a testi kontaktusokat, mert amit nem ismer az ember, azt meg kell tapasztalnia, és ez az elején lehet félelmetes, kellemetlen, zavaró, olyan, amivel nem tudsz mit kezdeni, de aki ezek miatt tesz bármilyen megjegyzéseket, az maga sem jobb az átlagnál. Azt vallottam mindigis, hogy azért, mert valaki más, nem olyan közvetlen, nem megy neki könnyen valamiről beszélni, feloldódni, attól még ugyanúgy ott van és meg kell neki mutatni, hogy az az ismeretlen nem minden esetben félelmetes, hogy egy emberi gesztusnak nem minden esetben van ártó szándéka... Még Akihitonál szembesültem is ezzel annak ellenére, hogy a két dolog, az övé és a tied, más, de lényegében a behatás és az, amit okozott, annyira nem eltérő. Miután Akit megverte az apja, rettegett még attól is, ha én megérintettem. Az addigi legjobb barátom pillanatok alatt vált zárkózottá, összerezzent, ha túl hirtelen nyúltam felé... Akkor nem értettem, mi baja van, ha beszélni akartam vele erről, csak kibújt alóla. Nem adtam fel, lassan, de végül visszaszoktattam ezekhez a dolgokhoz, de csak az ő segítségével sikerülhetett mindez. Én ezért szeretném, ha néha megpróbálnánk beszélni olyan dolgokról, amik kényesek, de talán segítenek változni, változtatni azon, hogy ne félj attól, ami esetleg új az együttléteinkkor, mert egy együttlétnek arról kell szólnia, hogy mindkét fél félelmek nélkül, őszintén legyen együtt a másikkal – magyarázom komolyan. - Szeretném, ha megértenéd, nincs veled baj, úgy szeretlek, ahogy vagy, az együttléteket pedig együtt tudjuk még szebbé, még intenzívebbé tenni. Együtt... és ez a lényeg – állok fel, hogy odaléphessek hozzá, majd magamhoz ölelem. - Bolond csibém – mondom neki csendesen – Szeretnék segíteni abban, hogy mindaz, amit elmondtál, változzon, hogy ne érezd ennyire rosszul magad dolgok miatt, hogy elmúljon a félelmed, de ebben neked is segítened kell, mert azt, hogy neked mi rossz, mi jó, csak te tudod. Érzem rajtad, de akkor már lehet, késő... - mondom komolyan, elé térdelve, hogy a szemébe nézzek és átkarolva derekát húzom őt magamhoz közelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése