Békés, kellemes alvás után ébreszt fel félig Asame, de a szemeimet sem nyitom ki, inkább visszaalszom. Persze nem hagy sokáig durmolni. Miért is tenné? Ezen és a keltegetésén mosolygok, majd míg telefonál, csókot nyomok a vállára és beveszek egy fél tablettát a gyógyszeremből. Ő visszavonul olvasni, míg meg nem érzem a drogok hatását figyelem Asamét, de fel sem pillant rám, aztán visszafekszem az ágyába és kiélvezem a delírium nyújtotta örömöket. Látom magunkat kívülről, azt, amit tegnap éjjel csináltunk. Az fantasztikus volt... és most is az. Bár azért remélem, hogy a sóhajtozás és nyögdécselés kimaradt ma reggel a repertoárból, mert ha Asame ezzel ugratna, elfelejthetné, hogy legközelebb nem küldöm el a picsába azelőtt, hogy bevenném a dilibogyómat. Sőt, magamhoz térek, arra is rá kell jönnöm, hogy kielégítettem magam. Basszus...! Dacosan nem nézek Asaméra, csak szerintem rohadtul elvörösödve az övtáskámból zsepit keresek és megtörlöm magam, majd a nyomokat a kukába dobom. Visszahúzom az alsónadrágomat, amit nem is tudom, mikor toltam le a térdeimre, kikecmergek az ágyból, aztán eltűnök a fürdőben, hogy kezet és arcot mossak. Hát ez ciki volt...
Kell pár perc, míg sikerül felülkerekednem a tettem felett. Sok pár perc. Aztán csak megemberelem magam és igyekezve nem szénné égni, mire a reggeliért sétálok, elveszem a tálcáról a gabonapelyhes dobozt és öntök a tálba. Asame csak olvas szorgalmasan, de kétlem, hogy egyetlen hang nélkül kibírtam az önkielégítésemet, úgyhogy nyilván most a „kerüljük egymás pillantását” elnevezésű játékot játsszuk. Szerencsére. Öntök rá tejet, majd felülök az asztalra, a kezembe veszem a tányért és a kanalat, s enni kezdek. Nem sokáig maradunk egy légtérben Asaméval, mert felkel és a fürdőbe megy. Lopva pillantok rá, mert csessze meg, csak kíváncsi vagyok, mennyire volt nyilvánvaló a ténykedésem, de bár ne tettem volna meg! Egyértelműen nem hagyta hidegen a dolog... A számat rágom, most már érzem, hogy kozmálok oda szépen, de már nincs nagyon mit tenni, csak elfogadni, hogy ezen is túlvagyunk. Az éjjeliszekrényen Kapocs villan fel, amire felfigyelek, ezért lekúszom az asztal tetejéről és odabattyogok az ágyhoz, hogy megnézzem, mi miatt villog. Jött egy sms-em. Míg nyammogok a falaton, megnézem az üzenetet és írok rá választ: „Hogy majd elmeséled. Nem tudom, mikor, mert lövetem se nincs, mikor jutok el hozzád, de hamarosan, úgyhogy kééészüüülj!”.
Asame visszatér és felém közeledik. Full vörös leszek, de nem szól egy szót sem, csak nyom egy puszit a fejemre, majd a neki hátrahagyott szendvicsért megy. Együtt kávézunk és dohányzunk, mint reggeli rutin, valahogy nem is beszélgetünk, de nem értem, miért. Na jó, faszt nem, mindketten azon kattogunk, ami történt...! Inkább amint lehet, magára hagyom, persze csak azután, hogy megköszöntem neki a reggelit és az övtáskámba pakoltam a mobiljaimat. A szobámba érve előkeresem Kapcsot és felhívom Shinjit.
- Ohayo. Megfürdök és felöltözöm, köbö háromnegyed óra, utána mennék Tatsuki szalonjához. Vigyél el – kérem meg, így kerülve ki, hogy megint hecceljen, ha kérdésként fogalmazom meg a kérésemet.
- Neked is. Rendben van – mondja kimérten. Jó, ma nincs viccelődős kedvében. Majd a kocsiban megkérdezgetem kicsit, most viszont sietek.
- Csao – köszönök el, azzal kinyomom a telefont és a fürdőbe rohanok. Gyorsan letusolok, megtörölközöm, megfésülködök, majd fekete, feszülős farmert, testhez simuló fekete pólót és a kedvenc halványkék ingem veszem fel. Most nem nagyon ügyködöm kiegészítőkkel, ezért a háromnegyed órát be tudom tartani. Miután beülök a kocsiba, a visszapillantóban rámosolygom Shinjire. – Mi a pálya? – kérdezem meg tőle kedvesen.
- A pálya általában egy füves terület, ahol focizni szoktak, a salakos verziója pedig alkalmas a teniszezésre - vigyorodik el. Jól van, a válaszai azért még mindig elmések. - Megmaradok. – Na ez az a válasz, ami cseppet sem a megnyugtató kategóriába sorolható szerintem. - Veled minden rendben?
- Persze – válaszolok őszintén. – Történt valami?
- Semmi, elhalmoztak munkával egy pár napra, nehogy unatkozzak véletlenül, bár az eddig sem volt jellemző... főleg ebben a házban.
- Te szegény – mosolygok rá megint a tükörben. Legalább nincs komoly probléma, csak leterhelt. Azért ennek örülök. Miután ezt tisztáztuk, hátradőlök teljesen és végiggondolom, mi várhat rám a szalonban, és igyekszem minél többféle lelkiállapotban lévő Tatsukira felkészülni. Nekem úgy tűnik, hogy hamar odaérünk, ezért felsóhajtok. Fogalmam sincs, mire számítsak. Ollé. - Kérlek, ne gyere be a szalon toporgójába se – kérem meg Shinjit, mielőtt kiszállnék az autóból. Nincs szükségem egy harmadik emberre, egy szemtanúra, azt meg főleg nem akarom, hogy újabb dolgot lásson meg a kapcsolatunkból, amiért Tatsuki a halálát akarná. Mert amire most készülök, ugyanúgy előhozza belőle az érző oldalát, amit mással nem hajlandó megosztani. Nekem csak annyi a kérésem, hogy Shinji ne jöjjön be, hogy mivel üti el az időt, azt rábízom viszont. – Egy órát tuti bent leszek, lehet, hogy kettőt is, ez attól függ, mennyire tudok vele tárgyalni. És betetetek vele egy újabb ékszert is, szóval valószínűleg nem leszek valami vidám, mert ez nálam valamilyen lelki zűrnek a lezárásával jár – tájékoztatom erről is, hogy tudja, mire számítson. – Majd, ha érdekel, elmagyarázom – teszem hozzá, jelezve, hogy ez nem titok, csak most menni akarok.
- Nem szándékoztam - jelenti ki őszintén. - Egyikünknek sem hiányzik egy újabb balhé - mondja komolyan. Hát nem, valóban nem. - Rendben van, itt leszek, amíg nem végzel.
- Köszi. – És otthagyom szegényt, hogy úgy másfél óráig ücsörögjön a kocsiban, vagy valami hasonló. Lehet, hogy szólnom kellett volna neki, hogy hozzon magával valamit. Most már mindegy.
Jöttömet ismét a kis csengő jelzi, az ajtót pedig most is bezárom, ahogy mindig, amikor kiürítésre kerül számomra a hely. Áthatolok a függönyön és magabiztosan belépek a műhelybe. Tatsuki természetesen már várt rám, az asztalánál lévő székben ül, dohányzik, de arca kifejezéstelen, nem tudom, mire számítsak, ezért köszönéssel indítok. Hideg, semmitmondó mosollyal válaszol, azonban igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Lassan odalépdelek hozzá, elhaladok mellette és felülök az asztalára, a papírok mellé. Becsukom a dossziét, hiszen egyikünk sem fog vele foglalkozni egy jó ideig, s arrébb tolom. Ő felém fordul és csak néz engem, még mindig titkolva az érzéseit. A kezeire pillantok, melyeken ismét kötések vannak, csupán az utolsó ujjpercei maradtak szabadok. Lehet, hogy ez már nem is igazán a szúrásoknak köszönhető, hanem hanem inkább dizájnos, vagy mi. Fogalmam sincs.
- Nem akartalak megharagítani – szólalok meg csendesen, állva a pillantását. – Shinji élete fontos nekem és alaposan végiggondoltam az egészet, mielőtt rád szóltam volna – folytatom, s hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy ha akar, Tatsuki közbeszólhasson, de hallgat. – Tisztában vagyok vele, hogy súlyos volt, amit tettem, hogy felhasználtam azt a hatalmat, amit rám ruháztál és kijátszattam veled az alvilág törvényeit. – Még most sem szól, nem is reagál. Pillantása ugyan a szemembe mélyed és a cigijét is szívja, de nem akar tájékoztatni róla, mit gondol, hogy vélekedik, esetleg hogyan érez. – Nem sajnálom – vallom be aztán, mert őszinte akarok lenni a tetoválómesterhez. – Azt igen, hogy ezzel vétettem nálad, de ha most kéne eldöntenem, megteszem-e, ugyanígy döntenék. Az én hibám is, hogy Shinji ott volt – ismerem el ezt is. – Neki az a dolga, hogy engem megvédjen és nekem külön meg kellett volna mondanom neki, hogy amikor veled kettesben lépek le otthonról, akkor nem kérek kíséretet, nem is jöhet velem.
- Ezek szerint elmaradt az a beharangozott bünti – szólal meg keményen, mire bólintok. Gyorsan fújja ki szájából az utolsó slukk füstjét, majd a csikket belepasszírozza a hamutartóba. Még mindig rideg a pillantása, az arckifejezése továbbra is kifejezéstelen, azonban nem adom fel, Tatsuki fontos nekem annyira, hogy egy bizonyos szintig elmenjek miatta.
- Te mondtad, a szabályok nem ismerete nem mentesít semmi alól. – Kijelentésemre elégedett mosolyra kúsznak ajkai, barna íriszeibe pedig visszaköltözik egyszeriben a melegség.
- Kurva bátor kis csíra vagy te, Deon – jelenti ki büszkén, én meg csak pislogok rá, mert nem értem, mitől lett hirtelen ilyen vidám. Eddig is az volt, csak jól titkolta? – Simán megöltem volna azt a kölyköt még annak ellenére is, hogy rám parancsoltál, eresszem el, hiszen tudod, hogy egy fontos személy halála a jellemfejlődést szolgálja, ám amikor azt mondtad, hogy meg akarod védeni, de ha nem sikerül, megölhetem, hirtelen változott a próbatételed – vallja be a rá jellemző könyörtelen, egyszerű módon. - Összezúztam volna a torkát, ha nem állsz ki érte és őszintén akartam, hogy meg tudd védeni, mert megláttam, hogy a te jellemfejlődésedet nem feltétlen az szolgálja, ha megölök valakit azok közül, akik fontosak neked – magyarázza tovább, mi zajlott le benne tegnap. Újat mond, de nem igazán lep meg, Tatsuki jellemébe simán belefér az ilyesmi. Kiszámíthatatlan fickó, egy kissé eszelős és a céljait mindig eléri. – Ugyanakkor azzal, hogy esélyt kaptál megvédeni, még nagyobb terhet jelentett volna a számodra, hogy ha elbuksz és végignézheted, ahogy meghal, ezt remélem, tudod.
- Igen.
- Helyes. Nagyon ügyes védekezés volt egyébként. Megvétózhatatlan – folytatja tovább a magyarázatát immár büszke mosollyal a száján, s ugyanilyen csillogással a szemeiben. – A tulajdonod védelme nagyon fontos, igazából már azzal, hogy ezt hoztad fel abban a helyzetben – és ez utóbbi hangsúlyos, érzem és tudom is, hogy egy másik személlyel egy másik helyzetben semmit sem ért volna ez az érvem, miszerint Shinji az enyém és csak én ölhetem meg -, győzelmet arattál, de azt akartam, hogy ismertesd, miért neked kell nyerned, hogy tovább harcolj. Kíváncsi voltam, meddig vagy hajlandó bizonygatni az igazad, hogy mennyire mersz tárgyalni velem annak érekében, hogy egy számodra fontos életet védj. Nagyon szépen megtaláltad azt az egyensúlyt, amit kellett, jól ellavíroztál a mesternek járó tisztelet és a gazda felé tanúsítandó engedelmesség megkövetelése között – árulja el komolyan. –Szembe mertél szállni velem, tudtad, hogy neked van igazad és nem hagytad magad eltántorítani, és bizonyítottad a rátermettségedet is, ezért megúszod a büntetést – jelenti végül ki. Hajszál híja... - Legközelebb is ezt a mentalitást akarom látni, mert ezzel sokra viheted. Tudom, hogy nem vagy egy beszari kis pöcs, de ez a bátorság, magabiztosság, szívósság és engesztelhetetlenség az, ami másokat elbizonytalanít, vagy akár el is tántorít a céljaiktól. Ha kicsit rádolgozol, nagyszerű fegyvert formálhatsz belőle.
- Örülök, hogy az elszámolás ilyen jól sikerült – vallom be csendesen, mire Tatsuki elneveti magát.
- Aggódtál? – kérdezi meg játékosan mosolyogva.
- Kicsit. Nem a bünti miatt, hanem hogy a kapcsolatunk szempontjából óriási bakot lőttem.
- Ügyesen lavíroztál – zárja le ennyivel a dicséretemet. Nem szokta túl bőbeszédűre fogni, kiértékel, kurtán elismeri, ha valamit jól csináltam, aztán halad tovább. Megszoktam már ezt és mivel ennyire szűkmarkúan méri a jót, nagyon becsülök minden morzsányit is belőle.
- Hogy vannak a kezeid? – kérdezem meg csendesen. Nem szeret az ilyesmiről beszélni, ő is meglehetősen büszke típus, de néha azért muszáj bekérdeznem ilyeneket is.
- Jól. Csak nem ékszert akarsz? – kérdezi meg elvigyorodva. Nem nehéz kitalálni azok után, hogy direkt azt kértem, itt találkozzunk. Persze meg tudtam volna oldani, ha akarom, hogy eljussak a lakására, de valóban úgy van, ahogy sejti, ezért egy apró mosoly kíséretében bólintok. – Mit és hova? – teszi fel a következő kérdést.
- Ide egy karikát – válaszolok félresöpörve a hajamat és a jobb fülemre mutatva nagyjából arra a magasságra, ahova szeretném. Most nem érzem szükségét a tükör előtti méregetéssel szarakodni, mert a fül tele van akupresszúrás pontokkal, ezért rábízom Tatsukira, hova teszi az ékszert. – Lehet egyből véseteset?
- Gyere választani – mondja, és már lép is oda a pulthoz, ahonnan elővesz jópár olyan ékszert, amilyet szeretnék. Nem könnyű egy mellett dönteni, több is tetszik, de míg elszöszmötölök, melyik legyen, Tatsuki komótosan leveszi a kötéseit és előkészül az ékszer betételéhez. Végül egy totemet idéző vésetmintás karikánál maradok, a többit félresöpröm, majd beülök a székbe, lehunyom a szemeimet és várok. A gumikesztyű felhúzásának a hangja, és az eszközök összekoccanása adrenalint termel a szervezetembe, megérzem a vérem lüktetését, a szívem egyre hevesebb összehúzódását és az izgalom csaknem kiugrat a székből, mikor megérzem magam mellett Tatsukit is. Eltűri a hajamat a munkafelülettől, vagyis a fülemtől, egy másik szögbe állítja a fejemet, majd lefertőtleníti a bőrfelületet. Az anyag szaga még mindig kellemetlen szerintem, de hozzá tartozik az egészhez. – Kész vagy? – kérdezi meg, s ezzel indul a katarzis. Suttogok egy igent, miután elkezdenek bevillanni az elmúlt időszak lelkileg megterhelő élményei, Fei fenyegető megjelenései, az idegesség, amivel féltettem Asamét, az aggodalom a sérülései miatt, a félelem, amit akkor éreztem, amikor egyedül voltam a pirszinges lakásán, a tehetetlenség szülte düh, amivel összezúztam a szobrot és az asztalt. Aztán megérzem a fájdalmat és könnybe lábadnak a szemeim. Tatsuki szinte hajszál pontosan találja el azt a pillanatot, amikor az jut eszembe, amikor Ryuuichi felhívott, hogy haza kell mennem és az akkor megelevenedik bennem.
Kell pár perc, míg sikerül felülkerekednem a tettem felett. Sok pár perc. Aztán csak megemberelem magam és igyekezve nem szénné égni, mire a reggeliért sétálok, elveszem a tálcáról a gabonapelyhes dobozt és öntök a tálba. Asame csak olvas szorgalmasan, de kétlem, hogy egyetlen hang nélkül kibírtam az önkielégítésemet, úgyhogy nyilván most a „kerüljük egymás pillantását” elnevezésű játékot játsszuk. Szerencsére. Öntök rá tejet, majd felülök az asztalra, a kezembe veszem a tányért és a kanalat, s enni kezdek. Nem sokáig maradunk egy légtérben Asaméval, mert felkel és a fürdőbe megy. Lopva pillantok rá, mert csessze meg, csak kíváncsi vagyok, mennyire volt nyilvánvaló a ténykedésem, de bár ne tettem volna meg! Egyértelműen nem hagyta hidegen a dolog... A számat rágom, most már érzem, hogy kozmálok oda szépen, de már nincs nagyon mit tenni, csak elfogadni, hogy ezen is túlvagyunk. Az éjjeliszekrényen Kapocs villan fel, amire felfigyelek, ezért lekúszom az asztal tetejéről és odabattyogok az ágyhoz, hogy megnézzem, mi miatt villog. Jött egy sms-em. Míg nyammogok a falaton, megnézem az üzenetet és írok rá választ: „Hogy majd elmeséled. Nem tudom, mikor, mert lövetem se nincs, mikor jutok el hozzád, de hamarosan, úgyhogy kééészüüülj!”.
Asame visszatér és felém közeledik. Full vörös leszek, de nem szól egy szót sem, csak nyom egy puszit a fejemre, majd a neki hátrahagyott szendvicsért megy. Együtt kávézunk és dohányzunk, mint reggeli rutin, valahogy nem is beszélgetünk, de nem értem, miért. Na jó, faszt nem, mindketten azon kattogunk, ami történt...! Inkább amint lehet, magára hagyom, persze csak azután, hogy megköszöntem neki a reggelit és az övtáskámba pakoltam a mobiljaimat. A szobámba érve előkeresem Kapcsot és felhívom Shinjit.
- Ohayo. Megfürdök és felöltözöm, köbö háromnegyed óra, utána mennék Tatsuki szalonjához. Vigyél el – kérem meg, így kerülve ki, hogy megint hecceljen, ha kérdésként fogalmazom meg a kérésemet.
- Neked is. Rendben van – mondja kimérten. Jó, ma nincs viccelődős kedvében. Majd a kocsiban megkérdezgetem kicsit, most viszont sietek.
- Csao – köszönök el, azzal kinyomom a telefont és a fürdőbe rohanok. Gyorsan letusolok, megtörölközöm, megfésülködök, majd fekete, feszülős farmert, testhez simuló fekete pólót és a kedvenc halványkék ingem veszem fel. Most nem nagyon ügyködöm kiegészítőkkel, ezért a háromnegyed órát be tudom tartani. Miután beülök a kocsiba, a visszapillantóban rámosolygom Shinjire. – Mi a pálya? – kérdezem meg tőle kedvesen.
- A pálya általában egy füves terület, ahol focizni szoktak, a salakos verziója pedig alkalmas a teniszezésre - vigyorodik el. Jól van, a válaszai azért még mindig elmések. - Megmaradok. – Na ez az a válasz, ami cseppet sem a megnyugtató kategóriába sorolható szerintem. - Veled minden rendben?
- Persze – válaszolok őszintén. – Történt valami?
- Semmi, elhalmoztak munkával egy pár napra, nehogy unatkozzak véletlenül, bár az eddig sem volt jellemző... főleg ebben a házban.
- Te szegény – mosolygok rá megint a tükörben. Legalább nincs komoly probléma, csak leterhelt. Azért ennek örülök. Miután ezt tisztáztuk, hátradőlök teljesen és végiggondolom, mi várhat rám a szalonban, és igyekszem minél többféle lelkiállapotban lévő Tatsukira felkészülni. Nekem úgy tűnik, hogy hamar odaérünk, ezért felsóhajtok. Fogalmam sincs, mire számítsak. Ollé. - Kérlek, ne gyere be a szalon toporgójába se – kérem meg Shinjit, mielőtt kiszállnék az autóból. Nincs szükségem egy harmadik emberre, egy szemtanúra, azt meg főleg nem akarom, hogy újabb dolgot lásson meg a kapcsolatunkból, amiért Tatsuki a halálát akarná. Mert amire most készülök, ugyanúgy előhozza belőle az érző oldalát, amit mással nem hajlandó megosztani. Nekem csak annyi a kérésem, hogy Shinji ne jöjjön be, hogy mivel üti el az időt, azt rábízom viszont. – Egy órát tuti bent leszek, lehet, hogy kettőt is, ez attól függ, mennyire tudok vele tárgyalni. És betetetek vele egy újabb ékszert is, szóval valószínűleg nem leszek valami vidám, mert ez nálam valamilyen lelki zűrnek a lezárásával jár – tájékoztatom erről is, hogy tudja, mire számítson. – Majd, ha érdekel, elmagyarázom – teszem hozzá, jelezve, hogy ez nem titok, csak most menni akarok.
- Nem szándékoztam - jelenti ki őszintén. - Egyikünknek sem hiányzik egy újabb balhé - mondja komolyan. Hát nem, valóban nem. - Rendben van, itt leszek, amíg nem végzel.
- Köszi. – És otthagyom szegényt, hogy úgy másfél óráig ücsörögjön a kocsiban, vagy valami hasonló. Lehet, hogy szólnom kellett volna neki, hogy hozzon magával valamit. Most már mindegy.
Jöttömet ismét a kis csengő jelzi, az ajtót pedig most is bezárom, ahogy mindig, amikor kiürítésre kerül számomra a hely. Áthatolok a függönyön és magabiztosan belépek a műhelybe. Tatsuki természetesen már várt rám, az asztalánál lévő székben ül, dohányzik, de arca kifejezéstelen, nem tudom, mire számítsak, ezért köszönéssel indítok. Hideg, semmitmondó mosollyal válaszol, azonban igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Lassan odalépdelek hozzá, elhaladok mellette és felülök az asztalára, a papírok mellé. Becsukom a dossziét, hiszen egyikünk sem fog vele foglalkozni egy jó ideig, s arrébb tolom. Ő felém fordul és csak néz engem, még mindig titkolva az érzéseit. A kezeire pillantok, melyeken ismét kötések vannak, csupán az utolsó ujjpercei maradtak szabadok. Lehet, hogy ez már nem is igazán a szúrásoknak köszönhető, hanem hanem inkább dizájnos, vagy mi. Fogalmam sincs.
- Nem akartalak megharagítani – szólalok meg csendesen, állva a pillantását. – Shinji élete fontos nekem és alaposan végiggondoltam az egészet, mielőtt rád szóltam volna – folytatom, s hagyok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy ha akar, Tatsuki közbeszólhasson, de hallgat. – Tisztában vagyok vele, hogy súlyos volt, amit tettem, hogy felhasználtam azt a hatalmat, amit rám ruháztál és kijátszattam veled az alvilág törvényeit. – Még most sem szól, nem is reagál. Pillantása ugyan a szemembe mélyed és a cigijét is szívja, de nem akar tájékoztatni róla, mit gondol, hogy vélekedik, esetleg hogyan érez. – Nem sajnálom – vallom be aztán, mert őszinte akarok lenni a tetoválómesterhez. – Azt igen, hogy ezzel vétettem nálad, de ha most kéne eldöntenem, megteszem-e, ugyanígy döntenék. Az én hibám is, hogy Shinji ott volt – ismerem el ezt is. – Neki az a dolga, hogy engem megvédjen és nekem külön meg kellett volna mondanom neki, hogy amikor veled kettesben lépek le otthonról, akkor nem kérek kíséretet, nem is jöhet velem.
- Ezek szerint elmaradt az a beharangozott bünti – szólal meg keményen, mire bólintok. Gyorsan fújja ki szájából az utolsó slukk füstjét, majd a csikket belepasszírozza a hamutartóba. Még mindig rideg a pillantása, az arckifejezése továbbra is kifejezéstelen, azonban nem adom fel, Tatsuki fontos nekem annyira, hogy egy bizonyos szintig elmenjek miatta.
- Te mondtad, a szabályok nem ismerete nem mentesít semmi alól. – Kijelentésemre elégedett mosolyra kúsznak ajkai, barna íriszeibe pedig visszaköltözik egyszeriben a melegség.
- Kurva bátor kis csíra vagy te, Deon – jelenti ki büszkén, én meg csak pislogok rá, mert nem értem, mitől lett hirtelen ilyen vidám. Eddig is az volt, csak jól titkolta? – Simán megöltem volna azt a kölyköt még annak ellenére is, hogy rám parancsoltál, eresszem el, hiszen tudod, hogy egy fontos személy halála a jellemfejlődést szolgálja, ám amikor azt mondtad, hogy meg akarod védeni, de ha nem sikerül, megölhetem, hirtelen változott a próbatételed – vallja be a rá jellemző könyörtelen, egyszerű módon. - Összezúztam volna a torkát, ha nem állsz ki érte és őszintén akartam, hogy meg tudd védeni, mert megláttam, hogy a te jellemfejlődésedet nem feltétlen az szolgálja, ha megölök valakit azok közül, akik fontosak neked – magyarázza tovább, mi zajlott le benne tegnap. Újat mond, de nem igazán lep meg, Tatsuki jellemébe simán belefér az ilyesmi. Kiszámíthatatlan fickó, egy kissé eszelős és a céljait mindig eléri. – Ugyanakkor azzal, hogy esélyt kaptál megvédeni, még nagyobb terhet jelentett volna a számodra, hogy ha elbuksz és végignézheted, ahogy meghal, ezt remélem, tudod.
- Igen.
- Helyes. Nagyon ügyes védekezés volt egyébként. Megvétózhatatlan – folytatja tovább a magyarázatát immár büszke mosollyal a száján, s ugyanilyen csillogással a szemeiben. – A tulajdonod védelme nagyon fontos, igazából már azzal, hogy ezt hoztad fel abban a helyzetben – és ez utóbbi hangsúlyos, érzem és tudom is, hogy egy másik személlyel egy másik helyzetben semmit sem ért volna ez az érvem, miszerint Shinji az enyém és csak én ölhetem meg -, győzelmet arattál, de azt akartam, hogy ismertesd, miért neked kell nyerned, hogy tovább harcolj. Kíváncsi voltam, meddig vagy hajlandó bizonygatni az igazad, hogy mennyire mersz tárgyalni velem annak érekében, hogy egy számodra fontos életet védj. Nagyon szépen megtaláltad azt az egyensúlyt, amit kellett, jól ellavíroztál a mesternek járó tisztelet és a gazda felé tanúsítandó engedelmesség megkövetelése között – árulja el komolyan. –Szembe mertél szállni velem, tudtad, hogy neked van igazad és nem hagytad magad eltántorítani, és bizonyítottad a rátermettségedet is, ezért megúszod a büntetést – jelenti végül ki. Hajszál híja... - Legközelebb is ezt a mentalitást akarom látni, mert ezzel sokra viheted. Tudom, hogy nem vagy egy beszari kis pöcs, de ez a bátorság, magabiztosság, szívósság és engesztelhetetlenség az, ami másokat elbizonytalanít, vagy akár el is tántorít a céljaiktól. Ha kicsit rádolgozol, nagyszerű fegyvert formálhatsz belőle.
- Örülök, hogy az elszámolás ilyen jól sikerült – vallom be csendesen, mire Tatsuki elneveti magát.
- Aggódtál? – kérdezi meg játékosan mosolyogva.
- Kicsit. Nem a bünti miatt, hanem hogy a kapcsolatunk szempontjából óriási bakot lőttem.
- Ügyesen lavíroztál – zárja le ennyivel a dicséretemet. Nem szokta túl bőbeszédűre fogni, kiértékel, kurtán elismeri, ha valamit jól csináltam, aztán halad tovább. Megszoktam már ezt és mivel ennyire szűkmarkúan méri a jót, nagyon becsülök minden morzsányit is belőle.
- Hogy vannak a kezeid? – kérdezem meg csendesen. Nem szeret az ilyesmiről beszélni, ő is meglehetősen büszke típus, de néha azért muszáj bekérdeznem ilyeneket is.
- Jól. Csak nem ékszert akarsz? – kérdezi meg elvigyorodva. Nem nehéz kitalálni azok után, hogy direkt azt kértem, itt találkozzunk. Persze meg tudtam volna oldani, ha akarom, hogy eljussak a lakására, de valóban úgy van, ahogy sejti, ezért egy apró mosoly kíséretében bólintok. – Mit és hova? – teszi fel a következő kérdést.
- Ide egy karikát – válaszolok félresöpörve a hajamat és a jobb fülemre mutatva nagyjából arra a magasságra, ahova szeretném. Most nem érzem szükségét a tükör előtti méregetéssel szarakodni, mert a fül tele van akupresszúrás pontokkal, ezért rábízom Tatsukira, hova teszi az ékszert. – Lehet egyből véseteset?
- Gyere választani – mondja, és már lép is oda a pulthoz, ahonnan elővesz jópár olyan ékszert, amilyet szeretnék. Nem könnyű egy mellett dönteni, több is tetszik, de míg elszöszmötölök, melyik legyen, Tatsuki komótosan leveszi a kötéseit és előkészül az ékszer betételéhez. Végül egy totemet idéző vésetmintás karikánál maradok, a többit félresöpröm, majd beülök a székbe, lehunyom a szemeimet és várok. A gumikesztyű felhúzásának a hangja, és az eszközök összekoccanása adrenalint termel a szervezetembe, megérzem a vérem lüktetését, a szívem egyre hevesebb összehúzódását és az izgalom csaknem kiugrat a székből, mikor megérzem magam mellett Tatsukit is. Eltűri a hajamat a munkafelülettől, vagyis a fülemtől, egy másik szögbe állítja a fejemet, majd lefertőtleníti a bőrfelületet. Az anyag szaga még mindig kellemetlen szerintem, de hozzá tartozik az egészhez. – Kész vagy? – kérdezi meg, s ezzel indul a katarzis. Suttogok egy igent, miután elkezdenek bevillanni az elmúlt időszak lelkileg megterhelő élményei, Fei fenyegető megjelenései, az idegesség, amivel féltettem Asamét, az aggodalom a sérülései miatt, a félelem, amit akkor éreztem, amikor egyedül voltam a pirszinges lakásán, a tehetetlenség szülte düh, amivel összezúztam a szobrot és az asztalt. Aztán megérzem a fájdalmat és könnybe lábadnak a szemeim. Tatsuki szinte hajszál pontosan találja el azt a pillanatot, amikor az jut eszembe, amikor Ryuuichi felhívott, hogy haza kell mennem és az akkor megelevenedik bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése