- Szép kis párosítás vagyunk – mosolyodom el erőtlenül. - Te be akartad bizonyítani, hogy nem leszek képes téged eladni másnak, én pedig már akkor nem akartalak eladni, mikor először landoltál a szőnyegemen – árulom el neki. - Kíváncsi voltam, meddig mész el, és nem csalódtam benned, csibém - teszem hozzá. Deonban már akkor megfogott valami, ez tény, volt benne kellő vadság és bátorság ahhoz, hogy több legyen, mint egy szajha. Voltak kemény harcaink, vitáink, de lassan egymáshoz szelídültünk, bár még most is van, amin képesek vagyunk egymásnak ugrani, ahogy akkor is képesek voltunk.
Ha most megint visszamennénk és valaki azt mondaná nekem, hogy ez a kölyök többet fog jelenteni, mint egy szajha, mint egy pártfogolt, elgondolkodnék azon, hogy orvoshoz vitessem, mert beverte a fejét, erre tessék. Változik mellettem és én is őmellette. De ez a változás reményeim szerint csak mindkettőnk javát szolgálja. Biztos vagyok benne, hogy így van.
- Azt hiszem, lassan belőlünk is egy komplett tanmesét lehetne írni, mint abból a bolond emberből, aki el akarta hordani a hegyeket – mosolyodom el megint és belekezdek elmesélni. Szándékom van a történettel, de előbb szeretném elmondani Deonnak. - A Thaing és a Wangwu hegység vagy hétszáz li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet. A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament. Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének. „Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet?”, kérdezte. „Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.”, magyarázta is meg, miért gondolja így. Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott: „Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?”, szólt az asszony. „Belehajítjuk a tengerbe”, hangzott a válasz. A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket. Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat. Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról: „Elég legyen az értelmetlen ostobaságból!”, kiáltotta. „Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?”. A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. „Milyen ostoba és együgyű vagy.”, felelte. „Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre, mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?”, és a Bölcs erre már nem tudott mit mondani... - zárom le. Valahol mi is hasonlítottunk rájuk. Mindkettőnknek volt elképzelése és bolondnak tartottuk a másikat, mert nem hitt benne, még ha képletesen is, ugyanakkor idővel rá kellett jönnünk, hogy a másiknak igaza van, hogy volt olyan magyarázata, amibe már nem tudott belekötni a másik. Talán ezért is tetszett meg Deon. - Mindketten olyanok voltunk, mint a Bolond és a Bölcs. Nem egyik és másik, mindkettő egyszerre - mondom csendesen. - Ez volt a másik, ami nagyon tetszett benned. Mertél nekem ellenszegülni, észérvekkel, ahogy a Bolond is szembeszállt a Bölccsel...
Mindketten bölcsek és bolondok vagyunk!
Egyszerre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése