Jó alaposan összepréselődünk, talán egy kicsit mindkettőnknek fáj, mégsem akarjuk, hogy vége legyen. Egyszer úgyis muszáj lesz elengednünk egymást, de addig még van talán pár perc. Asame azonban valamin megint felnevet, én pedig elcsodálkozom. Nem volt szokása spontán ilyeneket csinálni. Hamarosan aztán elárulja, mi jutott eszébe és amikor arra kér, ne szóljak senkinek a macsekról, kuncogni kezdek. Jól van, úgy fest, sikerült Asaméból is egy kicsit hatásvadászt csinálnom. Szépek leszünk így, mondhatom...
- Hallgatok. Kazunak azért elújságolhatom majd? – kérdezem meg csendesen, a biztonság kedvéért. Olyan sok mindent szeretnék elmesélni Kaznak... Azt, hogy Asame és Asahito békét kötöttek, hogy Yoru tök jó arc, elmesélni a nyakamban lógó lánc rövid történetét, vagy azt, hogy Asame mellett folyamatosan vetkőzöm le a félelmeimet és a gátlásaimat, ... Nem gondolom, hogy egyoldalú maradna a dolog, legalábbis nekem úgy tűnt, Kazu ugyanúgy vágyik megosztani az örömeit és a bánatait velem, mint én ővele. Nem tudom, miért pont ő lett a barátom, egyáltalán mi fogott meg benne, de kétségtelenül nagyon megkedveltem őt és fontossá vált a számomra. Jó srác. Mindig meghallgatja a rinyálásomat is, elfogad olyannak, amilyen vagyok és viszonozza azt, amit adok neki, megbízik bennem, ő is néha nyafog nekem. Egymást bátorítjuk és segítjük, szóval... szerintem remek barátok vagyunk.
Nem mondok Asaménak semmit arra, amit elmesél a régi vágyával és az apjával kapcsolatban. Amit mondanék, az nem kacsolódik szorosan ahhoz, amiről beszélt, és nem is biztos, hogy igazam lenne, no meg már eleget bolygattam az apjával kapcsolatos dolgokkal a lelkét, ezért hallgatok. Aztán a kopogást hallva gyorsan kibontakozom az ölelésből és felülök az ágyon. Meglepő módon a vendég nem nyit be röviddel a kopogás után, hanem megvárja, míg Asame beengedi. Tanulnak! Még a végén nem kell halálra paráznom magam, hogy ránk törnek, mikor nagyon nem kéne. Na jó, ezen igazából egy kulcs segítene a legjobban, de azért reménykedem benne, hogy idővel mindenki tudatáig eljut, hogy van magánéletünk, amihez nem kérünk szem- és fültanúkat, társaságot meg aztán végképp nem.
Rámosolygok Akihitora, és Asame háta mögül figyelem a munkálkodását. Szeretném megtanulni az orvoslást legalább alapszinten, mert az sosem árthat, noha még mindig nehezen viselem a sebek és a vér látványát. Ezért sem megyek oda hozzá szemlélődni. Na meg azért sem, mert Asame nem valami próbababa, amin gyakorlatozhatnék. Amúgy is megteszem, mert rajta tanulok meg dolgokat. A törölközőért persze azonnal megyek és ha már ott vagyok, vetek egy pillantást a munkálkodására. Durva. Inkább visszaülök Asame mögé és barátja számára láthatatlanul cirógatom a hátát, mivel mögé ülök és térdemen megtámasztom a kezem, s a bőréhez érve, ujjammal simogatom. Sajnálom őt és kicsit sem tetszik, ahogy Akihito beszél vele, de egy szót sem szólok, a barátja ráncba szedése nem az én feladatom. Aggódom is, hogy megint sikerült rontanom Asame állapotán azzal, hogy szeretkeztem vele, de ez olyasmi, amit nem hiszem, hogy két-három napnál tovább kibírnánk, szóval ezt nem várhatja el tőlünk senki. Nem mintha tájékoztatva lenne bárki is róla, de mindegy. Amikor az injekció kerül elő, becsukom a szemeimet. Ezt sokkal kevésbé bírom, mint a vért, még a hideg is kiráz.
- Jó éjt – köszönök neki nem túl lelkesen, mert nem tudok jófej lenni hozzá, ha előttem osztja ki tök durván Asamét. Látom, hogy ő kinyúl felém, miután becsukódik Akihito mögött az ajtó, s intek neki a pillantásommal, hogy mindjárt teljesítem is a vágyát, csak előtte alsónadrágra vetkőzöm. Előkeresem Kapcsot a gatyám zsebéből, de arra nem érkezett üzenet senkitől, nem hívott rajta senki, úgyhogy csak hanyagul az éjjeliszekrényre teszem és odabújok Asaméhoz. – Míg Takashi itt posztol, én elmennék Tatsuki szalonjába, mert minél előbb rendezni akarom vele a dolgokat és azt hiszem, kész vagyok kilukasztatni vele a fülemet – mondom.
- Rendben van, csibém – válaszolja komolyan, a hangján érezhető fáradtsággal, csukott szemekkel, ezért elalvás előtt kicsit még kibontakozom az öleléséből és előkeresem a Nokiámat, hogy írjak a pirszingesemnek egy tájékoztató jellegű sms-t a holnapi terveimmel kapcsolatban: „Tíz környékén találkozzunk a szalonban.”.
- Hallgatok. Kazunak azért elújságolhatom majd? – kérdezem meg csendesen, a biztonság kedvéért. Olyan sok mindent szeretnék elmesélni Kaznak... Azt, hogy Asame és Asahito békét kötöttek, hogy Yoru tök jó arc, elmesélni a nyakamban lógó lánc rövid történetét, vagy azt, hogy Asame mellett folyamatosan vetkőzöm le a félelmeimet és a gátlásaimat, ... Nem gondolom, hogy egyoldalú maradna a dolog, legalábbis nekem úgy tűnt, Kazu ugyanúgy vágyik megosztani az örömeit és a bánatait velem, mint én ővele. Nem tudom, miért pont ő lett a barátom, egyáltalán mi fogott meg benne, de kétségtelenül nagyon megkedveltem őt és fontossá vált a számomra. Jó srác. Mindig meghallgatja a rinyálásomat is, elfogad olyannak, amilyen vagyok és viszonozza azt, amit adok neki, megbízik bennem, ő is néha nyafog nekem. Egymást bátorítjuk és segítjük, szóval... szerintem remek barátok vagyunk.
Nem mondok Asaménak semmit arra, amit elmesél a régi vágyával és az apjával kapcsolatban. Amit mondanék, az nem kacsolódik szorosan ahhoz, amiről beszélt, és nem is biztos, hogy igazam lenne, no meg már eleget bolygattam az apjával kapcsolatos dolgokkal a lelkét, ezért hallgatok. Aztán a kopogást hallva gyorsan kibontakozom az ölelésből és felülök az ágyon. Meglepő módon a vendég nem nyit be röviddel a kopogás után, hanem megvárja, míg Asame beengedi. Tanulnak! Még a végén nem kell halálra paráznom magam, hogy ránk törnek, mikor nagyon nem kéne. Na jó, ezen igazából egy kulcs segítene a legjobban, de azért reménykedem benne, hogy idővel mindenki tudatáig eljut, hogy van magánéletünk, amihez nem kérünk szem- és fültanúkat, társaságot meg aztán végképp nem.
Rámosolygok Akihitora, és Asame háta mögül figyelem a munkálkodását. Szeretném megtanulni az orvoslást legalább alapszinten, mert az sosem árthat, noha még mindig nehezen viselem a sebek és a vér látványát. Ezért sem megyek oda hozzá szemlélődni. Na meg azért sem, mert Asame nem valami próbababa, amin gyakorlatozhatnék. Amúgy is megteszem, mert rajta tanulok meg dolgokat. A törölközőért persze azonnal megyek és ha már ott vagyok, vetek egy pillantást a munkálkodására. Durva. Inkább visszaülök Asame mögé és barátja számára láthatatlanul cirógatom a hátát, mivel mögé ülök és térdemen megtámasztom a kezem, s a bőréhez érve, ujjammal simogatom. Sajnálom őt és kicsit sem tetszik, ahogy Akihito beszél vele, de egy szót sem szólok, a barátja ráncba szedése nem az én feladatom. Aggódom is, hogy megint sikerült rontanom Asame állapotán azzal, hogy szeretkeztem vele, de ez olyasmi, amit nem hiszem, hogy két-három napnál tovább kibírnánk, szóval ezt nem várhatja el tőlünk senki. Nem mintha tájékoztatva lenne bárki is róla, de mindegy. Amikor az injekció kerül elő, becsukom a szemeimet. Ezt sokkal kevésbé bírom, mint a vért, még a hideg is kiráz.
- Jó éjt – köszönök neki nem túl lelkesen, mert nem tudok jófej lenni hozzá, ha előttem osztja ki tök durván Asamét. Látom, hogy ő kinyúl felém, miután becsukódik Akihito mögött az ajtó, s intek neki a pillantásommal, hogy mindjárt teljesítem is a vágyát, csak előtte alsónadrágra vetkőzöm. Előkeresem Kapcsot a gatyám zsebéből, de arra nem érkezett üzenet senkitől, nem hívott rajta senki, úgyhogy csak hanyagul az éjjeliszekrényre teszem és odabújok Asaméhoz. – Míg Takashi itt posztol, én elmennék Tatsuki szalonjába, mert minél előbb rendezni akarom vele a dolgokat és azt hiszem, kész vagyok kilukasztatni vele a fülemet – mondom.
- Rendben van, csibém – válaszolja komolyan, a hangján érezhető fáradtsággal, csukott szemekkel, ezért elalvás előtt kicsit még kibontakozom az öleléséből és előkeresem a Nokiámat, hogy írjak a pirszingesemnek egy tájékoztató jellegű sms-t a holnapi terveimmel kapcsolatban: „Tíz környékén találkozzunk a szalonban.”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése