Zsong bennem az energia, egyszerűen alig bírok nyugton maradni. Körbe tudnám futni a házat, de lehet, hogy nem is csak egyszer. Aztán az hirtelen kicsit lehűt, mikor Asame azt mondja, „én is téged”. A meglepettségtől felnyögök, mert ezek szerint nagyon is kimondtam, hogy szeretem őt, amitől totál zavarba jövök. Szerencsére Asame nem csap le a dologra, ezért lassan megnyugszom és elkönyvelem magamban, hogy ezek szerint újabb gát tört szét bennem, ami jó. Összebújva, csendesen fekszünk, a kanapé nem annyira kényelmes ugyan, mint az ágy, nekünk mégis megteszi. Bár azért a takaró jól jönne. Asame telefonja megszólal, mire elneveti magát, megmagyarázni viszont nem magyarázza meg, mi ennyire vicces. Kár, pedig én is szeretek nevetni.
Nincs kedvem mozdulni és mivel ő sem aggódik nagyon, csak hallgatom a dallamot, mígnem tudatosítja bennem, hogy akár Ryuuichi is lehet, aki aggódik érte és keresni kezdi őt, ha telefonon nem tudja elérni. Kurva ciki lenne, ha így találna ránk. Jó lecke lenne mindenkinek, de kihagynám, mert hosszú ideig nem tudnék Ryuu szemébe nézni és újra ellazulni, amikor Asame kikezd velem. Megpattannék, hogy odaadjam neki a telefonját, ám visszatart. Nem is értem, miért, így bármennyire is szeretek vele csókolózni, addig igyekszem szabadulni, mígnem tényleg elenged. A nadrágjához guggolok, ügyetlenül, fél kézzel keresem elő belőle a szerencsére még mindig zenélő mobilt, mert nem akarom összekenni a ruhát a lassan a markomban megkötő élvezettel, leolvasom a véreb nevét, majd átnyújtom a telefont Asaménak és visszaülök mellé. Szegény Ryuu... elég gyorsan lerázásra került. Kíváncsi vagyok, mit gondol. Bár Asaméra jellemző, hogy közli a mondandóját, aztán heló. Remélem, én azért igyekszem kicsit kiegészítettebb beszélgetést folytatni telefonon az emberekkel. Néha nem sikerül, ha ideges vagyok például, csak én is elvakkantom a fontos dolgokat, aztán kinyomom, de ez, azt hiszem, nem fordult elő olyan sokszor. És utána tökre bánom, hogy mekkora pöcs vagyok.
Ez egy elég érdekes dolog, hogy mi fér bele, ha már van egy harmadik személy is a társaságunkban. Attól függ, ki az. Ryuuichi és Akihito előtt már annyira nem zavar, ha csókolózunk. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de nagyjából el tudom fogadni. Kazu és Shinji előtt is így érezném magam szerintem, mások előtt meg nem hiszem, hogy bevállalnánk. Náluk meg ilyen „szakmai ártalom”, a két legjobb barát és a két testőr. Hehehe, ez cool!
- Nem lepődöm meg – válaszolok Asaménak csendesen. – Anno azt mondtad, a szerelem sebezhetővé tesz és úgy gondolom, tök igazad volt – kezdek bele. – Fei épp csak nem tudta kihasználni azt ellenünk, amit érzünk és ez még egyszer nem fordulhat elő – jelentem ki komolyan. – Másfelől nem megy ki a fejemből az, ahogy Kazu úgymond bemutatta nekem Asahitot és Yorut. Az nagyon mellbe vágott – vallom be őszintén. – Nem volt durva, max csak nekem, mert felhívta a figyelmemet rá, hogy köztük másképp van a dominancia, mint általában szokott lenni, de én tök kiakadtam rajta. Nagyon szeretném elkerülni, hogy valaki csak érintőlegesen is ilyen téren a szájára vegyen minket – mondom el ezt is Asaménak. Bosszantana, ha pletykálnának rólunk, ha kibeszélnének. És zavarna. Nagyon. – Az autóval eddig se volt gondom – jelentem ki könnyedén, elvigyorodva. – Belátni nem fognak, a sofőr meg úgyis az utat nézi, nem? – kérdezem meg játékosan, csak a heccelés öröméért. – Tudom – mondom csendesen és kedveskedőn megsimogatom a karját. – Elég visszajelzést kaptam arról, hogy mennyire sokat változtál, mióta együtt vagyunk – árulom el egy apró, ravasz kis vigyorral. – Kazu például tök vicces, de el sem tudja képzelni, hogy másmilyen is tudsz lenni, nem csak rideg és parancsoló. Ez azért is mókás, mert ő azért eltöltött itt egy kis időt, de persze nem kell nagyon megmagyarázni a szitut, mert tudom, hogy ő egy kissé nagyon más miatt volt itt, mint én. De így belegondolva az se piskóta, hogy anno megdugtad a legjobb barátomat – közlöm újra elvigyorodva. Ez tényleg elég... vad.
Bazzeg, ez tök durva! Eddig valahogy sosem gondoltam erre, pedig sosem volt titok...!
A kérdést hallva felállok a kanapéról, majd Asame előtt megállva végigmérem őt.
- Semmi sem lenne, csak máshol folytatnánk – közlöm könnyedén, majd megkeresem a ruháinkat és felpakolom mindet a kanapéra. Belebújok az alsónadrágomba, de közben a yakuzámat nézem, hogy boldogul. Nem halad valami gyorsan, de megküzd a ruhadarabjaival, s mivel nem kéri a segítségemet, nem rombolom azzal a büszkeségét, hogy felajánlom neki. Nyilván tudja, hogy nem lenne gond, ha mégis nekem kéne felöltöztetni, korábban, noha nem olyan régen, osztottam ki őt, miszerint nekem ez nem gáz, nem teher. – Gondolkodtál a kiruccanáson? – kérdezem meg felpillantva Asaméra, miközben összegombolom magamon a nadrágomat, majd pólóba bújok.
Nincs kedvem mozdulni és mivel ő sem aggódik nagyon, csak hallgatom a dallamot, mígnem tudatosítja bennem, hogy akár Ryuuichi is lehet, aki aggódik érte és keresni kezdi őt, ha telefonon nem tudja elérni. Kurva ciki lenne, ha így találna ránk. Jó lecke lenne mindenkinek, de kihagynám, mert hosszú ideig nem tudnék Ryuu szemébe nézni és újra ellazulni, amikor Asame kikezd velem. Megpattannék, hogy odaadjam neki a telefonját, ám visszatart. Nem is értem, miért, így bármennyire is szeretek vele csókolózni, addig igyekszem szabadulni, mígnem tényleg elenged. A nadrágjához guggolok, ügyetlenül, fél kézzel keresem elő belőle a szerencsére még mindig zenélő mobilt, mert nem akarom összekenni a ruhát a lassan a markomban megkötő élvezettel, leolvasom a véreb nevét, majd átnyújtom a telefont Asaménak és visszaülök mellé. Szegény Ryuu... elég gyorsan lerázásra került. Kíváncsi vagyok, mit gondol. Bár Asaméra jellemző, hogy közli a mondandóját, aztán heló. Remélem, én azért igyekszem kicsit kiegészítettebb beszélgetést folytatni telefonon az emberekkel. Néha nem sikerül, ha ideges vagyok például, csak én is elvakkantom a fontos dolgokat, aztán kinyomom, de ez, azt hiszem, nem fordult elő olyan sokszor. És utána tökre bánom, hogy mekkora pöcs vagyok.
Ez egy elég érdekes dolog, hogy mi fér bele, ha már van egy harmadik személy is a társaságunkban. Attól függ, ki az. Ryuuichi és Akihito előtt már annyira nem zavar, ha csókolózunk. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de nagyjából el tudom fogadni. Kazu és Shinji előtt is így érezném magam szerintem, mások előtt meg nem hiszem, hogy bevállalnánk. Náluk meg ilyen „szakmai ártalom”, a két legjobb barát és a két testőr. Hehehe, ez cool!
- Nem lepődöm meg – válaszolok Asaménak csendesen. – Anno azt mondtad, a szerelem sebezhetővé tesz és úgy gondolom, tök igazad volt – kezdek bele. – Fei épp csak nem tudta kihasználni azt ellenünk, amit érzünk és ez még egyszer nem fordulhat elő – jelentem ki komolyan. – Másfelől nem megy ki a fejemből az, ahogy Kazu úgymond bemutatta nekem Asahitot és Yorut. Az nagyon mellbe vágott – vallom be őszintén. – Nem volt durva, max csak nekem, mert felhívta a figyelmemet rá, hogy köztük másképp van a dominancia, mint általában szokott lenni, de én tök kiakadtam rajta. Nagyon szeretném elkerülni, hogy valaki csak érintőlegesen is ilyen téren a szájára vegyen minket – mondom el ezt is Asaménak. Bosszantana, ha pletykálnának rólunk, ha kibeszélnének. És zavarna. Nagyon. – Az autóval eddig se volt gondom – jelentem ki könnyedén, elvigyorodva. – Belátni nem fognak, a sofőr meg úgyis az utat nézi, nem? – kérdezem meg játékosan, csak a heccelés öröméért. – Tudom – mondom csendesen és kedveskedőn megsimogatom a karját. – Elég visszajelzést kaptam arról, hogy mennyire sokat változtál, mióta együtt vagyunk – árulom el egy apró, ravasz kis vigyorral. – Kazu például tök vicces, de el sem tudja képzelni, hogy másmilyen is tudsz lenni, nem csak rideg és parancsoló. Ez azért is mókás, mert ő azért eltöltött itt egy kis időt, de persze nem kell nagyon megmagyarázni a szitut, mert tudom, hogy ő egy kissé nagyon más miatt volt itt, mint én. De így belegondolva az se piskóta, hogy anno megdugtad a legjobb barátomat – közlöm újra elvigyorodva. Ez tényleg elég... vad.
Bazzeg, ez tök durva! Eddig valahogy sosem gondoltam erre, pedig sosem volt titok...!
A kérdést hallva felállok a kanapéról, majd Asame előtt megállva végigmérem őt.
- Semmi sem lenne, csak máshol folytatnánk – közlöm könnyedén, majd megkeresem a ruháinkat és felpakolom mindet a kanapéra. Belebújok az alsónadrágomba, de közben a yakuzámat nézem, hogy boldogul. Nem halad valami gyorsan, de megküzd a ruhadarabjaival, s mivel nem kéri a segítségemet, nem rombolom azzal a büszkeségét, hogy felajánlom neki. Nyilván tudja, hogy nem lenne gond, ha mégis nekem kéne felöltöztetni, korábban, noha nem olyan régen, osztottam ki őt, miszerint nekem ez nem gáz, nem teher. – Gondolkodtál a kiruccanáson? – kérdezem meg felpillantva Asaméra, miközben összegombolom magamon a nadrágomat, majd pólóba bújok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése