Míg Asame mesél, lassan, de szünet nélkül cirógatom ujjaimmal a bőrét. Kedveskedés és jelzés is, hogy ébren vagyok, no meg jólesik ezt csinálni. Vigyorgom azon, ahogy mesél, mert olyan, mintha kisgyereknek mondaná el a történetet, ami tök aranyos, én meg elvagyok az e szerinti szerepemmel, kicsit valóban viháncoló kiskölyöknek érzem magam, akit most leköt a mese. És jó érzés. Szeretem, ahogy Asame megformálja a mondatokat, nem bírom ki nevetgélés nélkül, s így adom tudtára, hogy rohadtul bejön ez az egész nekem. Azon aztán végképp felnevetek, mikor újra elváltoztatott hangon kezd beszélni, mint legutóbb, de hamar beharapom a szám és meg-megrázkódom a visszafojtott röhögéstől, mert hallani akarom a folytatást. A sztori végére enyhülök meg, elnyugszom és csak fekszem Asamén, gondolkodom. A felnőttek sok marhaságot találnak ki a gyerekeknek, a történetek keserédesek, mégis szépek, mégis gyereknek valók, élettel teltek, s a maguk valótlanságukkal együtt is emberiek és igaziak.
Újabb csókokat kapok, pedig a mese előtti is forrósághullámot indított el a bőrömön. Hát még ezek... Aprót szusszanok és mielőtt lerohanhatnám Asamét a bennem felburjánzó vágy miatt, kiugrom az öléből. Felállni könnyebb amúgy, mint állva maradni, mert észrevétlenül elzsibbadtak a lábaim. Kínos mosollyal nyújtóztatom meg őket, óvatosan és lassan, aztán rávigyorgom Asaméra. Szívesen megfenyegetném vele, hogy addig játszik a tűzzel, míg megégeti, de kétlem, hogy nagyon megijedne, sőt, még kedvet kapna a bátrabb játszadozáshoz. Jó lenne, szeretném, de félek, hogy megint csak ront az állapotán, ha szeretkezünk. Akkor inkább már kibírom még azt a pár napot, amíg rendbe jön annyira, hogy ne jelentsen kockázatot számára az ilyesmi.
- Remélem, sok meséd van még, mert szeretem, ahogy mesélsz – mondom neki őszintén. Nem mintha bánnám, ha újramesélné valamelyiket, mert mind tetszett. Bár az is igaz, hogy a Hold és a cseresznyefa szerelme tetszik a legjobban, mert az áll hozzám a legközelebb.
- Akad még - vallja be könnyedén és felkelve a földről a kanapéra dobja a párnát, én pedig nem bírom ki, csak odalépek hozzá és apró csókot nyomok a szájára. Nem tudom szavakkal elmondani, amit szeretnék, azt a forró szerelmet, amit iránta érzek, a hálát, vagy a rajongást, ezért választom ezt a módját. Nem elég hosszú és mély, mert tartok tőle, hogy belecsúszom mégis a szenvedély gödrébe és nem tudok a magam számára meghúzott határon belül maradni, de a semminél több. Ellépnék, Asame azonban nem hagy, testéhez karol és megcsókol. Nem bírom cérnával, nekem nincsenek kötélből az idegeim, ezért felhagyok az egyébként is felesleges csatával, amit a vágyaimmal vívok, engedem magam beleszédülni a helyzetbe és megmutatom Asaménak, mennyire nem vicceltem akkor, amikor azt mondtam, kanos vagyok. Legalábbis azt gondolom, abból, ahogy viszonzom a csókját, megérzi. A kanapén találom magam, ő pedig elém térdel és rám mosolyog. Most sem értem, mit takar ez a gesztus, csak zavarba hoz és várakozással tölt el. S inkább utóbbi az erősebb. Beharapom az ajkam alatt ülő pirszing egyikét, méghozzá a balt, miközben megilletődött mosollyal nézem Asamét. Igen, és most...? Nem tudom, mit csináljak, nem megy a gondolkodás, csak az érzéseim töltenek ki, legfőképp a sóvárgás, aminek félek engedni. Mosolyra húzza ajkait és felém nyúl. Kegyetlenül nagyon várom, hogy hozzám érjen, mozdulni azonban nem vagyok képes, ám az, amit nyerek ezáltal, teljes mértékben kárpótol. Jeges-forró bizsergés képződik Asame tenyere nyomán, mely az arcomra simul, majd hátracsúszik a tarkómra. Libabőrös leszek, minden létező és nem létező szőrszálam felmered a művelet közben, fogaim közül apró hangot képezve csusszan ki az ékszer, s Asame kiemeli a pólóm alól a tőle kapott láncot. – Ne akarj ennyire kímélni – kéri csendesen, azzal lehúz engem egy újabb csókba. Hát jó... te kérted.
Felengedem magamból a szenvedélyt, hevesen csókolok vissza, közben pedig egyre közelebb és közelebb húzódom hozzá, a tarkójához nyúlok, ujjaimmal átrendezem a haját, majd óvatosan, célzón magam felé húzom őt és megszakítva a csókolózásunkat hátracsúszom a kanapén egészen a támláig, pillantásommal hívom őt újra, mintha attól tartanék, nem értette elsőre a kérésemet és áhítozva várom, hogy teljesítse azt. Nem tudom, hogy lenne számára kényelmesebb, ha hogy helyezkednék, ezért maradok, ahogy vagyok, remélve, hogy úgyis eligazít, ha valami nem jó.
Újabb csókokat kapok, pedig a mese előtti is forrósághullámot indított el a bőrömön. Hát még ezek... Aprót szusszanok és mielőtt lerohanhatnám Asamét a bennem felburjánzó vágy miatt, kiugrom az öléből. Felállni könnyebb amúgy, mint állva maradni, mert észrevétlenül elzsibbadtak a lábaim. Kínos mosollyal nyújtóztatom meg őket, óvatosan és lassan, aztán rávigyorgom Asaméra. Szívesen megfenyegetném vele, hogy addig játszik a tűzzel, míg megégeti, de kétlem, hogy nagyon megijedne, sőt, még kedvet kapna a bátrabb játszadozáshoz. Jó lenne, szeretném, de félek, hogy megint csak ront az állapotán, ha szeretkezünk. Akkor inkább már kibírom még azt a pár napot, amíg rendbe jön annyira, hogy ne jelentsen kockázatot számára az ilyesmi.
- Remélem, sok meséd van még, mert szeretem, ahogy mesélsz – mondom neki őszintén. Nem mintha bánnám, ha újramesélné valamelyiket, mert mind tetszett. Bár az is igaz, hogy a Hold és a cseresznyefa szerelme tetszik a legjobban, mert az áll hozzám a legközelebb.
- Akad még - vallja be könnyedén és felkelve a földről a kanapéra dobja a párnát, én pedig nem bírom ki, csak odalépek hozzá és apró csókot nyomok a szájára. Nem tudom szavakkal elmondani, amit szeretnék, azt a forró szerelmet, amit iránta érzek, a hálát, vagy a rajongást, ezért választom ezt a módját. Nem elég hosszú és mély, mert tartok tőle, hogy belecsúszom mégis a szenvedély gödrébe és nem tudok a magam számára meghúzott határon belül maradni, de a semminél több. Ellépnék, Asame azonban nem hagy, testéhez karol és megcsókol. Nem bírom cérnával, nekem nincsenek kötélből az idegeim, ezért felhagyok az egyébként is felesleges csatával, amit a vágyaimmal vívok, engedem magam beleszédülni a helyzetbe és megmutatom Asaménak, mennyire nem vicceltem akkor, amikor azt mondtam, kanos vagyok. Legalábbis azt gondolom, abból, ahogy viszonzom a csókját, megérzi. A kanapén találom magam, ő pedig elém térdel és rám mosolyog. Most sem értem, mit takar ez a gesztus, csak zavarba hoz és várakozással tölt el. S inkább utóbbi az erősebb. Beharapom az ajkam alatt ülő pirszing egyikét, méghozzá a balt, miközben megilletődött mosollyal nézem Asamét. Igen, és most...? Nem tudom, mit csináljak, nem megy a gondolkodás, csak az érzéseim töltenek ki, legfőképp a sóvárgás, aminek félek engedni. Mosolyra húzza ajkait és felém nyúl. Kegyetlenül nagyon várom, hogy hozzám érjen, mozdulni azonban nem vagyok képes, ám az, amit nyerek ezáltal, teljes mértékben kárpótol. Jeges-forró bizsergés képződik Asame tenyere nyomán, mely az arcomra simul, majd hátracsúszik a tarkómra. Libabőrös leszek, minden létező és nem létező szőrszálam felmered a művelet közben, fogaim közül apró hangot képezve csusszan ki az ékszer, s Asame kiemeli a pólóm alól a tőle kapott láncot. – Ne akarj ennyire kímélni – kéri csendesen, azzal lehúz engem egy újabb csókba. Hát jó... te kérted.
Felengedem magamból a szenvedélyt, hevesen csókolok vissza, közben pedig egyre közelebb és közelebb húzódom hozzá, a tarkójához nyúlok, ujjaimmal átrendezem a haját, majd óvatosan, célzón magam felé húzom őt és megszakítva a csókolózásunkat hátracsúszom a kanapén egészen a támláig, pillantásommal hívom őt újra, mintha attól tartanék, nem értette elsőre a kérésemet és áhítozva várom, hogy teljesítse azt. Nem tudom, hogy lenne számára kényelmesebb, ha hogy helyezkednék, ezért maradok, ahogy vagyok, remélve, hogy úgyis eligazít, ha valami nem jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése