- Jó, mert én sem – mondom elnevetve magam. Egyszerű dolgokat meg tudok csinálni, de azokhoz is néha idő kell, mire rájövök, mit hogyan. Mondanék valamit, ám Asame Naotot említi, ezért elhallgatok. Az, ahogy a vérebről beszél, pozitív érzéssel tölt el. Ezek szerint sikerült anélkül eltemetnie, hogy ott lett volna a végső nyugalomra helyezésénél. Ennek örülök, mert sosem tudtam volna megkérdezni, hogy dolgozta fel a halálát, de érdekelt. Nem kíváncsiságból, hanem hogy egyáltalán sikerült-e. Nem tudom... nem halt még meg senkim.
Szégyenlősen mosolygom azon, hogy Asamét érdeklik a képeim. Megint végig kell bogarásznom a fejemben, mit hova tettem és belefuthatok-e olyasmibe, amit nem biztos, hogy meg akarok most mutatni, ha úgy döntenék, hogy megmutatom Deon korábbi kiadásait. Bele, mert nem mindig válogattam szét a képeimet a szokásos rendszer szerint, „séró”, „style”, „natural” és „egyéb” kategóriára. Ahogy ezen túráztatom az agyam, elkuncogom magam, amit azonnal abbahagyok, mikor Asame mocorogni kezd alattam. Megfordul a fejemben, hogy kiugorjak az öléből, nehogy bajt okozzak, de nem ereszt, ezért hagyom, hogy magával vonjon, majd visszabújok hozzá. Az újabb lehetőség, miszerint maradhatunk még így és mesél, ugyancsak vonzó.
- Ha szeretném, ha gondolom, ha akarom... szörnyű vagy – mondom neki játékosan, így megróva azért, hogy mindig a kedvemben akar járni. Nem bánom, csak annak azért nem örülnék, ha mindig csak az én kívánságaim teljesülnének. Most viszonzom a nyakamra intézett csókját, aztán úgy helyezkedem, hogy vállára hajtva a fejem, a homlokom a nyaka bőréhez simítva, de továbbra is vigyázva rá, kissé rajta fekhessek. Szeretek így lenni és azt hiszem, Asame számára is kedves, vágyott ez a fajta közelség, mert mindig olyan ragaszkodó ilyenkor. Itt, asszem, senki sem keresne minket, úgyhogy nagyon félnivalóm sincs attól, hogy ránk törnek. Remélhetőleg Ryuuichi nem fogja feltúrni a házat, ha nem találja az ágyában a yakuzát, és mérges sem lesz, hogy elvonultunk onnan. Igazából szerintem már kijár egy kis mozgás Asaménak, már csak jutalomból is, hogyha tényleg nem moccant ki az ágyból. Még a végén laposra üli a fenekét. Ezen elvigyorodom, de nem akarom elmesélni, mire gondoltam, ezért meghozom a határozatomat. - Mesélj – kérem csendesen. - Aztán, ha akarod, megmutatom a képeimet – teszem hozzá újabb vigyorral a képemen. Nekem nem életbe vágó megmutatni őket, noha dolgozik bennem a magamutogatás iránti vágy, de nem olyan vészesen, hogy ne bírjam leküzdeni.
Persze Asamét simán csőbe húzhatom azzal is, ha bekapcsolásra kerül a laposom, hogy tovább bombázom a zenéimmel és azt hiszem, ez van annyira jó ötlet, hogy nem fogom kihagyni, ha eljutunk ma még oda.
Szégyenlősen mosolygom azon, hogy Asamét érdeklik a képeim. Megint végig kell bogarásznom a fejemben, mit hova tettem és belefuthatok-e olyasmibe, amit nem biztos, hogy meg akarok most mutatni, ha úgy döntenék, hogy megmutatom Deon korábbi kiadásait. Bele, mert nem mindig válogattam szét a képeimet a szokásos rendszer szerint, „séró”, „style”, „natural” és „egyéb” kategóriára. Ahogy ezen túráztatom az agyam, elkuncogom magam, amit azonnal abbahagyok, mikor Asame mocorogni kezd alattam. Megfordul a fejemben, hogy kiugorjak az öléből, nehogy bajt okozzak, de nem ereszt, ezért hagyom, hogy magával vonjon, majd visszabújok hozzá. Az újabb lehetőség, miszerint maradhatunk még így és mesél, ugyancsak vonzó.
- Ha szeretném, ha gondolom, ha akarom... szörnyű vagy – mondom neki játékosan, így megróva azért, hogy mindig a kedvemben akar járni. Nem bánom, csak annak azért nem örülnék, ha mindig csak az én kívánságaim teljesülnének. Most viszonzom a nyakamra intézett csókját, aztán úgy helyezkedem, hogy vállára hajtva a fejem, a homlokom a nyaka bőréhez simítva, de továbbra is vigyázva rá, kissé rajta fekhessek. Szeretek így lenni és azt hiszem, Asame számára is kedves, vágyott ez a fajta közelség, mert mindig olyan ragaszkodó ilyenkor. Itt, asszem, senki sem keresne minket, úgyhogy nagyon félnivalóm sincs attól, hogy ránk törnek. Remélhetőleg Ryuuichi nem fogja feltúrni a házat, ha nem találja az ágyában a yakuzát, és mérges sem lesz, hogy elvonultunk onnan. Igazából szerintem már kijár egy kis mozgás Asaménak, már csak jutalomból is, hogyha tényleg nem moccant ki az ágyból. Még a végén laposra üli a fenekét. Ezen elvigyorodom, de nem akarom elmesélni, mire gondoltam, ezért meghozom a határozatomat. - Mesélj – kérem csendesen. - Aztán, ha akarod, megmutatom a képeimet – teszem hozzá újabb vigyorral a képemen. Nekem nem életbe vágó megmutatni őket, noha dolgozik bennem a magamutogatás iránti vágy, de nem olyan vészesen, hogy ne bírjam leküzdeni.
Persze Asamét simán csőbe húzhatom azzal is, ha bekapcsolásra kerül a laposom, hogy tovább bombázom a zenéimmel és azt hiszem, ez van annyira jó ötlet, hogy nem fogom kihagyni, ha eljutunk ma még oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése