399.

Deon

Annyi sok mindent mondanék még Asaménak, mert szeretném, ha jobban lenne. Persze tudom, hogy nem akadályozhatom meg, hogy ő is átessen azon az egész káoszos, zűrzavaros érzelmi hullámzáson, amin én, de mégis annyira szeretném, ha ő nem jutna olyan messzire benne, mint én... Látom rajta, hogy kiborult, hogy ez az egész iszonyatosan mélyütésként érte. Még könnyezik is, de nem tudom már biztosra, hogy a düh, vagy inkább a fájdalom miatt. Talán mindkettő. Mindenesetre örülök, hogy valamennyire ki tudja adni magából. Nyilván csak miattam tartja magát ennyire feszesen, most is erős akar lenni, lehetséges, hogy már rég tervezi is, mihez kezdjen, mit csináljon Tatsukival, én pedig halálosan félek, ha megmondom, hogy attól függetlenül, hogy nem akartam szexelni a pirszingesemmel, élveztem és túlvagyok nagyjából az egészen. Még nem tudom, hogyan fogok ezentúl viselkedni vele, megadom-e neki a második esélyt és ha nem, hagyom-e, hogy Asame végezzen vele, vagy szembeszállok vele azért, hogy én tehessem meg, illetve azért, hogy egy olyan személynek, mint ő, kijár egy második esély. Időhúzás lenne? Nem csak... kész vagyok megölni őt, de csak gondolatban... a valóságban sokkal jobban szeretem Tatsukit annál, mintsem azért megöljem, mert szeret engem és csak így képes kifejezni ezt a számomra. De most úgy csinálunk, mintha nem ez lenne a normális, hogy ha valakit szeretünk, akkor vele akarunk lenni, magunk mellett akarjuk tudni, hozzá akarunk érni, eggyé akarunk vele válni, valamennyire birtokolni akarjuk. Félek, ha Asaménak megmondanám, hogy szeretem annyira a pirszingesemet és bízom még benne annyira, hogy adok neki egy utolsó lehetőséget, félreérti és meggondolja magát velem kapcsolatban. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy bármit akarok Tatsukitól, egyszerűen csak... fontos nekem. Éveken át ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem, elviselte a kiállhatatlanságom és a durvaságaimat, aki néha mosolyt csalt az arcomra és jókat röhögött a szófordulataimon. Foglalkozott velem, kiállt mellettem és ápolt, gondoskodott rólam, amikor erre volt szükségem. Nem várhatja el tőlem senki ezek fényében, hogy csak így hagyjam megölni a tetoválómestert, vagy hogy én oltsam ki az életét...! Shinji szerint bántott, de ha így lenne, nem tudnék kommunikálni, valszeg folyamat sírnék és nem engedném, hogy bárki a közelembe jöjjön.


Asame megint gyengéd velem, féltőn szól rám, én pedig bármennyire szeretnék is hozzábújva maradni, szó nélkül megteszem, amire kér, mert sajnos igaza van. Most nagyon fontos, hogy a vállaim lenyugodjanak és nem csak azért, mert nem akarok a fájdalomtól kínlódni, ami már most is hasogató, lüktető és idegesítő, hanem mert most rengeteg sok minden múlik rajtam. Szerencsére ő is vágyik arra, hogy egymáshoz bújjunk, így rám fekszik egy kicsit. Örülök... örülök, hogy nem lát bemocskoltnak, undorítónak, vagy ha mégis, szeret annyira, hogy ne hajítson el. A félelem nem igazán akar teljesen elmúlni bennem, de kicsit kienged. Ujjaimat újra a sörényébe bújtatom, fején pihentetve meg így egyik kezem, míg másikkal felkeresem az övét és megfogom.

- Én kértem rá, hogy maradjon kint a kocsiban – válaszolok őszintén. – Sem a vele kapcsolatos, tegnapit illető tárgyalás, sem pedig az ékszer betétele és az ahhoz kapcsolódó érzelmi lezárásom nem tartozott rá. Nem akartam, hogy tanúja legyen ezeknek, ezek csak Tatsukira és rám tartoztak – magyarázom el komolyan.

- Hiba volt - mondja csendesen, de beletörődik a válaszba. Nem gondolom, hogy hiba volt, mert a veszélyektől, amiket láttam lehetőségként, jobban tartottam. - Legalább annyira a közeledben kellett volna tartanod, hogy szólni tudj neki, hogy baj van - teszi még hozzá, minden bántó él nélkül.

- Az ékszereim mindig egy nagy érzelmi válság lezárásai és a betételkor szabadulok meg a bennem maradt, még fel nem oldott feszültségektől. Kibukom és sírok – magyarázom el csendesen Asaménak, hogy megértse, miért döntöttem így. – Ezt nem akartam megosztani úgy Shinjivel, hogy ő jelen van, ahogy tőled is azt kértem korábban, hogy ne gyere velem Tatsukihoz, hiszen senki sem szereti, ha bent ül a pszichológusánál és egy harmadik ember sasolja. Nem tudtam volna teljesen őszinte lenni, ha van valaki még jelen, akkor pedig nagyjából semmit sem ér az egész rákészülés, amit én mindig megcsináltam minden ékszernél. Nem érzem hibás döntésnek – mondom el mégis, mert véletlenül sem akarom, hogy elővegye Shinjit. – Én úgy gondolkodom, hogy nem csak Shinjinek kell vigyáznia rám, hanem nekem is őrá. Ő azzal vigyáz rám, amivel egy testőr vigyáz az emberére, én azzal, hogy nem keveredem bajba, illetve ha hibázik, akkor nem engedem át másnak a fejmosást, hiszen az én testőröm – fejtem ki csendesen. – Nem tudtam, Tatsuki mire készül, hogy alaposan kioszt azért, mert nem engedtem neki, hogy megölje, pedig az alvilág szabályai szerint a hívatlan vendégek halált érdemelnek, de tartottam tőle, ha beviszem a szalonba Shinjit, olyan helyzetbe kerülhetünk, ami végül ugyanarra az eredményre vezet, mint amit épp csak elkerültünk – magyarázom el neki, ő pedig csak aprót bólint, jelezve, hogy megértette, miért döntöttem így.


Mélyet sóhajtok, hiszen a hallgatása kicsit sem könnyíti meg a dolgom. Szeretném tudni, mire gondol, mit érez, miket tervez, de valahogy nem merem feltenni ezt a kérdést. Félek a válaszoktól és attól, hogy ő is kérdezne, ami nekem nem biztos, hogy tetszene. De ez így nem hiszem, hogy maradhat. Mégis sokáig hallgatok, mert nem tudom megfogalmazni a mondandómat. Közben továbbra is kezeimet Asamén tartom, néha felemelem a fejem, hogy ránézhessek.

- Akarsz... beszélni... róla? – kérdezem meg ügyetlenül.

- Dr. Deon rendel? - kérdezi meg csendesen, hangjából ítélve erőtlen mosollyal. - Miről akarjak beszélni? Nem érdekel a hogyan és a miként, nem akarok tudni róla, különben tényleg megölöm - mondja őszintén, de most nincs benne semmi indulat, csupán tárgyilagos. - Ilyen lehet, mikor akasztják a hóhért... Évekig törtem be fiatal kölyköket, hogy szajhaként végezzék... és most nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel...

- Dr. Elerden – javítom ki magam is halványan elmosolyodva, hiszen korábban már heccelt ezzel és akkor így nevezett. Szelíden megsimogatom újra őt. – Nem tudom... nekem segített, hogy Shinji beszéltetett – árulom el csendesen. – Szerintem más, amit te mondasz... vagy úgy gondolod, ezzel... olyanná váltam, mint azok a srácok? – kérdezem meg kicsit nehézkesen.

- Nem - feleli őszintén. - Nem gondolom ezt.

- Jó... Mert én sem – teszem hozzá komolyan. – Miért... kérdezted meg... hogy én akartam-e? – Szeretném tudni, miért merült ez fel Asaméban. Hogy egyáltalán hogy jutott ez eszébe. Shinji első kérdése az volt, hogy orvoshoz vigyen-e, ami belegondolva egy tök logikus kérdés volt. De ez... Asaménak nagyon jól kéne tudnia, hogy mit érzek iránta. Hogy rajta kívül senki sem érdekel. Van más is, aki tetszik, de ezzel nyilván nem vagyok egyedül, hiszen hűséget fogadunk egymásnak, nem vakságot, de ez nem jelent többet annál, minthogy nem bolondultam bele teljesen Asaméba, annyira, hogy mást észre sem vegyek. Hogy a szerelmem iránta nem kóros, nem álomszerű.

- Nem tudom... dühös voltam, nem gondoltam végig... - vallja be.

- Rosszul esett, hogy feltételezted rólam egy pillanatig is, hogy megcsalnálak, mikor a legtöbbször még zavarban is azért vagyok, mert nem akarom, hogy züllött hímkurvának tarts – osztom meg vele csendesen, a hajában turkálva. – Nem haragszom, csak szíven ütött.

- Sajnálom - mondja csendesen, s csókot lehel a mellkasomra, majd visszafekszik. - Az indulataimat meg tudom fékezni, a szavaimat nem mindig... - árulja el.

- Én fordítva vagyok vele – jelentem ki halvány mosollyal. – De nem azért mondtam, hogy bocsánatot kérj – teszem hozzá szelíden és tovább simogatom a fejét. - Sok minden megroppant bennem, ettől azonban csak erősebb lettem. Csak attól féltem, hogy undorodni fogsz tőlem – vallom be őszintén.

- Nem undorodom tőled, csibém... - mondja csendesen, de elmosolyodva. - Semmivel sem vagyok különb Tatsukinál - jelenti ki végül halkan. - Évekig dugtam meg korodbeli kölyköket azért, hogy szajhát neveljek belőlük. Részletkérdés, hogy nem tartoztak senkihez, de lehet, igen... Nem vagyok jobb nála, sőt, talán még rosszabb is - helyezkedik kicsit, gondolom, a válla miatt.

- Nem osztom a véleményed, Tatsuki rosszabb nálad, és ebben biztos vagyok, de ennek semmi köze ahhoz, ami ma történt – szólalok meg csendesen. – Nekem nem számít, hogy milyen voltál azelőtt, mielőtt találkoztam veled, hogy miket csináltál régen. Nem mérvadó a számomra, mert nem volt befolyásom rád. Én is csináltam olyasmit, amit ma már nem tennék meg és azon vagyok, hogy mindig jobb legyek a tegnapi önmagamnál. Nekem az a fontos, hogy most milyen vagy és ha bánod, amiket tettél, akkor tanulj meg megbocsátani magadnak és továbblépni – mondom el a véleményemet, meglátásomat, vagy tanácsomat ugyanúgy szelíden. – Különb vagy Tatsukinál. Ha olyan lennél, mint ő, nem akartam volna mindenképpen bebizonyítani, hogy nem leszel képes eladni engem másnak.