395.

Shinji

Ahogy Deon kimászik a vízből és a székekhez megy, levetem magamról a kabátom és a pisztolytáskát is. Előbbit azért, hogy ha a medencébe kötnénk ki, legalább a telefon megússza, utóbbit pedig azért, hogy ha küzdenem kell Deonnal, még véletlenül se kerülhessen a kezébe a fegyver. Ledobom őket a földre, majd a kabáttal eltakarom a pisztolytáskát és elindulok Deon felé. Már a második széket rúgja félre, mikor begörcsöl a lába és földre kerül. Most van időm cselekedni, ezért azonnal rátelepszem és lefogom. Egyetlen egyszer volt alkalmam ilyet átélni és ilyet látni, sosem gondoltam, hogy valaha is szükségem lesz az ott és akkor tapasztaltakra. Erősen fogom le Deont, aki egy darabig próbál szabadulni, próbál lelökni magáról, végül abbamarad a mocorgása.

- Magadnál vagy? – kérdezem meg tőle, de nem válaszol azonnal. Továbbra is figyelem a tekintetét, hogy mennyire tisztul, hogy mennyire marad ködös és nem önmaga, aztán végül Deon mégis megszólal.

- Shinjii... Shinjii... - szólongat elveszetten, mire halványan elmosolyodom. Legalább már azt tudja, hogy én vagyok itt vele. Ennek örülök.

- Itt vagyok, Deon – mondom határozottan. – Elengedlek, jó? – kérdezem meg tőle csendesen. Lassan engedni kezdek azon a szorításon, amivel lefogtam, de egyelőre nem szállok le róla, végül zokogni kezd, én pedig egyszerűen csak felhúzom magamhoz őt és átölelve, ringatva nyugtatni kezdem. Nem szorítom magamhoz, hogy ne érezze annak, hogy le akarom fogni, csak tartom karjaimban és hagyom, hogy kisírja magát. Érzem rajta, hogy egy merő görcs mindene, muszáj lesz kimasszírozni, különben pokoli fájdalmai lesznek a későbbiekben, így elengedem őt annyira, hogy lecsúszva róla mögé ülhessek, de még mindig úgy helyezkedem, hogy lábammal lefogjam és bármikor mozduljak, ha mégis újabb roham törne rá, ám mikor nekiállok masszírozni őt, halálosan megrémül és hátravetve magát próbál szabadulni. Azonnal mozdulok és ismét magam alá gyűrve fogom le őt.

- Ne!

- Felőlem így is maradhatsz – közlöm vele, magam alá fordítva, leszorítva a földre -, de te magyarázkodsz Asaménak, miért vagy ilyen állapotban - morgom komolyan, ettől pedig Deon kétségbeesik. - Ha nem hagyod, az sem érdekel, viszont így nem maradsz! - jelentem ki határozottan. Behajlítja könyökeit és megkapaszkodik karomban, szinte belevési ujjait izmaimba, olyan erővel teszi mindezt, majd magára ránt. Igyekszem megtartani magam, mielőtt összenyomnám és háta alá nyúlva emelem vissza magunkat ülő helyzetbe, megint csak a karomban tartva őt és ringatva.

- Emlékszel, mit mondtam? - szólalok meg csendesen, még mindig karjaim közt tartva. - Bizalom nélkül nem tudunk rendesen együtt dolgozni... Azzal, hogy elmondtam neked a múltam egy azon részét, amiért meg is ölhetnek, megtettem az első lépéseket ahhoz, hogy a bizalmamba fogadjalak. Most neked kell engedned ugyanezt. Nem vagyok egy masszőr, ezért nem is akarlak rendesen helyremasszírozni, mert nem tudlak, viszont tudok olyan pontokat, amiktől szűnik a görcs és enyhül a fájdalom is valamelyest. Ígérem, nem nyúlok a válladhoz, de engedd, hogy segítsek – mondom neki komolyan, majd megkeresem kezét és megfogom. Nem alhat el, még ez is él az emlékezetemben. - Szorítsd meg a kezem, amennyire tudod - kérem őt.