Átrohanok az egész kócerájon, feltépem az ajtókat, átvágok a függönyszárnyak között, majd szinte nekiütközöm a bejáratnak. Rángatom, rángatom, aztán eszembe jut, hogy bezártam. Elfordítom a kulcsot, kinyitom, majd csapódva vágom be magam után, aztán visszafojtom a zihálásomat és lelassítom annyira a lépteimet, hogy ne legyen túl feltűnő, éppen menekülök ettől a helytől, mindentől. Mire a kocsihoz és Shinjihez érek, az arcom már belemerevedik a semmitmondó maszkba, noha érzem, bármelyik pillanatban sírógörcs kaphatna el és üvöltöznék, mint aki megbolondult teljesen. Gyorsan, csendesen arra kérem testőrömet, hogy vigyen haza, s amint lehet, beülök a kocsiba, lehúzódom az ülésen és próbálom anélkül átvészelni a hazafele vezető utat, hogy őrjöngeni kezdenék. Nagyon nehéz, zakatol az agyam, a szívem még mindig hevesen ver, a seggem lüktetve fáj, a torkomon égnek Tatsuki erős ujjainak nyomai. Rágom a szám, a könnyeim potyognak, bármilyen elszántan fékezem is az indulataimat. Az ökleim remegnek, a testem időnként megráng, ahogy feltolul egy-egy emlékfoszlány a történtekből.
Nem akarok erre gondolni!
Rendbe kell szednem magam. Muszáj. Asame nem láthatja meg, mennyire kikészültem és nem tudhatja meg, mi történt. Undorodna tőlem, valószínűleg eldobna és Tatsukit is bájos szeletekre aprítaná, majd koncként odavetné a kutyáknak. Én ezt nem akarom...!
Ujjaimmal boronálom rendezettebbre a hajamat, zsebkendővel addig törlöm a szám, míg a vérzés abbamarad, majd nyakam simogatom. Vajon a kamillakrém mennyit segít? Azt hiszem, ez túl durva munka ahhoz, hogy egy-két napon belül eltűnjön, vagyis esélyem sincs eltitkolni. De akkor mit mondok, hogy szereztem és miért? És a seggemen az a tenyérnyom? Tutira látszik, mert akkorát szólt, mintha pisztolyt durrantottak volna el mellettem. Halálra rémültem...
Nem-nem-nem-nem-nem! Nem akarok emlékezni!
Óráknak tűnik, mire hazaérünk, én pedig kiugrom a kocsiból és rohanni kezdek. Víz kell. Sok, hideg, mély víz. A medence. Úgy suhanok át az egész házon, hogy a célom elérjem, mint egy szélvihar, nem törődöm semmivel, szinte kitépem az ajtót a keretből, ahogy odaérek, majd az utolsó métereket vetkőzve teszem meg. Leemelem magamról az övtáskám és a földre ejtem. A telefonok miatt kellemetlen hangot ad ki magából, de nem tudok vele foglalkozni, leszarom. Hámozom magamról lefele az inget, mintha égetne, a varrás reccsen, aztán azt is magam mögött hagyom. Felkapom a lábam, persze futás közben, meghúzom cipőm masniját, aztán lerúgom, majd megcsinálom ugyanazt a másik cipővel is, lekapom a zoknim és ugrom. Nagy robajjal csobbanok, egyszerre borítja be mindenemet a víz, én pedig lent maradok. A fülemet kínozza a vegyszer, a nyomás kellemetlen kalapáló szívvel, lüktető erekkel, reszkető testtel, de az egész annyira... valóságos. Felbukkanok a felszínen és levegőért kapok. Élek, de bár meghaltam volna...! Nem bírok ezzel a tudattal élni, képtelen vagyok elviselni, hogy másé lettem, hogy... elvettek attól, akit mindennél jobban imádok.
Lábammal rúgom a vizet, kezeim ökölbe szorulnak és a felszínét kezdem ütni, közben pedig torkom szakadtából, artikulátlanul üvöltözök és sírok. Nem nyugtat meg, nem csillapodik bennem semmi, a mellkasomban a szívemet és tüdőmet széttépő fájdalom nem akar szűnni, az erőm mintha fogyni sem akarna. Abbahagyom a mozgást és egy kicsit elmerülök, majd gyorsúszással elindulok az átellenes part felé, de a vállaimba éles fájdalom hasít, amitől felüvöltök. Delfinúszásba kapcsolok, mert nem szándékozom még most sem belefulladni a medencébe, irányt váltok és a legközelebbi part felé veszem az irányt. Alig bírok kikecmeregni, de a düh tovább hajt, szinte azonnal talpra ugrom és ordítva, vicsorogva rontok rá a hozzám legközelebb helyezkedő széknek. Minden erőmmel belerúgok, a műanyag pedig felemelkedik a földről, repül valamennyit, csattan, csúszik tovább és a falnak ütközik.
Ugrom a következő székhez, mert a pusztítás iránti vágy nem csökken bennem, sőt, még növekszik is, darabokra akarom zúzni az egész környezetemet, mindent. A következő székbe is belerúgok, noha ezt már megérzem, a talpamba görcs áll, így mikor nekicsattan az általam odébbrúgott szék a másiknak és a lendület arrébb viszi mindkettőt, a földre esem és morogva, vicsorogva, rángva próbálom kimozdítani a lábujjaimat, hogy kiálljon az izmomből a görcs. Ettől persze csak tovább hasogat a vállaimban a fájdalom és üvöltözve küzdök a saját testem ellen.
Rám nehezül valami, de a könnyek hályogán keresztül nem látom, ezért automatikusan harcolni kezdek vele. Próbálom levetni magamról, de egyre jobban fölém kerekedik, leszorít. Hiába küzdök, rángatózom, kapálózom, ütök, rúgom el magam a földtől, a fájdalom és az alak, merthogy egy ember az, legyőz. Ordítva zokogok és még megkísérlek kifordulni alóla, ez azonban nem történik meg, hiszen szinte teljes testét beveti, hogy a földre szegezzen. Valószínűleg van gyakorlata az ilyesmiben. Zihálok, a szédülés és a hányinger környékez, szúr a tüdőm, a nyakam és a fülem, no meg a szám ég, az egész testem fájón lüktet, jobb lábam zsibbad, az erő pedig távozik belőlem. Kezdem felfogni, hol vagyok, mit tettem, mi történt előtte és azt, hogy Shinji az, aki lefog a talajra, hogy több kárt senkiben és semmiben ne tehessek. Az izmaim remegnek, rázkódom a sírástól és majd’ megdöglöm, úgy fájnak a vállaim.
- Magadnál vagy? – kérdezi meg tőlem a srác. Nem tudom, mi a válasz a kérdésére. Mindennél jobban szeretném ugyanis, hogy ez most csak egy szörnyű álom lenne és ne a valóság.
- Shinjii... Shinjii... - szólongatom őt elveszetten. Azt hiszem, összeroppantottak... Félek, hogy tönkretették az életemet, hogy nem fogok tudni talpra állni ebből... Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha elveszítem Asamét, nem is akarok majd talpra állni, a szégyen, a bánat és a veszteség kinyír.
Nem tudom, mit kéne csinálnom, eltitkolni vagy megmondani, mi történt. Ha kussolnék, is látszana rajtam, hogy valami baj van, mert nem tudok hazudni. Őszinte ember vagyok, Asame pedig úgy ismer, mint a tenyerét, azonnal levenné, hogy kurva nagyot szartak bele az életembe. Ráadásul a nyakamon lévő ujjnyomok is ékes bizonyítékai lennének annak, hogy olyasmi történt, amin nem lehet túllendülni. Képtelenség eltusolni, ezt egyszerűen képtelenség. De mondjam meg? Nem...! Nem akarom, nem tudom, nem bírom, nem megy! Asame nem tudhatja meg! Asame. Nem. Tudhatja. Meg.
- Itt vagyok, Deon – mondja határozottan. – Elengedlek, jó? – kérdezi és érzem, hogy már nem szorít le olyan erősen, elereszteni azonban teljesen valószínűleg nem mer. Felzokogok, a lelkemből burjánzik fel a kín, ami bennem van, ami szétmar, megfojt és ami miatt úgy érzem, döglődöm. Mozgok is, tekergőző, rángó ficánkolás, amit a gyötrelem képez, nem tudom uralni a testem, de lényegében már csak fetrengek a posványban. Végem van... elvesztem... bármit lépek, bármit csinálok, rám dől az egész életem. Mindent elveszítek, mindent, amiért mindennél és minden korábbinál jobban élni akarok. Mindent, ami számít, ami fontos, amit szeretek, ami...
Shinji felhúz a földről és magához ölel. Elég szorosan ahhoz, hogy felfogjam és elég óvatosan, hogy ne érezzem béklyónak a karjait. Visszaölelném, belekapaszkodnék, de a karjaim alig mozdulnak, lüktet bennük végig a fájdalom, a kulcscsontjaimnál és a porcoknál pedig hasogató, elviselhetetlen fájdalmat érzek. Görcsben vagyok, most már ez is tudatosul és az, hogy beharaptam a srác pólóját, de még így is csikorognak a fogaim, miközben morzsolom, valósággal őrlöm szét az anyagot. Olyan feszültség van bennem, hogy képtelen vagyok uralni a tetteimet, néha levegőért kapok, mert a szívem félrekalapál, néha összerándulok a fájdalomtól. Fáradtnak és álmosnak érzem magam, újra és újra homályossá válik előttem a székek látványa.
Mit csináljak?
Hogyan tovább?
Ki tudna nekem segíteni?
Zakatolnak a gondolataim, nyüszítek a bensőmet szétszaggató fájdalomtól és Shinji is elenged. Már nincs erőm tartani magam, eldőlnék, ha nem kapna el, de megteszi és mögém kúszik. Egy pillanatra hátranézek rá, ám amint kezei óvatos masszírozást kezdeményeznek a hátamon, a halálos rémület egy elkeseredett cselekedetre sarkall.
- Ne! – Szinte sikítom a szót, miközben hátravetem rá magam.
- Felőlem így is maradhatsz – közli, aztán maga alá fordít és újra leszorít a földre -, de te magyarázkodsz Asaménak, miért vagy ilyen állapotban - morogja komolyan. Asame... Magyarázkodás... Neh... csak azt ne! Elképzelésem sincs, mihez kezdhetnék... - Ha nem hagyod, az sem érdekel, viszont így nem maradsz! - jelenti ki határozottan. Végső elkeseredésemben behajlítom a könyökeimet, megkapaszkodom karjában, ujjaimat belevésem az izmaiba, olyan erősen fogom őt meg, majd magamra húzom. Átölelném, de beszarok, úgy fájnak a vállaim, mozdítani sem bírom őket.
Nem akarok erre gondolni!
Rendbe kell szednem magam. Muszáj. Asame nem láthatja meg, mennyire kikészültem és nem tudhatja meg, mi történt. Undorodna tőlem, valószínűleg eldobna és Tatsukit is bájos szeletekre aprítaná, majd koncként odavetné a kutyáknak. Én ezt nem akarom...!
Ujjaimmal boronálom rendezettebbre a hajamat, zsebkendővel addig törlöm a szám, míg a vérzés abbamarad, majd nyakam simogatom. Vajon a kamillakrém mennyit segít? Azt hiszem, ez túl durva munka ahhoz, hogy egy-két napon belül eltűnjön, vagyis esélyem sincs eltitkolni. De akkor mit mondok, hogy szereztem és miért? És a seggemen az a tenyérnyom? Tutira látszik, mert akkorát szólt, mintha pisztolyt durrantottak volna el mellettem. Halálra rémültem...
Nem-nem-nem-nem-nem! Nem akarok emlékezni!
Óráknak tűnik, mire hazaérünk, én pedig kiugrom a kocsiból és rohanni kezdek. Víz kell. Sok, hideg, mély víz. A medence. Úgy suhanok át az egész házon, hogy a célom elérjem, mint egy szélvihar, nem törődöm semmivel, szinte kitépem az ajtót a keretből, ahogy odaérek, majd az utolsó métereket vetkőzve teszem meg. Leemelem magamról az övtáskám és a földre ejtem. A telefonok miatt kellemetlen hangot ad ki magából, de nem tudok vele foglalkozni, leszarom. Hámozom magamról lefele az inget, mintha égetne, a varrás reccsen, aztán azt is magam mögött hagyom. Felkapom a lábam, persze futás közben, meghúzom cipőm masniját, aztán lerúgom, majd megcsinálom ugyanazt a másik cipővel is, lekapom a zoknim és ugrom. Nagy robajjal csobbanok, egyszerre borítja be mindenemet a víz, én pedig lent maradok. A fülemet kínozza a vegyszer, a nyomás kellemetlen kalapáló szívvel, lüktető erekkel, reszkető testtel, de az egész annyira... valóságos. Felbukkanok a felszínen és levegőért kapok. Élek, de bár meghaltam volna...! Nem bírok ezzel a tudattal élni, képtelen vagyok elviselni, hogy másé lettem, hogy... elvettek attól, akit mindennél jobban imádok.
Lábammal rúgom a vizet, kezeim ökölbe szorulnak és a felszínét kezdem ütni, közben pedig torkom szakadtából, artikulátlanul üvöltözök és sírok. Nem nyugtat meg, nem csillapodik bennem semmi, a mellkasomban a szívemet és tüdőmet széttépő fájdalom nem akar szűnni, az erőm mintha fogyni sem akarna. Abbahagyom a mozgást és egy kicsit elmerülök, majd gyorsúszással elindulok az átellenes part felé, de a vállaimba éles fájdalom hasít, amitől felüvöltök. Delfinúszásba kapcsolok, mert nem szándékozom még most sem belefulladni a medencébe, irányt váltok és a legközelebbi part felé veszem az irányt. Alig bírok kikecmeregni, de a düh tovább hajt, szinte azonnal talpra ugrom és ordítva, vicsorogva rontok rá a hozzám legközelebb helyezkedő széknek. Minden erőmmel belerúgok, a műanyag pedig felemelkedik a földről, repül valamennyit, csattan, csúszik tovább és a falnak ütközik.
Ugrom a következő székhez, mert a pusztítás iránti vágy nem csökken bennem, sőt, még növekszik is, darabokra akarom zúzni az egész környezetemet, mindent. A következő székbe is belerúgok, noha ezt már megérzem, a talpamba görcs áll, így mikor nekicsattan az általam odébbrúgott szék a másiknak és a lendület arrébb viszi mindkettőt, a földre esem és morogva, vicsorogva, rángva próbálom kimozdítani a lábujjaimat, hogy kiálljon az izmomből a görcs. Ettől persze csak tovább hasogat a vállaimban a fájdalom és üvöltözve küzdök a saját testem ellen.
Rám nehezül valami, de a könnyek hályogán keresztül nem látom, ezért automatikusan harcolni kezdek vele. Próbálom levetni magamról, de egyre jobban fölém kerekedik, leszorít. Hiába küzdök, rángatózom, kapálózom, ütök, rúgom el magam a földtől, a fájdalom és az alak, merthogy egy ember az, legyőz. Ordítva zokogok és még megkísérlek kifordulni alóla, ez azonban nem történik meg, hiszen szinte teljes testét beveti, hogy a földre szegezzen. Valószínűleg van gyakorlata az ilyesmiben. Zihálok, a szédülés és a hányinger környékez, szúr a tüdőm, a nyakam és a fülem, no meg a szám ég, az egész testem fájón lüktet, jobb lábam zsibbad, az erő pedig távozik belőlem. Kezdem felfogni, hol vagyok, mit tettem, mi történt előtte és azt, hogy Shinji az, aki lefog a talajra, hogy több kárt senkiben és semmiben ne tehessek. Az izmaim remegnek, rázkódom a sírástól és majd’ megdöglöm, úgy fájnak a vállaim.
- Magadnál vagy? – kérdezi meg tőlem a srác. Nem tudom, mi a válasz a kérdésére. Mindennél jobban szeretném ugyanis, hogy ez most csak egy szörnyű álom lenne és ne a valóság.
- Shinjii... Shinjii... - szólongatom őt elveszetten. Azt hiszem, összeroppantottak... Félek, hogy tönkretették az életemet, hogy nem fogok tudni talpra állni ebből... Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha elveszítem Asamét, nem is akarok majd talpra állni, a szégyen, a bánat és a veszteség kinyír.
Nem tudom, mit kéne csinálnom, eltitkolni vagy megmondani, mi történt. Ha kussolnék, is látszana rajtam, hogy valami baj van, mert nem tudok hazudni. Őszinte ember vagyok, Asame pedig úgy ismer, mint a tenyerét, azonnal levenné, hogy kurva nagyot szartak bele az életembe. Ráadásul a nyakamon lévő ujjnyomok is ékes bizonyítékai lennének annak, hogy olyasmi történt, amin nem lehet túllendülni. Képtelenség eltusolni, ezt egyszerűen képtelenség. De mondjam meg? Nem...! Nem akarom, nem tudom, nem bírom, nem megy! Asame nem tudhatja meg! Asame. Nem. Tudhatja. Meg.
- Itt vagyok, Deon – mondja határozottan. – Elengedlek, jó? – kérdezi és érzem, hogy már nem szorít le olyan erősen, elereszteni azonban teljesen valószínűleg nem mer. Felzokogok, a lelkemből burjánzik fel a kín, ami bennem van, ami szétmar, megfojt és ami miatt úgy érzem, döglődöm. Mozgok is, tekergőző, rángó ficánkolás, amit a gyötrelem képez, nem tudom uralni a testem, de lényegében már csak fetrengek a posványban. Végem van... elvesztem... bármit lépek, bármit csinálok, rám dől az egész életem. Mindent elveszítek, mindent, amiért mindennél és minden korábbinál jobban élni akarok. Mindent, ami számít, ami fontos, amit szeretek, ami...
Shinji felhúz a földről és magához ölel. Elég szorosan ahhoz, hogy felfogjam és elég óvatosan, hogy ne érezzem béklyónak a karjait. Visszaölelném, belekapaszkodnék, de a karjaim alig mozdulnak, lüktet bennük végig a fájdalom, a kulcscsontjaimnál és a porcoknál pedig hasogató, elviselhetetlen fájdalmat érzek. Görcsben vagyok, most már ez is tudatosul és az, hogy beharaptam a srác pólóját, de még így is csikorognak a fogaim, miközben morzsolom, valósággal őrlöm szét az anyagot. Olyan feszültség van bennem, hogy képtelen vagyok uralni a tetteimet, néha levegőért kapok, mert a szívem félrekalapál, néha összerándulok a fájdalomtól. Fáradtnak és álmosnak érzem magam, újra és újra homályossá válik előttem a székek látványa.
Mit csináljak?
Hogyan tovább?
Ki tudna nekem segíteni?
Zakatolnak a gondolataim, nyüszítek a bensőmet szétszaggató fájdalomtól és Shinji is elenged. Már nincs erőm tartani magam, eldőlnék, ha nem kapna el, de megteszi és mögém kúszik. Egy pillanatra hátranézek rá, ám amint kezei óvatos masszírozást kezdeményeznek a hátamon, a halálos rémület egy elkeseredett cselekedetre sarkall.
- Ne! – Szinte sikítom a szót, miközben hátravetem rá magam.
- Felőlem így is maradhatsz – közli, aztán maga alá fordít és újra leszorít a földre -, de te magyarázkodsz Asaménak, miért vagy ilyen állapotban - morogja komolyan. Asame... Magyarázkodás... Neh... csak azt ne! Elképzelésem sincs, mihez kezdhetnék... - Ha nem hagyod, az sem érdekel, viszont így nem maradsz! - jelenti ki határozottan. Végső elkeseredésemben behajlítom a könyökeimet, megkapaszkodom karjában, ujjaimat belevésem az izmaiba, olyan erősen fogom őt meg, majd magamra húzom. Átölelném, de beszarok, úgy fájnak a vállaim, mozdítani sem bírom őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése