Elmosolyodom, mikor a kölyök elhelyezkedik mellettem és elpirulva szorítja markába ott maradt élvezetem. Ejnye, csibém, mi jutott az eszedbe? Azt hiszem, elmondhatjuk ezek után, hogy összeragadtunk, szó szerint. Magamhoz ölelem őt, mire egy forró csókot nyom nyakamra. Beletúrok hajába mosolyogva, s mikor kimondja, hogy szeret, meglepődök. Most először teszi ezt és ez őszintén meglep és boldogsággal tölt el. Elmosolyodom megint rajta gyengéd csókot lehelve hajába, s megemelve fejem, amennyire csak tudok, füléhez hajolok, s belesuttogok.
- Én is téged, te mocsok kis dög – mosolygom, s újabb puszit nyomok fejére, majd visszafekszem. Deon zavartan felnyög, s arcát figyelve látom, hogy elvörösödik és zavart mosoly jelenik meg ajkain. Ja, hogy nem volt tervbe véve, hogy kimondja? Ez megmosolyogtat, de ennyiben hagyom a dolgot. Kellemes ez a csend és nyugalom, s nagyon remélem, még nem kezdték el felkutatni utánam a házat, mert sem kimászni nincs kedvem még innen, sem magyarázkodni, ha valaki benyitna ide, mondván, már feltúrták az egész házat miattam. Ha mégis, remélem, elsül az agyuk, hogy inkább telefonáljanak, mint nem. A választ hamar meg is kapom, mert telefonom elkezd csörögni, mire felnevetek. Rendben, minden vágyam így teljesüljön ezentúl. - Azt hiszem, fel kéne vennem... - mondom csendesen, de semmi kedvem megmozdulni.
- Ezzel most arra célzol, hogy legyek olyan kedves és keressem meg neked a telefonodat? - kérdezi meg nyugodtan, majd elvigyorodik.
- Nem – felelem őszintén. - Csak arra céloztam, hogy, ha nem veszem fel, valószínűleg belátható időn belül valaki ránk töri az ajtót - mondom, mire Deon már mozdul is, hogy odaadja a telefonomat. Nem hagyom neki, hogy meglépjen, azonnal felülök és magamhoz karolva megcsókolom. A telefon még mindig zenél, így nem aggódom az előbb felvázolt helyzet miatt még, Deon azonban nagyon is szabadulni akar, így végül elengedem őt. Megkeresi a nadrágom zsebében lapuló készüléket, majd kezembe nyomja azt. Ryuu neve villog a kijelzőn, ezért azonnal fülemhez emelem a telefont, s kinyújtom kezem a kölyökért.
- Minden rendben. Unatkoztunk Deonnal és eljöttük filmet nézni – közlöm testőrömmel. - Rád csörgök, ha visszamentünk – jelentem ki és bontva a vonalat a kanapéra dobom a mobilomat, majd elmosolyodva Deonra pillantok. - Már az FBI-t akarta hívni, hogy hova lettem – heccelem a kölyköt.
- Tudtam én, hogy fel kell venni - mondja komoly képet vágva és bólogatva. - Nem lett volna kedvemre, ha egy csapat kommandós ront be felfegyverkezve - teszi hozzá, miközben alig bírja visszafogni magát, hogy ne vigyorogjon.
- Nekem személy szerint az sem, ha ő töri ránk az ajtót – mondom neki őszintén. - Sok mindent megosztok vele és Akihitoval, de ez senkire sem tartozik, csak kettőnkre.
- Ezzel teljesen egyetértek - jelenti ki sóhajtva és elkényelmesedik az ölelésemben, persze még most is vigyázva rám. - Nem szeretem, amikor mások túl sokat látnak abból, amit egyébként elrejtenék. – Elmosolyodom, s kicsit helyezkedve vele hátam a kanapé támlájának döntöm.
- Mi számít túl soknak? - kérdezem meg tőle kíváncsian, mert igazából még erről sem beszélgettünk, hogy mi az, ami mindkettőnk számára vállalható mások előtt és mi az, ami már sok, vagy túl sok. De először szeretném tudni az ő véleményét erről, hogy neki mi az, ami még belefér vagy már nem.
- Ezt nehéz megfogalmazni... - mondja őszintén. - Van, hogy egy nagyon kis pici dolog is nagyon titkos, de hogy ezt most elmagyarázzam... - Zavart mosollyal megcsóválja a fejét, jelezve, hogy az nem fog menni. - Azt tudom, hogy a házon kívül zavarna, ha közelednél hozzám. Nem azért, mert akármi, csak... odakint nem. Azt például tök mókás volt viszont látni, hogy túrod össze a hajam. Tudod, amikor Shinji volt én és elbúcsúztatok egymástól. Az nagyon konkrét volt... - vallja be vigyorogva. Elmosolyodom rajta, és csak azért is összeborzolom haját most is.
- Nem fogok közeledni hozzád házon kívül – mondom neki csendesen. - Nem azért, mert nem akarok, vagy nem szeretnélek a négy falon túl is, de úgy látom jónak, ha ez csak a kettőnké marad – árulom el neki elmosolyodva. Sosem vertem amúgy sem nagy dobra az érzéseimet és ezt a továbbiakban sem szeretném. Elég, ha én tudom, hogy szeret és elég, ha ő tudja, hogy viszont szeretem, mindenki más pedig azt gondol vagy hisz, amit csak akar. - Azt nem ígérem meg, hogy nem foglak az autóban megcsókolni ezentúl – teszem hozzá csak a biztonság kedvéért. - Tudod, csibe, sosem mutattam ki az érzéseimet senkinek, mert úgy gondoltam, azzal, ha ezt megteszem, gyengének látnak majd, és ezt nem akartam, ahogy azt sem, hogy bárki is közel kerüljön hozzám, megismerje azt az Asamét, akit te megismerhettél, aki nem a rideg yakuza, hanem van egy emberibb oldala is... - felelem végül.
Furcsa számomra egy tizenhét éves kölyökkel beszélgetni ilyenekről, de sokkal könnyebben megy, mint amikor Akihitonak vallottam be ezeket a dolgokat. Pedig ő gyerekkorom óta mellettem volt. Mégis, más a kettő... Lassan azonban érzem, hogy ideje visszaindulnunk, bármennyire is nem szeretném, muszáj lesz. A fáradtság kezd megint teljesen erőt venni rajtam, s hiába tiltakozik ellene agyam, testem már nem hagyja magát meggyőzni.
- Mi lenne, ha lassan visszamennénk? - kérdezem csendesen, mégis úgy, hogy Deon érezze, nincs hozzá kedvem. Pokolba most már ezzel az egész helyzettel...!
- Én is téged, te mocsok kis dög – mosolygom, s újabb puszit nyomok fejére, majd visszafekszem. Deon zavartan felnyög, s arcát figyelve látom, hogy elvörösödik és zavart mosoly jelenik meg ajkain. Ja, hogy nem volt tervbe véve, hogy kimondja? Ez megmosolyogtat, de ennyiben hagyom a dolgot. Kellemes ez a csend és nyugalom, s nagyon remélem, még nem kezdték el felkutatni utánam a házat, mert sem kimászni nincs kedvem még innen, sem magyarázkodni, ha valaki benyitna ide, mondván, már feltúrták az egész házat miattam. Ha mégis, remélem, elsül az agyuk, hogy inkább telefonáljanak, mint nem. A választ hamar meg is kapom, mert telefonom elkezd csörögni, mire felnevetek. Rendben, minden vágyam így teljesüljön ezentúl. - Azt hiszem, fel kéne vennem... - mondom csendesen, de semmi kedvem megmozdulni.
- Ezzel most arra célzol, hogy legyek olyan kedves és keressem meg neked a telefonodat? - kérdezi meg nyugodtan, majd elvigyorodik.
- Nem – felelem őszintén. - Csak arra céloztam, hogy, ha nem veszem fel, valószínűleg belátható időn belül valaki ránk töri az ajtót - mondom, mire Deon már mozdul is, hogy odaadja a telefonomat. Nem hagyom neki, hogy meglépjen, azonnal felülök és magamhoz karolva megcsókolom. A telefon még mindig zenél, így nem aggódom az előbb felvázolt helyzet miatt még, Deon azonban nagyon is szabadulni akar, így végül elengedem őt. Megkeresi a nadrágom zsebében lapuló készüléket, majd kezembe nyomja azt. Ryuu neve villog a kijelzőn, ezért azonnal fülemhez emelem a telefont, s kinyújtom kezem a kölyökért.
- Minden rendben. Unatkoztunk Deonnal és eljöttük filmet nézni – közlöm testőrömmel. - Rád csörgök, ha visszamentünk – jelentem ki és bontva a vonalat a kanapéra dobom a mobilomat, majd elmosolyodva Deonra pillantok. - Már az FBI-t akarta hívni, hogy hova lettem – heccelem a kölyköt.
- Tudtam én, hogy fel kell venni - mondja komoly képet vágva és bólogatva. - Nem lett volna kedvemre, ha egy csapat kommandós ront be felfegyverkezve - teszi hozzá, miközben alig bírja visszafogni magát, hogy ne vigyorogjon.
- Nekem személy szerint az sem, ha ő töri ránk az ajtót – mondom neki őszintén. - Sok mindent megosztok vele és Akihitoval, de ez senkire sem tartozik, csak kettőnkre.
- Ezzel teljesen egyetértek - jelenti ki sóhajtva és elkényelmesedik az ölelésemben, persze még most is vigyázva rám. - Nem szeretem, amikor mások túl sokat látnak abból, amit egyébként elrejtenék. – Elmosolyodom, s kicsit helyezkedve vele hátam a kanapé támlájának döntöm.
- Mi számít túl soknak? - kérdezem meg tőle kíváncsian, mert igazából még erről sem beszélgettünk, hogy mi az, ami mindkettőnk számára vállalható mások előtt és mi az, ami már sok, vagy túl sok. De először szeretném tudni az ő véleményét erről, hogy neki mi az, ami még belefér vagy már nem.
- Ezt nehéz megfogalmazni... - mondja őszintén. - Van, hogy egy nagyon kis pici dolog is nagyon titkos, de hogy ezt most elmagyarázzam... - Zavart mosollyal megcsóválja a fejét, jelezve, hogy az nem fog menni. - Azt tudom, hogy a házon kívül zavarna, ha közelednél hozzám. Nem azért, mert akármi, csak... odakint nem. Azt például tök mókás volt viszont látni, hogy túrod össze a hajam. Tudod, amikor Shinji volt én és elbúcsúztatok egymástól. Az nagyon konkrét volt... - vallja be vigyorogva. Elmosolyodom rajta, és csak azért is összeborzolom haját most is.
- Nem fogok közeledni hozzád házon kívül – mondom neki csendesen. - Nem azért, mert nem akarok, vagy nem szeretnélek a négy falon túl is, de úgy látom jónak, ha ez csak a kettőnké marad – árulom el neki elmosolyodva. Sosem vertem amúgy sem nagy dobra az érzéseimet és ezt a továbbiakban sem szeretném. Elég, ha én tudom, hogy szeret és elég, ha ő tudja, hogy viszont szeretem, mindenki más pedig azt gondol vagy hisz, amit csak akar. - Azt nem ígérem meg, hogy nem foglak az autóban megcsókolni ezentúl – teszem hozzá csak a biztonság kedvéért. - Tudod, csibe, sosem mutattam ki az érzéseimet senkinek, mert úgy gondoltam, azzal, ha ezt megteszem, gyengének látnak majd, és ezt nem akartam, ahogy azt sem, hogy bárki is közel kerüljön hozzám, megismerje azt az Asamét, akit te megismerhettél, aki nem a rideg yakuza, hanem van egy emberibb oldala is... - felelem végül.
Furcsa számomra egy tizenhét éves kölyökkel beszélgetni ilyenekről, de sokkal könnyebben megy, mint amikor Akihitonak vallottam be ezeket a dolgokat. Pedig ő gyerekkorom óta mellettem volt. Mégis, más a kettő... Lassan azonban érzem, hogy ideje visszaindulnunk, bármennyire is nem szeretném, muszáj lesz. A fáradtság kezd megint teljesen erőt venni rajtam, s hiába tiltakozik ellene agyam, testem már nem hagyja magát meggyőzni.
- Mi lenne, ha lassan visszamennénk? - kérdezem csendesen, mégis úgy, hogy Deon érezze, nincs hozzá kedvem. Pokolba most már ezzel az egész helyzettel...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése