398.

Deon

No, engem a lebukásveszély tutira nem fenyeget, simán vissza tudjuk fogni magunkat arra a pár órára teljesen Asaméval, míg meglátogatjuk a családomat, szóval én vagy megmondom, vagy nem valószínű, hogy megtudják, mi a pálya velem.


Shinji nevet, én meg bizarrnak találva a húga kérdéseit vigyorgok. Szerintem grimaszolok, de mindegy. Ilyen hülyeségeket tudnak kérdezni a lányok?! Nyilván azért izgulunk egy férfire, mert olyan, amilyen, attól függően persze, hogy kinek milyen az ideálja. Nekem spec, be kell látnom, bejönnek a harmincas pasik, bizonyos mennyiségű izom és kemény kiállás. Az se hátrány, ha az illető rosszfiú, közel van a veszélyhez és tíz percnél tovább kibírja mellettem ép ésszel.

- Tényleg kiborítóak. Azért én remélem, nem kapok ilyen kérdéseket, mert tuti, kiugrom az ablakon – osztom meg Shinjivel kuncogva. – Kicsit persze bennem van a para, hogy anya vajon hogy fogadja, merthogy szándékomban áll elmondani neki. Természetesen csak akkor, ha ebbe Asame is beleegyezik – teszem hozzá komolyan. – Ayako már nevezett hülye buzinak, szóval nem zárom ki, hogy annak tart, vagy annak tartott, nem tudom. Pedig az ellentétes nem is érdekel – teszem hozzá elmosolyodva.


Hmm... kezd túl... nyílttá válni ez a beszélgetés. Elképzeltem egy pillanat alatt Shinjit, amint letép egy szexi harisnyát egy korabeli lányról... és hát... az egy dolog, hogy kurva izgató volt... de bakkeeer... Nem biztos, hogy akarok Shinjiről fantáziálni...

- Ööö... szeretném közölni, hogy a konkrét dolgokat azonnal elképzelem – mondom meg neki kínoskodva, fülig vörösödve, ahogy lángba borul az arcom. Ettől még fájóbb lesz a lüktetés a fülemben, de nem tudok odanyúlni, úgyhogy csak betippelem, hogy kezd begyulladni. Nem tetszett neki a medencés jelenet. Nem is csoda.

- Ezt közölhetted volna hamarabb is – mondja, miközben elvigyorodva beletúr a hajába. - Bocs... Majd mélyen hallgatok ezentúl.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire belemélyülünk a témába – ismerem be még mindig zavartan mosolyogva. – Az is oka volt, hogy kerültem ezt a témakört, mert abszolút vizuális típus vagyok és a bogyóm miatt is meglehetősen túl vagyok pörgetve.

- Őszintén szólva mindenre gondoltam a mai nap folyamán, de arra én sem, hogy erről fogok veled társalogni - árulja el halvány mosollyal. - A vizualitás nem rossz dolog, de tény, hogy kellemetlen helyzeteket tud okozni. Nem lehetett könnyű dolgod - mondja őszintén.

- Hát... voltak nagyon kemény pillanatok... - ismerem el röviden. – A vizualitásnak köszönhetően ha valamit memorizálok, vissza tudom idézni, mint egy fényképet... egyszerűen látom magam előtt. Azért vannak előnyei is a gyógyszeremnek... De persze minden problémázás nélkül megválnék tőle – mondom elmosolyodva.

- Valahogy meg tudlak érteni - feleli őszintén. - Azt nem mondom, hogy nem vagyok vizuális típus, de szerencsére nem mindig, van, amikor el tudok képzelni dolgokat, van, amikor mesélheted órákig részletesen, akkor sem menne, talán attól is függ, mennyire vagyok fáradt hozzá. Tanulásnál persze jól jött a dolog, volt, hogy csak rá kellett néznem a füzetemre felelés előtt és visszaadtam mindent, ami le volt írva.

- Ja-ja-ja, pont így! – csapok le a dologra, aztán lassan felülök. Beszélgetnék még Shinjivel, megkérdezném, milyen csajok és milyen pasik jönnek be neki, meg ilyenek, mert tetszik ez a kötetlenség és szabadság, de most, hogy kezd elhalni a téma, kúszik vissza az idegesség a gyomromba, kezdek megint félni és inkább szeretnék túllenni a nehezén. Ha akasztani kell a hóhért, essünk túl rajta, mert a biztos rosszat mindig, minden esetben jobb tudni, még akkor is, ha ez a biztos rossz tulajdonképpen egyenlő a halállal. – Mennyi az idő? – kérdezem meg, mire Shinji az órájára pillant.

- Fél négy múlt pár perccel – felel. Beharapom az ajkam, de belefájdul, ezért rögtön kieresztem a számból, nehogy felszakítsam, vagy felpuhítsam a sebet. A kendőt úgy kötöttem fel, hogy Tatsuki ujjainak nyoma nem látszódik, talán már az arcomról is eltűntek a sírás jelei és egyelőre vagyok olyan lelkiállapotban, hogy át bírok menni Asaméhoz. Na jó, ez a kijelentésem gyorsan megcáfolható, de... nem bírom így ki. Lehetséges, hogy belerohanok a vesztembe, mégis... ezt érzem helyesnek. Félek, hogy Tatsuki felhívja és megmondja neki. Rettegek ettől és ez cselekvésre késztet; felkelek az ágyról és teszek egy bizonytalan lépést. - Mennél is, meg nem is - jelenti ki csendesen, de figyelve végig engem, mintha azt lesné, miben tud nekem segíteni.

- Megyek, ez már eldöntött – mondom meg. Nincs egyetlen mondat sem a fejemben, nincs tervem, hogy hozakodok elő Asaménak ezzel az egésszel, mert abban sem vagyok teljesen biztos, hogy én leszek az, aki megmondhatja neki. Szeretném, ha Tatsuki kivételesen kussolna, ha most totálisan kimaradna az életemből, ha nem akarna még egy szálat keresztbe tenni nekem, ha most magába szállna egy kicsit és újragondolná, mit tett. Nem mintha nem lett volna ideje mindent gondosan eltervezni... Megszívom magam levegővel és az övtáskámat a kezembe veszem. – Hívlak, ha úgy van. És köszönök mindent – teszem hozzá őszinte hálával pillantva Shinji szemeibe. Felkel ő is és együtt indulunk el az ajtó felé.

- Rendben van, és nincs mit köszönnöd – felel őszintén, majd ketten két irányba megyünk. Először lassú léptekkel haladok Asame szobája felé, aztán rájövök, hogy minél tovább nyújtom az időt, míg odaérek, annál idegesebb leszek, amitől rám tör a remegés és a hányinger, ezért végül hosszú, gyors lépésekkel irányozom magam oda. Kopogás nélkül, halkan nyitok be hozzá és egyszeriben minden bajom semmissé foszlik. Nem azért, mert elmúlna a veszély, hanem most már nincs min izgulnom, itt vagyok a vesztőhelyemen, önszántamból tettem a hurokba a fejem, az meg már majdnem mindegy, mikor rántják ki alólam a padlót. Asame kezében könyv van, de azonnal rám pillant, én pedig célirányosan az ágyhoz megyek. Nyilván látja a tartásomon, hogy a vállaimmal gondok vannak, mert hiába próbálom magam egyenesen tartani, valahogy nem megy, és én is látom a szemein, hogy fájdalmai vannak. Egy együttérző pillantást követően lepakolom az éjjeliszekrényre az övtáskámat, majd elveszem a két párnát a helyéről, mert most nem kell egy sem a fejem alá, az egyiket az ágy végére teszem, utána leülök, elfekszem és a nálam maradtat ügyetlenül begyömöszölöm a derekam alá. Felpillantok Asaméra, ő pedig leteszi a könyvét és felém fordul.

- Ennyire kivannak a vállaid? – kérdezi meg csendesen, miközben áthatóan tanulmányozza az arckifejezésemet és ahogy látom, cseppet sem tetszik neki, amit leolvas rólam.

- Igen, eléggé – ismerem el. – Amennyiben talpon akarnám tölteni a nap további részét, kéne egy válltartó kötés, vagy masszív fekvés, különben megnézhetem magam – osztom meg vele, hiszen megállapodtunk abban, hogy kényes dolgokról is tájékoztatom magammal kapcsolatban.

- Akkor most választhatsz, szóljak Akinak a tartókötésért, vagy jó lesz neked az ágyam is? - kérdezi meg komolyan. - Más is bánt... - teszi hozzá azért, majd óvatosan megnézi a fülbevalót. Szerintem tetszik neki, és végül rá fog jönni, hogy remek választás volt, de azt nem tudom megállapítani az arcát figyelve, mennyire marta ki a friss sérülést a medencébe tett vegyszer. Nem is annyira fontos, majd megkérem Shinjit, ha ezen túlvagyok, hogy fertőtlenítse le, vagy valami. Asame óvatosan megérinti a fülbevalómat, mire kicsit fájdalmas grimaszba rándul az arcom. Rögtön elereszti, végigsimít a nyakamban lévő kendőn, mire megáll bennem az ütő, majd tenyerét a mellkasomra simítja.

- Jobb lenne fekve – válaszolok kurtán. Mást nem tudok kimondani, egyelőre próbálom megfogalmazni magamban, hogyan is mondhatnám el Asaménak, amit akarok.

- Rendben van – mondja csendesen, majd lehajol hozzám és csókot nyom a számra, keze azonban megint rátéved a kendőre, de csak eljátszadozik vele, nem szedi le. Érzem, hogy kivár, hogy igyekszik kiugrasztani a nyulat a bokorból. Nem kell sokat várnia, mert görcs áll a gyomromba és ideges leszek. Hát jó... akkor előbb akasztanak, mint gondoltam.

- Túl gyors vagy – jelentem ki, majd megfogom a kezét, nem titkolva, hogy céllal vettem fel azt a kendőt. – Ismered a sakkot? – kérdezem meg tőle. Úgy döntöttem, neki nem úgy mondom meg, ahogy Shinjinek, mert kicsi a valószínűsége, hogy ugyanoda lyukadunk ki, mint a sráccal. Asame valószínűleg tényleg dührohamot fog kapni és a katanájáért akar majd kapni, nekem pedig végzetes lenne, ha fizikálisan meg kellene tudnom állítani őt, ahogy neki sem tenne jót, ha pattogna. Előbb meg kell értenie, hogy eléggé szarban vagyok ahhoz, hogy nyugton tudjon maradni.

- Ismerem – feleli tömören.

- Az jó. Sakkot kaptam és most bármilyen lépés mattot eredményez – kezdem így. Nem igazán tudom, hogyan folytassam, ezért még egyszer újragondolom az egészet.

- Miért érzed így? – kérdezi meg tárgyilagos hangon. Az már eredmény, hogy nem rideg vagy hűvös, de sajnos, félek, csak pillanatnyi.

- Mert tudom, hogy pengeélen állok – felelem őszintén. – Mert tudom, milyen lépésre számíthatok majdnem minden esetre – folytatom egyre hevesebb szívdobogással. – Shinjivel kapcsolatban dicséretet kaptam, mert jól lavíroztam, jól játszottam ki a kártyáimat... - Nem bírom folytatni. Megfojt az idegesség. Gombóc képződik a torkomban, ami nem ereszt rendesen lélegezni.

- De? – faggat továbbra is tárgyilagos hangon. Behunyom a szemeim, mert félek, hogy mit fogok látni. Mert nem bírom nyitva tartani, a szégyen és a félelem legyőz, s a sírás közelébe lök.

- Megdugott. – A szó úgy puffan közénk, mint egy ólomgolyó az üvegre, de azt, hogy összetöri-e, nem hallom, nem tudom meg, mert elvonja a figyelmemet az, hogy Asame megpattan mellettem az ágyban. Szorítani kezdem pilláimat, hogy véletlenül se tudjak ránézni, ám igazából az egész testem görcsbe feszül és megremegek. Azt hiszem, most meg bírnék gyulladni és elégni, ha előbb nem robban szét a szívem. Fáj... ugyanaz a fájdalom, amit az első csók jelentett... roppan össze az életem... Asame kikel az ágyból, majd rövidesen ezután az öngyújtója kattanását hallom, tehát rágyújt, aztán visszaül mégis mellém és a lábamra teszi a kezét, s finoman megmasszírozza.

- Te is akartad? – kérdezi meg higgadtan, csendesen.

- Nem. – Miért akartam volna? Nem értem... nem értem, miért ezt kérdezi meg... Persze, fontos, de... De miért gondolja azt, hogy esetleg akartam? Mert ok nélkül nem kérdez ilyesmit senki.

- Nézz rám, Deon – kér színtelen hangon, a szemeim pedig, mintha parancsot teljesítenének, felnyílnak és egyenesen az ő szemeibe néznek. Láthatja a gyűlő könnyeket, a halálos félelmet, azt, hogy összetörtek, és a szégyenemet. De végre én is őt. A páncélja mögött, gyűlölettel telve, tehetetlenségtől dühösen, tanácstalanul. És tudom, hogy magyarázatot követel, noha talán ő sem tudja, mire. Válaszul lassan kibontom a kendő csomóját és leoldom azt a nyakamról. Küzdöttem, de alul maradtam, vesztettem, ez a bizonyíték rá. Nem hazudtam, tényleg nem akartam dugni Tatsukival. És ahogy lecsukom szemeimet egy pislantásra, kövér, forró könnycseppek gurulnak ki belőlük, ám már nem tudom elszakítani a tekintetemet Asamétól. Még mindig reszketek, belülről, és attól a feszültségtől, ami még mindig görcsben tart.


Eldobsz?


Annyira félek, hogy emiatt már nem kellek... hogy értéktelen lettem... hogy ez a küzdelem a mindent eldöntő csata volt és én nem csak ezt, de az egész háborút és vele együtt mindent elvesztettem...


Asame fölém magasodik, és én már le sem csukom a szemeimet, csak nézem és nézem, és nézem, mintha utoljára láthatnám. Jobbjával a fejem mellett támaszkodik meg, bal kezével pedig óvatosan végigsimít a nyakamon, majd arcomra csúszik és megcsókol. Úgy érzem, mintha belülről hasítanának szét, s mohón viszonzom a csókját. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Nem tart hosszú ideig ez a csók, letörli a könnyeimet, aztán homlokát a mellkasomhoz érinti. Átjárják az indulatok, vívódik, én pedig újabb könnyeket pergetve lassan beletúrok a hajába.

- Megölöm – jelenti ki ridegen végül.

- A kezére játszol, ha támadsz, háborút indítasz el vele az alvilággal és ha sikerül megölnöd, minden, ami most Tatsukié, az enyémmé lesz – szólalok meg rekedten és erőtlenül. – És aki nem fogad el engem... az megpróbál majd megölni – teszem hozzá suttogva. Mondtam, hogy sakkban vagyok, ahogy azt is, hogy bármilyen lépés a mattot eredményezi. Teljesen mindegy, hogy mit lépünk, mert ha lépünk, a saját sírunkat ássuk meg és nem maradhatunk együtt, mert vagy az egyikünk, vagy a másikunk, vagy mindketten meghalunk.

- Hallgass el! – szól rám csendesen, hiszen minden bizonnyal tisztában van azokkal, amiket elmondtam neki az imént. Túl sok benne az indulat, a simogatása pedig nem hiszem, hogy bármit is segítene, mégsem hagyom abba. - Rábaszott... - mondja végül. - Nem én leszek a hóhéra, de a kezére sem adlak... Nagyon ügyes tervet eszelt ki, de nem kap meg. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megszabaduljon tőlem és megszerezzen téged. - Hangjában őszinte gyűlölet van, de érzem, hogy komolyan mondja mindazt, amit most mond, mert a józanság félelmetes módon vele van, már-már üvölt a beszédéből. Nem fogja megölni Tatsukit, szinte biztos vagyok benne.

- Mit találtál ki? – kérdezem meg tőle fojtott hangon. Még most sem csillapodik az a fájdalom, sőt, egy újfajta félelem lesz úrrá rajtam. Könyörgöm, ne kelljen újra féltenem téged...! Nem bírnám ki, ha megint kezdődne minden elölről, főleg, mert most az ellensége Tatsuki lenne. Az az ember, aki éveken keresztül az egyetlen személy volt, akivel szóba álltam, aki jól ismer engem, akit szeretek és akinek én vagyok az egyetlen, akit szeretni képes.

- Arra játszott, hogy kidoblak, hogy nyíltan megtámadom... - mondja csendesen, majd mellém fekszik fejét a mellkasomon pihentetve még mindig. - Nem fogom megtenni, egyiket sem. – Ez valamelyest megnyugtat, csillapodom egy kicsit. Enged a görcs, a szorítás, a reszketés bennem, de érzem, ez még csak a kezdet, előszele csupán a viharnak. - Ráadásul pont ráférne a tetoválásomra, hogy áthúzassam - árulja el halvény, de gúnyos mosollyal, és a rémület még jobban a torkomra szorul. Erősebb és ijesztőbb, mint Tatsuki vasmarka.

- Nem játszott semmire... szeret engem. – Az más kérdés, hogy be van biztosítva, hogy ő mindig figyel arra, hogy ne végezzen fél munkát és ha veszt is, mindenki érezze vele együtt vesztesnek magát.

- Érdekesen tudja kifejezni - morogja. - Két nap múlva pusztán szeretetből megfojt? Vagy megelégszik egy újabb dugással?

- Utóbbi – válaszolok komolyan, majd bármekkora fájdalmat is jelent, az övtáskámért nyúlok, magam mellé veszem és az első, legkisebb zsebéből előkutatom azt a pirszinget, amit kitéptem Tatsuki bőréből. Csupa vér, ami rászáradt, mégis Asame orra elé teszem. – Nekem kell vele végeznem, mert azzal az erőmet mutatom meg – jelentem ki, mert bármit is talált ki Asame, én csak ezt látom megoldásnak. De nem tudom, képes vagyok-e megölni egy olyan embert, akit szeretek. Nekem még szükségem van időre, hogy ezt megtegyem, ahogy Asame is adott egy második esélyt Naotonak.

- Nagyszerű lesz... - jelenti ki tárgyilagosan, némi éllel a hangjában. - Magadat sem tudod megvédeni vele szemben, hogy akarod kinyírni? Vagy remekül azzá válsz, amivé nem akartál? Összejársz vele dugni, azt’ egy alkalmas időpontban kinyírod? - kérdezi megint indulattal telin. Megdöbbent és vérig sért a szavaival, de hogy tudja-e, fogalmam sincs, csak felkel és visszahelyezkedik a korábbi pozíciójába, hogy pihentesse vállát, majd megint rágyújt.

- Ha ezt komolyan gondoltad... - De elcsuklik a hangom és fordul velem egyet a szoba. Majdnem hányok is, úgy érzem, de visszanyelem az ingert és makacsul, dühösen, csakazértis befejezem, amit elkezdtem. – Miért, te mit akarsz tenni?! – suttogom immár az indulatoktól.

- Megmondtam, nem kap meg. Nem érdekel, mit teszel, mit nem, de még egyszer nem fog megdugni - feleli csendesen. - Csibe, a rohadt életbe, ne várd el tőlem, hogy ezt fapofával végignézzem, hogy ha neki úgy tartja kedve, pusztán emberi szeretetből megdug...! Ezt még az én gyomrom sem veszi be... - Slukkol a cigiből, pár percig hallgat, én pedig kiűzöm a gondolatokat a fejemből. - Fogalmam sincs... - vallja be végül nagyon halkan. Érzem, hogy jelenleg nem tud higgadtan, megfontoltan gondolkodni, ahogy szokott, és az arcán végigfolyik egy könnycsepp is. Tojva a fájdalomra felküzdöm magam, felé fordulok és hozzábújok. Asaménak is fáj ez az egész, és a tehetetlenség annyira dühíti, hogy már könnyezik tőle. Simogatom őt, noha magam is sírok. Nem tudom, igazat mondott-e, hogy még tényleg nem tudja, mit akar, de pár apró dologban biztos vagyok. Például, hogy egyelőre mélyen hallgatnom kell arról, amit Shinjivel megbeszéltünk és nem gyengülhetek el, tartanom kell magam.

- Kérlek... haladjunk kicsi lépésekben... - suttogom. – Egyelőre dolgozzuk fel, hogy ez történt... aztán kezdjünk gondolkodni, hogy mivel válaszoljunk. Együtt, emlékszel? – kérdezem meg Asamét nagyon szelíden.