Most nekem van itt az ideje hallgatni, pedig legszívesebben elszaladnék. A szoba fordul velem és ezzel egy időben olyan, mintha Asame beszédét a víz alól hallanám, de kitartok, mert nem akarom még egyszer végigzongorázni ezt a szituációt. Egyszer legyünk rajta túl, aztán lépjünk tovább. Nem akarom újra elővenni ezt a témát, beszélni azokról, amiket most sikerült kiböknöm, mert elpusztulok, annyira kegyetlenül rosszul érzem magam. Szeretném elhinni, hogy Asame mindig őszinte lesz velem, nem csak akkor, amikor jó véleménnyel van rólam. Azt, hogy ha valami nem jó, ahogy tőlem is kérte korábban, hogy megmondjam, úgy ő is szólni fog. Remélem, hogy kicsit azért próbál nekem segíteni és tényleg hanyagolja a téma felhozását, mert a saját végletességemet ismerve nem lesz jó vége, ha újra úgy érzem magam, mintha sarokba szorított volna. Minden élőlény megvadul ettől, semelyik sem tűri el, és támad. Ezt pedig nem akarom.
A nyílt beszédtől például nagyon kínosan érzem magam. De ez látszik rajtam. Azért még mondjam meg? Nem tudom szóra nyitni a szám. Olyan, mintha áramütés érne és egy lépést hátrálok. Átremeg rajtam a vezényszó, hogy „Most!” és nagyon pillanatokon múlik, hogy végül nem rohanok el, hogy sikerül parancsolnom magamnak és ha a szememet lecsukva, a számat összeszorítva, a kezeimet ökölbe fogva, de ott maradok. Megbénít ez a helyzet, teljességgel cselekvésképtelenné tesz. És ez az a szitu, amitől félek, hogy nem tudok semmit sem csinálni. Most, benne lebegve mégsem annyira rossz. Olyasmi lehet, mint a tenger mélyén egyetlen kősziklának lenni. És belenyugszom. Nem próbálok szabadulni, megszólalni, reagál, csupán hallgatok.
A beszédét fogom fel egyedül és a kavargást a mellkasomban. Aztán egyszer csak magához karol és felébredek révetegségemből, a szemeim felpattannak és összerezzenek. Tudatosítanom kell magamban, hogy Asame az. Az ember, aki nem bántott, aki szeret, aki még most is kitart mellettem, pedig egyre jobban ismeri meg azokat a dolgokat belőlem, ami nem jó, vagy nevezhetném akár rossznak. Nem tart hosszú ideig, s utána megnyugszom és sután átfogom a testét. Hálát érzek, amiért nem kezdett mazsolázni a vallomásomban, hogy egy-egy dolgot kiragadva, észérvekkel megpróbáljon meggyőzni bármiről is, vagy valami, hanem csak elmondja, hogy segíteni szeretne nekem abban, hogy szabadon, gátlások és félelmek, szégyenérzet nélkül tudjak vele együttlenni. Lassan letérdel elém, amivel teljesen zavarba hoz, de engedem neki, hogy megtegye és közel húzzon magához. Válaszul beletúrok a hajába, mert beszélni nem megy. Nem tudom, mit jelent számára, amit most csinált, hogy miért tette, miért térdelt le elém és még csak azt sem bírom megfogalmazni, nekem mit jelent, de el tudom fogadni és most, nálam már ez is haladás.
Percek telnek el így, a mozimasina fényében fürdve egymást fürkészve, mialatt egyre jobban megszűnik a zavar bennem. Végül finoman hátranyomom Asamét, hogy leüljön a szőnyegre, majd lassan, óvatosan az ölébe ülök. A közelségét akarom és hiába kell vigyáznom a testéhez kötözött karja miatt, inkább megteszem, mintsem lemondjak most erről. A lehetőségeimhez mérten hozzábújok és átölelem, arcom jobb vállára fektetem. Újabb percekig hallgatok, míg végiggondolom, milyen filmet lenne kedvem megnézni, vagy mi mást szeretnék csinálni.
- Szerinted össze lehet hangolni a laposomat a képernyővel? - kérdezem meg végül csendesen. - Nem igazán tudom, mit néznék meg, bár abban biztos vagyok, hogy horrort most nem. Amúgy sem tartozik a kedvenc kategóriámba, jobban szeretem a thrillereket – teszem hozzá elmosolyodva. - A vígjátékok közt eléggé keveset vagyok képes öt percnél tovább nézni, mert van egy párféle humor, ami fáraszt vagy idegesít – vallom be kuncogva. - Szeretem, ha egy film látványos vagy olyan megoldásokkal bír, amitől ütőssé válik, és van benne valami tartalom... mondanivaló, amin aztán lehet gondolkodni. Mondhatnánk úgy is, hogy ami megihlet, de ritkán szoktam papírra vetni az ötleteimet és ha mégis megteszem, általában miszlikbe tépem és elégetem. Az itteni filmeket nem igazán ismerem, de ha van ilyesmi, azt megnézhetjük. Nekem fent kéne lennie a gépemen pár elég jó filmnek, ami szerintem neked is tetszene, mint a Mongol, vagy a Franklin, esetleg az Őslakó. A Mongolnak nagyon jó a humora, a Franklin eléggé elvont, az Őslakó meg alaposan elgondolkodtatja az embert, de ezek csak lehetőségek. Egyébként azt akartam megmutatni a laposomon, milyen voltam korábban – teszem hozzá, mikor eszembe jut.
A nyílt beszédtől például nagyon kínosan érzem magam. De ez látszik rajtam. Azért még mondjam meg? Nem tudom szóra nyitni a szám. Olyan, mintha áramütés érne és egy lépést hátrálok. Átremeg rajtam a vezényszó, hogy „Most!” és nagyon pillanatokon múlik, hogy végül nem rohanok el, hogy sikerül parancsolnom magamnak és ha a szememet lecsukva, a számat összeszorítva, a kezeimet ökölbe fogva, de ott maradok. Megbénít ez a helyzet, teljességgel cselekvésképtelenné tesz. És ez az a szitu, amitől félek, hogy nem tudok semmit sem csinálni. Most, benne lebegve mégsem annyira rossz. Olyasmi lehet, mint a tenger mélyén egyetlen kősziklának lenni. És belenyugszom. Nem próbálok szabadulni, megszólalni, reagál, csupán hallgatok.
A beszédét fogom fel egyedül és a kavargást a mellkasomban. Aztán egyszer csak magához karol és felébredek révetegségemből, a szemeim felpattannak és összerezzenek. Tudatosítanom kell magamban, hogy Asame az. Az ember, aki nem bántott, aki szeret, aki még most is kitart mellettem, pedig egyre jobban ismeri meg azokat a dolgokat belőlem, ami nem jó, vagy nevezhetném akár rossznak. Nem tart hosszú ideig, s utána megnyugszom és sután átfogom a testét. Hálát érzek, amiért nem kezdett mazsolázni a vallomásomban, hogy egy-egy dolgot kiragadva, észérvekkel megpróbáljon meggyőzni bármiről is, vagy valami, hanem csak elmondja, hogy segíteni szeretne nekem abban, hogy szabadon, gátlások és félelmek, szégyenérzet nélkül tudjak vele együttlenni. Lassan letérdel elém, amivel teljesen zavarba hoz, de engedem neki, hogy megtegye és közel húzzon magához. Válaszul beletúrok a hajába, mert beszélni nem megy. Nem tudom, mit jelent számára, amit most csinált, hogy miért tette, miért térdelt le elém és még csak azt sem bírom megfogalmazni, nekem mit jelent, de el tudom fogadni és most, nálam már ez is haladás.
Percek telnek el így, a mozimasina fényében fürdve egymást fürkészve, mialatt egyre jobban megszűnik a zavar bennem. Végül finoman hátranyomom Asamét, hogy leüljön a szőnyegre, majd lassan, óvatosan az ölébe ülök. A közelségét akarom és hiába kell vigyáznom a testéhez kötözött karja miatt, inkább megteszem, mintsem lemondjak most erről. A lehetőségeimhez mérten hozzábújok és átölelem, arcom jobb vállára fektetem. Újabb percekig hallgatok, míg végiggondolom, milyen filmet lenne kedvem megnézni, vagy mi mást szeretnék csinálni.
- Szerinted össze lehet hangolni a laposomat a képernyővel? - kérdezem meg végül csendesen. - Nem igazán tudom, mit néznék meg, bár abban biztos vagyok, hogy horrort most nem. Amúgy sem tartozik a kedvenc kategóriámba, jobban szeretem a thrillereket – teszem hozzá elmosolyodva. - A vígjátékok közt eléggé keveset vagyok képes öt percnél tovább nézni, mert van egy párféle humor, ami fáraszt vagy idegesít – vallom be kuncogva. - Szeretem, ha egy film látványos vagy olyan megoldásokkal bír, amitől ütőssé válik, és van benne valami tartalom... mondanivaló, amin aztán lehet gondolkodni. Mondhatnánk úgy is, hogy ami megihlet, de ritkán szoktam papírra vetni az ötleteimet és ha mégis megteszem, általában miszlikbe tépem és elégetem. Az itteni filmeket nem igazán ismerem, de ha van ilyesmi, azt megnézhetjük. Nekem fent kéne lennie a gépemen pár elég jó filmnek, ami szerintem neked is tetszene, mint a Mongol, vagy a Franklin, esetleg az Őslakó. A Mongolnak nagyon jó a humora, a Franklin eléggé elvont, az Őslakó meg alaposan elgondolkodtatja az embert, de ezek csak lehetőségek. Egyébként azt akartam megmutatni a laposomon, milyen voltam korábban – teszem hozzá, mikor eszembe jut.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése