Elmosolyodom, mikor játékosan megró azért, hogy a kedvében akarok járni, de nem hiszem, hogy ne tudnád, hogy ezeket én is ugyanúgy szeretném, különben nem ajánlanám fel neki. Remélem legalábbis, hogy tisztában van vele, és tényleg érdekelnek a képek is, amiket említett, így mikor arra kér, hogy meséljek, egy pillanatra elengedem, s elvéve a párnát a kanapéról rakom azt derekam mögé, újabb támaszt biztosítva ezzel, majd megint csak átkarolom Deont. Egy kedves kis mese jut eszembe róla, mely ugyan hagyományokhoz kapcsolódik, de attól még aranyos, s most minden tanító jelleg nélkül, pusztán kedvtelésből akarom megosztani vele Yoichi, a tanuki meséjét.
- Az igaz tanukik, vagyis a nyestkutyák mind Ava tartományba valók, legalábbis a régiek ezt tartották, mert arrafelé mindig sok volt a tanuki. No persze nem mindegyiküket tartották számon, hiszen a legtöbbjüknek még csak neve sem volt. Ez a történet is egy Avába való tanukiról szól, méghozzá nem is akármilyenről – kezdek bele végül a mesélésbe. - Hajdanában, valahol Ava tartományban, egy vidéki templom mögötti bozótosban élt egy Yoichi nevű tanuki. Minden hájjal megkent vénség volt őkelme, lehetett már vagy kétszázhat esztendős, de az sincs kizárva, hogy még háromszázhat is elmúlt. Felettébb nagy kedvét lelte a bűbájoskodásban, no meg abban is, hogy az emberekkel a bolondját járassa; s meg kell hagyni, értett is mesterien az ámításhoz. Szó, ami szó, bizony sok huncutságot művelt – folytatom csendesen, elmosolyodva. - Megesett például, hogy amikor a bonc, aki a templom gazdája volt, éppen egy tehetős házhoz indult, Yoichi csak kapta magát, s hófehér rizsborral telt palackká változva kigurult az útra, egyenesen a bonc lába elé úgy, hogy az kis híján orra bukott benne. Máskor meg éjnek évadján a legelképesztőbb hangokat hallatva rémisztgette az embereket. Hol zirgett-zörgött, mint egy babos zsák, hol meg akkora trappolást csapott, mintha egy ménesre való ló dübörögne. Történt egy napon, mégpedig késő estefelé, hogy a templomszolga lélekszakadva állított be Zenkichihez, az egyik falubeli gazdához. „Zenkichi uram! Jöjjön a templomba! Hívatják! A boncunknak volna valami megbeszélnivalója kenddel!”, hadarta lihegve a fiú, s azzal futott is tovább – mesélem még mindig, s csak úgy, ahogy a legutóbb, most is igyekszem a hangom elváltoztatni, érzékeltetni mindent, amit csak lehet. - Látván, hogy a szolga nagyon siet, Zenkichi sem teketóriázott, hanem íziben szedelőzködött, s indult is szaporán. Lampionnal világítva maga előtt, csakhamar el is ért a kis folyóhoz, ami a templomhoz vezető utat kettévágta, s épp át akart menni az öreg fahídon, amikor a csodálkozástól szinte a földbe gyökerezett a lába: a régi, korhadt fahíd mellett egy vadonatúj, pompás kőhidat pillantott meg! „Ez aztán igen! Mégiscsak nagyszerű ember a mi boncunk! Még mielőtt ezt a vén hidat megenné az enyészet, ő egy remek újat épített helyette!”, ámuldozott Zenkichi, s azzal megindult a kőhídon. Hanem alig lépett rajta néhányat, a híd, mintha csak ködből lett volna, szertefoszlott a lába alatt, s Zenkichi egyenest a folyóba pottyant. „Azért ez már mégiscsak túlzás!”, mérgelődött Zenkichi csuromvizesen, amikor, mint egy ázott ürge, megérkezett a bonchoz. „Ezt a csúfságot csakis Yoichi művelhette. De most már elég! Mit tanácsol, bonc úr, mit tegyünk vele?” - folytatom tovább felháborodást színlelve, elképzelve, Zenkichi mennyire lehetett mérges, hogy így rászedték. - „Nézd el neki, fiam, nézd el neki! Adok én neked száraz ruhát a magaméból.”, felelte a bonc. „Na jó! Hanem mondja csak, bonc uram, mért hívatott ide engem? Mi dolga van velem?”, kérdezett rá végül Zenkichi arra, amiért eredetileg a bonchoz ment, már sokkal higgadtabban, mint előbb. A bonc pedig így felelt: „Nekem, fiam? Nekem bizony semmi!”, válaszolta. „Hát ez meg hogy lehet?! Hiszen még a templomszolgát is értem küldte! Azért jöttem!”, morogta a férfi. „Márpedig, fiam, én semmiféle szolgát nem küldtem érted!”, állította határozottan a bonc a maga igazát. Vagyis az egész dolog templomszolgástól, kőhidastól Yoichi műve volt. S ahogy telt-múlt az idő, őkelme térfái egyre merészebbek lettek. Addig-addig, míg végül a falubeliek megelégelték a dolgot. Egy napon aztán körbefogták a bozótost, s fülön csípték a csínytevőt. „No, emberek, mit csináljunk ezzel a jómadárral?”, kérdezte az egyik falusi. „Főzzünk belőle finom tanukilevest, jól fog esni majd az esti szaké mellé!”, egyeztek meg végül az izgatott "vadászok". A nagy lármára előjött a bonc is, s látja ám, hogy Yoichi a lábánál megkötözve, fejjel lefelé lóg egy rúdról, de még így is vadul hányja-veti magát. A boncnak megesett a szíve a vergődő jószágon, ezért megállította a hazaindulókat. „Várjatok, fiaim, megálljatok! Lenne egy kérésem!”, szólt hozzájuk szelíden. „A kedvemért nem engednétek szabadon Yoichi Én majd beszélek a fejével, s ígérem, többé nem űz csúfot belőletek, csak most hagyjátok futni!”, kérlelte őket eképpen, s mivel nem akárki kérte, hanem a bonc úr, nem volt mit tenniük, eloldozták hát Yoichi köteleit. „Na, ide figyelj, te jómadár! Most az egyszer megmenekültél, s azt is csak a bonc úrnak köszönheted. De aztán jó útra térj ám, s becsületes tanuki módjára viseld magad, hallod-e!”, szólt még hozzá emígyen egy utolsót az egyik falusi. Azt nem tudni, hogy Yoichi értette-e vagy sem a leckét, amelyet ezután kapott, de egy ideig csöndesen kucorgott a bonc előtt. Hanem aztán erőt vett rajta régi szokása, fogta magát, s hipp-hopp szakés flaskóvá változott. De a türelmes bonc nem neheztelt meg rá, csak szelíden ennyit mondott: „Jól van, no! Ha megértetted, akkor eredj szépen haza!”, s azzal megsimogatta az öblös flaskó hasát, Yoichi pedig úgy, ahogy volt, flaskó képében gurult el, majd eltűnt a bozót sűrűjében. S ettől kezdve Yoichi csínyei egy csapásra abbamaradtak. Hanem magát a bűbájoskodást mégsem bírta abbahagyni, s szokásává vált, hogy a tavaszi holdvilágos éjszakákon hol leány, hol meg legény képébe bújva, a maga mulattatására táncolt a templomhoz vezető úton. A falubeliek szívesen meglesték ilyenkor, s nem tudtak betelni a látvánnyal, hiszen olyan ügyesen csinálta. Így teltek-múltak az évek, amikor egyszer tűz ütött ki a templom konyhájában, s lángokba borította az egész templomot. Mikor a bonc a bajra föleszmélt, már a főcsarnok is égett, ahol a templom oltalmazójának, a Gyógyítás Buddhájának szobra állt. „Segítség! Emberek! Segítség! Jöjjön hamar valaki!”, kiáltozott a bonc kétségbeesetten – és én is, utánozva a bonct. - „A templomot nem bánom, csak a szobrot, azt mentsétek!”, s ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban, nem tudni, honnan, fölbukkant egy zömök, fekete nadrágos ember. Nem szólt az egy szót sem, csak egyenesen belegázolt a lángtengerbe; de már jött is kifelé, vállán cipelve a roppant nagy képmást. A szobornak semmi bántódása sem lett, de a megmentője súlyosan összeégett. „Ki ez az ember, s ugyan hová való?”, kérdezősködött a bonc az összesereglett falusiaktól, de bizony nem ismerte senki. A bonc is, a falusiak is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ismeretlen sebeit orvosolják, ám az idegen még aznap éjjel meghalt. Másnap lett ám csak nagy csodálkozás, amikor reggelre kelve a tegnapi ember fekhelyén megpillantották Yoichi tűz perzselte testét. Ettől az esztendőtől kezdve nyaranta, a Halottak Ünnepén táncolják arrafelé a Yoichi táncot. A templomudvar egyik csöndes sarkában, a Yoichinak emelt sírhalom körül énekelnek-táncolnak-vigadnak mind a falusiak, s az a szokás ilyenkor, hogy a férfiak nőnek, a nők meg férfinak öltözve járják virradatig, de olyan ügyesen, hogy még Yoichi sem lejthette volna jobban – fejezem be a mesémet végül, s elmosolyodva nyomok csókot Deon vállára és nyakára.
- Az igaz tanukik, vagyis a nyestkutyák mind Ava tartományba valók, legalábbis a régiek ezt tartották, mert arrafelé mindig sok volt a tanuki. No persze nem mindegyiküket tartották számon, hiszen a legtöbbjüknek még csak neve sem volt. Ez a történet is egy Avába való tanukiról szól, méghozzá nem is akármilyenről – kezdek bele végül a mesélésbe. - Hajdanában, valahol Ava tartományban, egy vidéki templom mögötti bozótosban élt egy Yoichi nevű tanuki. Minden hájjal megkent vénség volt őkelme, lehetett már vagy kétszázhat esztendős, de az sincs kizárva, hogy még háromszázhat is elmúlt. Felettébb nagy kedvét lelte a bűbájoskodásban, no meg abban is, hogy az emberekkel a bolondját járassa; s meg kell hagyni, értett is mesterien az ámításhoz. Szó, ami szó, bizony sok huncutságot művelt – folytatom csendesen, elmosolyodva. - Megesett például, hogy amikor a bonc, aki a templom gazdája volt, éppen egy tehetős házhoz indult, Yoichi csak kapta magát, s hófehér rizsborral telt palackká változva kigurult az útra, egyenesen a bonc lába elé úgy, hogy az kis híján orra bukott benne. Máskor meg éjnek évadján a legelképesztőbb hangokat hallatva rémisztgette az embereket. Hol zirgett-zörgött, mint egy babos zsák, hol meg akkora trappolást csapott, mintha egy ménesre való ló dübörögne. Történt egy napon, mégpedig késő estefelé, hogy a templomszolga lélekszakadva állított be Zenkichihez, az egyik falubeli gazdához. „Zenkichi uram! Jöjjön a templomba! Hívatják! A boncunknak volna valami megbeszélnivalója kenddel!”, hadarta lihegve a fiú, s azzal futott is tovább – mesélem még mindig, s csak úgy, ahogy a legutóbb, most is igyekszem a hangom elváltoztatni, érzékeltetni mindent, amit csak lehet. - Látván, hogy a szolga nagyon siet, Zenkichi sem teketóriázott, hanem íziben szedelőzködött, s indult is szaporán. Lampionnal világítva maga előtt, csakhamar el is ért a kis folyóhoz, ami a templomhoz vezető utat kettévágta, s épp át akart menni az öreg fahídon, amikor a csodálkozástól szinte a földbe gyökerezett a lába: a régi, korhadt fahíd mellett egy vadonatúj, pompás kőhidat pillantott meg! „Ez aztán igen! Mégiscsak nagyszerű ember a mi boncunk! Még mielőtt ezt a vén hidat megenné az enyészet, ő egy remek újat épített helyette!”, ámuldozott Zenkichi, s azzal megindult a kőhídon. Hanem alig lépett rajta néhányat, a híd, mintha csak ködből lett volna, szertefoszlott a lába alatt, s Zenkichi egyenest a folyóba pottyant. „Azért ez már mégiscsak túlzás!”, mérgelődött Zenkichi csuromvizesen, amikor, mint egy ázott ürge, megérkezett a bonchoz. „Ezt a csúfságot csakis Yoichi művelhette. De most már elég! Mit tanácsol, bonc úr, mit tegyünk vele?” - folytatom tovább felháborodást színlelve, elképzelve, Zenkichi mennyire lehetett mérges, hogy így rászedték. - „Nézd el neki, fiam, nézd el neki! Adok én neked száraz ruhát a magaméból.”, felelte a bonc. „Na jó! Hanem mondja csak, bonc uram, mért hívatott ide engem? Mi dolga van velem?”, kérdezett rá végül Zenkichi arra, amiért eredetileg a bonchoz ment, már sokkal higgadtabban, mint előbb. A bonc pedig így felelt: „Nekem, fiam? Nekem bizony semmi!”, válaszolta. „Hát ez meg hogy lehet?! Hiszen még a templomszolgát is értem küldte! Azért jöttem!”, morogta a férfi. „Márpedig, fiam, én semmiféle szolgát nem küldtem érted!”, állította határozottan a bonc a maga igazát. Vagyis az egész dolog templomszolgástól, kőhidastól Yoichi műve volt. S ahogy telt-múlt az idő, őkelme térfái egyre merészebbek lettek. Addig-addig, míg végül a falubeliek megelégelték a dolgot. Egy napon aztán körbefogták a bozótost, s fülön csípték a csínytevőt. „No, emberek, mit csináljunk ezzel a jómadárral?”, kérdezte az egyik falusi. „Főzzünk belőle finom tanukilevest, jól fog esni majd az esti szaké mellé!”, egyeztek meg végül az izgatott "vadászok". A nagy lármára előjött a bonc is, s látja ám, hogy Yoichi a lábánál megkötözve, fejjel lefelé lóg egy rúdról, de még így is vadul hányja-veti magát. A boncnak megesett a szíve a vergődő jószágon, ezért megállította a hazaindulókat. „Várjatok, fiaim, megálljatok! Lenne egy kérésem!”, szólt hozzájuk szelíden. „A kedvemért nem engednétek szabadon Yoichi Én majd beszélek a fejével, s ígérem, többé nem űz csúfot belőletek, csak most hagyjátok futni!”, kérlelte őket eképpen, s mivel nem akárki kérte, hanem a bonc úr, nem volt mit tenniük, eloldozták hát Yoichi köteleit. „Na, ide figyelj, te jómadár! Most az egyszer megmenekültél, s azt is csak a bonc úrnak köszönheted. De aztán jó útra térj ám, s becsületes tanuki módjára viseld magad, hallod-e!”, szólt még hozzá emígyen egy utolsót az egyik falusi. Azt nem tudni, hogy Yoichi értette-e vagy sem a leckét, amelyet ezután kapott, de egy ideig csöndesen kucorgott a bonc előtt. Hanem aztán erőt vett rajta régi szokása, fogta magát, s hipp-hopp szakés flaskóvá változott. De a türelmes bonc nem neheztelt meg rá, csak szelíden ennyit mondott: „Jól van, no! Ha megértetted, akkor eredj szépen haza!”, s azzal megsimogatta az öblös flaskó hasát, Yoichi pedig úgy, ahogy volt, flaskó képében gurult el, majd eltűnt a bozót sűrűjében. S ettől kezdve Yoichi csínyei egy csapásra abbamaradtak. Hanem magát a bűbájoskodást mégsem bírta abbahagyni, s szokásává vált, hogy a tavaszi holdvilágos éjszakákon hol leány, hol meg legény képébe bújva, a maga mulattatására táncolt a templomhoz vezető úton. A falubeliek szívesen meglesték ilyenkor, s nem tudtak betelni a látvánnyal, hiszen olyan ügyesen csinálta. Így teltek-múltak az évek, amikor egyszer tűz ütött ki a templom konyhájában, s lángokba borította az egész templomot. Mikor a bonc a bajra föleszmélt, már a főcsarnok is égett, ahol a templom oltalmazójának, a Gyógyítás Buddhájának szobra állt. „Segítség! Emberek! Segítség! Jöjjön hamar valaki!”, kiáltozott a bonc kétségbeesetten – és én is, utánozva a bonct. - „A templomot nem bánom, csak a szobrot, azt mentsétek!”, s ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban, nem tudni, honnan, fölbukkant egy zömök, fekete nadrágos ember. Nem szólt az egy szót sem, csak egyenesen belegázolt a lángtengerbe; de már jött is kifelé, vállán cipelve a roppant nagy képmást. A szobornak semmi bántódása sem lett, de a megmentője súlyosan összeégett. „Ki ez az ember, s ugyan hová való?”, kérdezősködött a bonc az összesereglett falusiaktól, de bizony nem ismerte senki. A bonc is, a falusiak is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ismeretlen sebeit orvosolják, ám az idegen még aznap éjjel meghalt. Másnap lett ám csak nagy csodálkozás, amikor reggelre kelve a tegnapi ember fekhelyén megpillantották Yoichi tűz perzselte testét. Ettől az esztendőtől kezdve nyaranta, a Halottak Ünnepén táncolják arrafelé a Yoichi táncot. A templomudvar egyik csöndes sarkában, a Yoichinak emelt sírhalom körül énekelnek-táncolnak-vigadnak mind a falusiak, s az a szokás ilyenkor, hogy a férfiak nőnek, a nők meg férfinak öltözve járják virradatig, de olyan ügyesen, hogy még Yoichi sem lejthette volna jobban – fejezem be a mesémet végül, s elmosolyodva nyomok csókot Deon vállára és nyakára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése