Deon szorít az ölelésén, és én is közelebb húzom őt magamhoz, majd csókot nyomok vállára. Örülök, hogy boldoggá tudom tenni, akár csak a macskával is. Bár azért egy-két dolgot, azt hiszem, le kell majd szögeznünk a jószággal kapcsolatban. Egy Deon még elfér az íróasztalom tetején ücsörögve, de a macskát nem szeretném, ha ott kötne ki. Bejöhet, nem arról van szó, csak tudja, hol a helye. Valamiért azonban van egy olyan érzésem, hogy hamar meg fogom bánni ezt a macska-dolgot. Nem mintha nem örülnék neki, hogy lesz valamilyen állat a házba a vérebeken kívül. Megnyugtató... lenne... Ha választhattam volna gyerekként, hogy milyen állatom legyen, mindenképpen kutyát szerettem volna, de sajnos ez kimaradt az életemből, talán ezért sem akarom, hogy Deon ne kapja meg a macskát. Na és persze az sem utolsó szempont, hogy milyen fejet fog vágni drága jó testőröm, ha meglátja. Bassza meg, Ryuuról meg megfeledkeztem! Felnevetek. Ha így folytatom, lassan Deon aggódni fog, hogy meghülyültem mellette... Na ezt az örömöt azért nem kaptam meg.
- Megfeledkeztem Ryuuról – árulom el neki, hogy min sikerült megint jót nevetnem. - Eszembe jutott, milyen fejet fog vágni, ha meglátja a macskát majd. Apropó, Shinjinek se szólj egy szót se a dögről – közlöm vele mosolyogva. - Kíváncsi leszek a reakciókra – osztom is meg vele azonnal, hogy miért kérem ezt. Mikor is volt utoljára állat ebben a házban? Leszámítva azt, mikor Fei meglátogatott. Meg nem tudom mondani. Talán négy vagy öt éves lehettem, mikor a kutyánk megdöglött, nem is emlékszem rá igazán, csak azt tudom, hogy öreg volt... Utána apám csak azért sem szerzett másikat, gondosan ügyelve arra, hogy a fiának még véletlenül se legyen bármiben is öröme. Ezek után ne csodálkozzon senki azonban, hogy a könyvekbe menekültem. Abból volt és van is rengeteg itthon. - Igazából ebben a házban állat, Feit leszámítva, már harminc éve nem volt. Még gyerekként ugyan nyúztam vele anyámat, hogy hozzunk el egy kiskutyát a menhelyről vagy valahonnan, csak az öreg hallani sem akart a dologról. Zavarta volna a tudat, hogy jobban szeretném a kutyát, mint őt valaha is. Bár a boldogsága így sem lett meg, mert inkább a könyveket bújtam és tanultam meg mindent, minthogy a társaságában kelljen lennem akár csak egy órát is – árulom el elmosolyodva. Ezután már nem igazán szólalok meg. Az időnk jelenleg vészesen fogy, így majd ha mindenki kiörömködte magát, majd beszélgetünk még Deonnal, ha sikerül addig ébren maradnom. A csend és a nyugodtság tökéletesen jó arra, hogy az ember megérezze, mennyire elfáradt...
Végül ezt az idillt egy rövid kopogás töri meg, Deon pedig elengedve engem ül fel, és én is így teszek, majd szólok vendégemnek, hogy bejöhet. Szerencsére már nem rontanak ránk egyből, inkább várnak, amit nem bánok. Aki jelenik meg a szobámban arcán a szokásos mosollyal. Néha azon tűnődöm, vajon így maradtak az arcizmai, vagy csak burkoltan engem szándékozik így kinevetni. Végülis teljesen mindegy. Hozzánk sétál, majd elveszi a krémet az asztalról, kicsúszom az ágy szélére, hogy hozzám férjen, ő pedig nekiáll lefejteni rólam a féloldalas kényszerzubbonyt. Sokáig nem is szól hozzánk, csak ügyködik. Lefejti rólam a fáslikat, én pedig valahogy megkönnyebbülök, mikor kiszabadul a kezem. Aki arcára megint mosoly ül ki, mikor a gézlapot is leszedi sebemről, így én is odanézek. Annyira nem tetszik a látványa, bár gondolom, sokkal szebb, mint amilyen elsőre volt.
- Deon, hozz nekem légy szíves egy vizes törülközőt – kéri kedvesen a kölyköt, mire ő csak bólint és elindul a fürdőbe. - Takashi szólt, hogy ma nem tud jönni megnézni téged, bár gondolom, ez feltűnt. Holnap délelőttre ígérte magát helyette – mondja kimérten, s mikor megkapja a nedves ruhát, óvatosan letörölgeti a seb környékéről a krém maradványait. Nem kellemes, ahogy ezt teszi, bármennyire is próbál finomkodni velem, de továbbra is hangtalanul tűröm, bár a vállamba már állandónak nevezhető lüktetés most erősödik valamennyit. Végül, ahogy újra bekeni a sebet a krémmel, megint csak csillapodni kezd a fájdalom, Aki pedig visszakötözi a sebet, s szerencsére most nem kötözi hozzám a kezemet sem. - Éjszakára nem kötözlek meg – mondja végül, majd megfogva kezem módszeresen kezd el végigmasszírozni rajta megint csak addig a pontig, míg még kellemesen hat a dolog és nem okoz fájdalmakat. Többször is megteszi ezt. - Hogy érzed magad? - néz rám végül. - Fájdalom?
- Megmaradok, köszi – mondom komolyan, de állam alá nyúl és maga felé fordítva fejemet néz a szemembe. - Mondom, megmaradok – jelentem ki neki még egyszer, de csak megcsóválja fejét és felállva mellőlem az asztalhoz lép, hogy fertőtlenítőt nyomva egy darab vattára, injekcióval a kezében térjen vissza. Elhúzom számat. - Annyi gyógyszert tömtök belém, hogy lassan ti tesztek függővé – morgom neki, ő pedig felhúzva szemöldökét vet rám egy szigorú pillantást. Hát lehet ellenkezni vele?
- Tudod, hogy nem vagyok híve ezeknek a szaroknak – töröl végig bal karomon a vattával, majd kibontja a fecskendőt -, úgyhogy hálás lennék, ha jelenleg befognád a szádat és csendben szenvednél tovább – morogja, majd beadja a fájdalomcsillapítót.
- Mikor jön Takashi?
- Tízre ígérte magát – mondja komolyan, miközben elkezd pakolászni. Visszamászom az ágyba, hogy kényelembe helyezzem magam. - Szólok Ryuunak, hogy minden rendben van, nem kell aggódnia. A frászt hoztad rá, hogy nem voltál itt a szobádban – mosolyodik el, majd elindul kifelé. - Jó éjt – köszön el, mire csak biccentek neki, s megigazítva a párnát magam mögött dőlök hátra és kinyújtom kezem Deonnak, hogy újra mellém bújhasson és magamhoz ölelhessem, miközben lehunyom szemem, a tompa lüktetés pedig lassan szűnni kezd.
- Megfeledkeztem Ryuuról – árulom el neki, hogy min sikerült megint jót nevetnem. - Eszembe jutott, milyen fejet fog vágni, ha meglátja a macskát majd. Apropó, Shinjinek se szólj egy szót se a dögről – közlöm vele mosolyogva. - Kíváncsi leszek a reakciókra – osztom is meg vele azonnal, hogy miért kérem ezt. Mikor is volt utoljára állat ebben a házban? Leszámítva azt, mikor Fei meglátogatott. Meg nem tudom mondani. Talán négy vagy öt éves lehettem, mikor a kutyánk megdöglött, nem is emlékszem rá igazán, csak azt tudom, hogy öreg volt... Utána apám csak azért sem szerzett másikat, gondosan ügyelve arra, hogy a fiának még véletlenül se legyen bármiben is öröme. Ezek után ne csodálkozzon senki azonban, hogy a könyvekbe menekültem. Abból volt és van is rengeteg itthon. - Igazából ebben a házban állat, Feit leszámítva, már harminc éve nem volt. Még gyerekként ugyan nyúztam vele anyámat, hogy hozzunk el egy kiskutyát a menhelyről vagy valahonnan, csak az öreg hallani sem akart a dologról. Zavarta volna a tudat, hogy jobban szeretném a kutyát, mint őt valaha is. Bár a boldogsága így sem lett meg, mert inkább a könyveket bújtam és tanultam meg mindent, minthogy a társaságában kelljen lennem akár csak egy órát is – árulom el elmosolyodva. Ezután már nem igazán szólalok meg. Az időnk jelenleg vészesen fogy, így majd ha mindenki kiörömködte magát, majd beszélgetünk még Deonnal, ha sikerül addig ébren maradnom. A csend és a nyugodtság tökéletesen jó arra, hogy az ember megérezze, mennyire elfáradt...
Végül ezt az idillt egy rövid kopogás töri meg, Deon pedig elengedve engem ül fel, és én is így teszek, majd szólok vendégemnek, hogy bejöhet. Szerencsére már nem rontanak ránk egyből, inkább várnak, amit nem bánok. Aki jelenik meg a szobámban arcán a szokásos mosollyal. Néha azon tűnődöm, vajon így maradtak az arcizmai, vagy csak burkoltan engem szándékozik így kinevetni. Végülis teljesen mindegy. Hozzánk sétál, majd elveszi a krémet az asztalról, kicsúszom az ágy szélére, hogy hozzám férjen, ő pedig nekiáll lefejteni rólam a féloldalas kényszerzubbonyt. Sokáig nem is szól hozzánk, csak ügyködik. Lefejti rólam a fáslikat, én pedig valahogy megkönnyebbülök, mikor kiszabadul a kezem. Aki arcára megint mosoly ül ki, mikor a gézlapot is leszedi sebemről, így én is odanézek. Annyira nem tetszik a látványa, bár gondolom, sokkal szebb, mint amilyen elsőre volt.
- Deon, hozz nekem légy szíves egy vizes törülközőt – kéri kedvesen a kölyköt, mire ő csak bólint és elindul a fürdőbe. - Takashi szólt, hogy ma nem tud jönni megnézni téged, bár gondolom, ez feltűnt. Holnap délelőttre ígérte magát helyette – mondja kimérten, s mikor megkapja a nedves ruhát, óvatosan letörölgeti a seb környékéről a krém maradványait. Nem kellemes, ahogy ezt teszi, bármennyire is próbál finomkodni velem, de továbbra is hangtalanul tűröm, bár a vállamba már állandónak nevezhető lüktetés most erősödik valamennyit. Végül, ahogy újra bekeni a sebet a krémmel, megint csak csillapodni kezd a fájdalom, Aki pedig visszakötözi a sebet, s szerencsére most nem kötözi hozzám a kezemet sem. - Éjszakára nem kötözlek meg – mondja végül, majd megfogva kezem módszeresen kezd el végigmasszírozni rajta megint csak addig a pontig, míg még kellemesen hat a dolog és nem okoz fájdalmakat. Többször is megteszi ezt. - Hogy érzed magad? - néz rám végül. - Fájdalom?
- Megmaradok, köszi – mondom komolyan, de állam alá nyúl és maga felé fordítva fejemet néz a szemembe. - Mondom, megmaradok – jelentem ki neki még egyszer, de csak megcsóválja fejét és felállva mellőlem az asztalhoz lép, hogy fertőtlenítőt nyomva egy darab vattára, injekcióval a kezében térjen vissza. Elhúzom számat. - Annyi gyógyszert tömtök belém, hogy lassan ti tesztek függővé – morgom neki, ő pedig felhúzva szemöldökét vet rám egy szigorú pillantást. Hát lehet ellenkezni vele?
- Tudod, hogy nem vagyok híve ezeknek a szaroknak – töröl végig bal karomon a vattával, majd kibontja a fecskendőt -, úgyhogy hálás lennék, ha jelenleg befognád a szádat és csendben szenvednél tovább – morogja, majd beadja a fájdalomcsillapítót.
- Mikor jön Takashi?
- Tízre ígérte magát – mondja komolyan, miközben elkezd pakolászni. Visszamászom az ágyba, hogy kényelembe helyezzem magam. - Szólok Ryuunak, hogy minden rendben van, nem kell aggódnia. A frászt hoztad rá, hogy nem voltál itt a szobádban – mosolyodik el, majd elindul kifelé. - Jó éjt – köszön el, mire csak biccentek neki, s megigazítva a párnát magam mögött dőlök hátra és kinyújtom kezem Deonnak, hogy újra mellém bújhasson és magamhoz ölelhessem, miközben lehunyom szemem, a tompa lüktetés pedig lassan szűnni kezd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése