394.

Asame

Miután Deon távozik, felsóhajtok és kicsit rendbe rakom a szobát magunk után. Elmosolyodom. Roppant mód szégyelli, hogy részese lehettem az önkielégítésének, ugyanakkor el sem tudja képzelni, mekkora hatással volt rám. Talán egyszer eljutunk oda is, hogy feladja a gátlásait és felszabadultan, igazi vadmacskaként adja oda magát nekem, hogy ne kelljen azon aggódnom, mikor érzi úgy, hogy uralkodni akarok felette, mert erről régóta nincs szó. Rohadtul vágyom megismerni mindazt, ami benne rejlik ilyen téren is, azt az elfojtott szexuális vadságot, amit minden egyes együttlétünkkor érzek rajta, ahogy a félelmeit is, hiába próbálja őket elrejteni. Azonban bántani, összetörni nem akarom, nem az akarok lenni neki, aki megtöri, hanem aki szép lassan átszakítva a benne lévő gátakat építi fel újra, hogy erősebb legyen, hogy tökéletesebb legyen még mostani valójánál is. Mert Deon már most egy igazi vadmacska lehetne, egy veszélyes ragadozó, s tisztában vagyok azzal is, hogy azáltal, hogy az alvilágtól is kap tanítást, veszélyes és minden tekintetben remek yakuza lesz belőle a későbbiekben. Miután az ágyat is megigazítom magunk után, keresek egy újabb könyvet, amit megint végigolvashatok és hátam mögé téve a párnát helyezem magam kényelembe végül. Telefonom mellettem köt ki szintén, hogy Takashinak és Akinak véletlenül se jusson eszébe belekötnie bármibe is.


Nem sokat sikerül haladnom az új könyvvel, mert kopogás zavar meg, én pedig egy rövid "igen" után magam mellé rakva azt várom, kinek jutottam eszébe. Akihito és Takashi lépnek be a szobámba, majd Taka az ágyhoz lép és ledobja mellém a táskáját, hogy nyakig elmerülhessen benne, míg előszedi a szükséges cuccokat. Ami ez után következik, számomra maga a pokol. Bár a sebről lehúzódott a gyulladás valamelyest, Takashi szerint nem maradhat így. Miért érzem azt, hogy számomra ez most a lehető legszarabb, ami következhet? Talán azért, mert Akihito sem tiltakozik Takashi cselekedetei ellen, ráadásul minden kérdés és kertelés nélkül ül fel mögém az ágyra. A tökéletes merénylet... Fecskendő kerül elő a táskából, s a benne lévő anyag mennyiségéből ítélve arra következtetek, hogy nem kicsit fog ez most fájni, még így, érzéstelenítővel is. Tűröm sorsomat, mást úgysem tehetek, Akihito pedig úgy fog le, hogy mozdulni se tudjak, s fejem a másik irányba fordítja direkt. Nem tudom, miért gondolja azt, hogy ha nem látom, akkor kevésbé fáj, de hagyom, hogy ezt tegye, talán ezzel magát is megnyugtatja. Szemem sarkából azonban a ténykedő Takashira pillantok. Gumikesztyűt húz fel, s szikét vesz elő. Lehunyom szemem, s igyekszem belemerülni a meditálás azon szakaszába, amikor minden megszűnik. Nincs rá elég időm. Jobbom görcsösen szorul ökölbe, s állkapcsom is zsibbadni kezd, ahogy összeszorítom fogaim.


A szike pedig kegyetlen fájdalommal hasít végig a seben, s valószínűleg meg is rándulok, mert Aki szorítása erősödik, és mint egy nyughatatlan rossz gyereknek, a fülébe suttog, hogy mindjárt vége. Igaza van. Tényleg vége lesz hamar, legalábbis annak, hogy Takashi kitisztítja a sebet és újra összevarrja. Ha ezt játsszuk kétnaponta, a büdös életben nem jövök rendbe. Akihito végül elenged, ezzel tudatva, hogy ennyi volt mára a szenvedésem ezen része. Lassan izmaimból is felenged a görcs, s ahogy ez megtörténik, a fájdalom is hirtelen növekszik meg, elhatalmasodik rajtam, előttem pedig szégyenszemre hirtelen elsötétedik minden...


***

Mikor magamhoz térek, már az ágyban fekszem és csak Akihito van mellettem. Gőzöm sincs, meddig lehettem eszméletlen, de nem is érdekel, azonnal ülök is fel. Aki persze egyből ugrik segíteni és eligazítja mögöttem a párnát, majd rám mosolyog. Nem érzem ennyire viccesnek jelen helyzetemet, de tudom, hogy nem rajtam nevet, egyszerűen csak máshogy nem bírja leplezni az érzéseit. Kicsit kába vagyok még, de kezd tisztulni a fejem, így van alkalmam megtudni, mennyi időre ütött ki a fájdalom. Alig egy órára, s ahogy ezt kimondja, valami kellemetlen érzés kerít hatalmába, de képtelen vagyok rájönni, mi az. Ösztönösen mozdulok és nyúlok a mellettem heverő telefonért, hogy megnézzem, nem hívott-e Deon vagy Shinji, hogy történt valami, de semmi és most ez csak még jobban felidegesít, azonban nem tudom, miért, nem hívom fel a kölyköt, mert megegyeztünk, mert nem akarom ellenőrizni, mert tököm se tudja, nem...

- Mit intéztél az embereiddel? - kérdezem meg végül Akihitot immáron teljesen tiszta fejjel, csak hangom árulkodik arról, hogy az erőmet nem sikerült teljesen összeszedni még, de idővel ez is rendeződik.

- Megszerezték a kért képeket, később áthozom őket neked – mondja komolyan. - Egyelőre a két vadász nem csinál semmit, nincs jele annak, hogy szervezkednének, vagy készülnének valamire, viszont azt elkotyogták, hogy a megbízójuk még mindig szívesen látna téged hullazsákba. Nem kis összeget érsz neki... Amit a hulládért kínáltak összeg, igencsak magas... - mondja kimérten, mire csak intek neki, hogy ne kerteljen, mondja. - Nyolcszázmillió yent kapnak fejenként azért, ha eltesznek láb alól és leszállítanak a megbízójuknak – közli végül, mire gúnyos mosolyra húzom ajkaim.

- Egy valamirevaló szajha értékével vetekszik a fejemé... Igazán megtisztelő – mosolyodom el. - Folytassátok továbbra is a megfigyelést. Amint lehet, beszélek az oyabunnal – hunyom le szemeim. Egy kis pihenés még rám férne erősen. - Aki, a kölyöknek egy szót se arról, ami ma itt történt, rendben? - kérem őt még meg csendesen. Nem akarom felzaklatni Deont, mert felesleges. Remélhetőleg most már helyrejövök, emiatt nem kell a feszkó túlságosan.

- Rendben van – mondja komolyan. - Itt leszek, ha valami kellene... - teszi még hozzá, én pedig csak bólintok, majd hagyom, hogy újra legyőzzön a fáradtság és a fájdalom.