Annyira magamba merültem, hogy csak Asame hangját hallom meg. Meglepetten kipillantok a nyitva hagyott ajtón, majd folytatom a fejem rendbe rakását. Rengeteg a kóc, a csomó, de óvatos, kitartó munkával az egész hajzatomat simává fogom varázsolni, mert így döntöttem.
- Vitába szállok veled, mert szerintem félreértesz – szólok ki hozzá ugyanazzal a beszédstílussal, amivel ő szól hozzám. Végtelenül jólesnek a szavai, de ha tényleg érteni akar, akkor segítenem kell neki, mert ez nem olyasmi, amit könnyen meg lehet érteni. – Több időt töltök magammal, mint a legtöbb ember. Nem csak akkor, amikor a tükör előtt tetvészkedek, meg próbálom kitalálni, a szűk vagy a bővebb szabású farmerhez van-e inkább kedvem, hanem ha elegem lesz a világból, elunom magam, visszavonulok az álomvilágomba. Erről szól az, ami miatt gyógyszert szedek. Ha befejezném a gyógyszerszedést, végleg visszavonulnék, vissza magamba, egyszerűen kómába esnék. A kóma egy olyan állapot, mikor ha el is jut valamilyen külső inger, az ember nem száll vissza a külvilágba önmagából. Szóval nem arról van szó, hogy nem birkózom meg saját magammal. Vannak felmerülő kérdések, mert új ingerek érnek, de ez normális szerintem. – Miközben magyarázok, a hajam végre kezd olyan formát ölteni, amilyet szeretnék viszont látni. – Azt meg nem hiszem, hogy ha magammal rendben vagyok, akkor majd a környezetemmel is rendben leszek. Ezt egyszerűen hülyeségnek tartom – jelentem ki csendesen.
Még mond pár mondatot, aztán magamra hagy. Gondolkodhatok a válaszon, és én megteszem, míg befejezem a frizurám és kihúzom a szemeimet. Jó érzés így tükörbe nézni. Ki vagyok békülve szemkihúzás és különleges frizura nélkül is a látványommal, de lényegesebben jobban szeretem így az ábrázatomat. Miután megelégedtem magammal és feltankoltam némi önbizalommal, kimegyek a szobából. Az ajtótól Naoto kísér, ki a kocsihoz. Meg sem lepődöm, hiszen annyira… illik ez a sötétített üveges, tekintélyt parancsoló, fekete BMW az egész légkörhöz, ami körülvesz. Szánok is rá egy másodpercet, míg végigsimítom, miközben elmegyek mellette, hogy aztán az előttem kitárt ajtón beleüljek. Az első dolgom, miután kiélvezem a fekete, bőr kárpitot, a bent uralkodó cigifüstös illatot, hogy Asaméra nézek. Most megint nyugodtnak érzem magam a közelében, miközben halálosan rettegek is, hogy ha kitárulkozom, kimenekül a világomból. Viszont… vállalnom kell a kockázatot. Ugye, hogy így van? Így hát, meg sem kellett volna kérdeznem.
- Azt gondolom, nem kell mindent kipróbálnom, hogy tudjam, jó-e vagy sem, és azt, hogy van, amiről ránézésre el tudom dönteni, hogy szar – nyitom meg a második monológomat. Immár hátradőlve, a sötétszürke üvegen át nézem a kinti világot. – Például nem mennék egy éhes tigris magánzárkájába csak azért, hogy megtudjam, felfal-e. Hülye lenne kihagyni egy ilyen alkalmat, én pedig még nagyobb hülye, ha megadnám neki. Szerintem ez pofonegyszerű – jelentem ki ugyanazzal a csendes, szelíd hangon, amivel korábban beszéltem hozzá. – Félni pedig emberi dolog. Ha valaki nem fél, annak nincs mit veszítenie, akkor pedig nem is él, mert semmi sem fontos neki. Livehacker vagyok. Ez azt jelenti, hogy hatásvadász, sok mindent azért csinálok, hogy reakciót váltsak ki az emberekből. Passzív livehacker, mert miután láttam a reakciót, hárítom. Nem kerülök kontaktusba senkivel – magyarázok tovább. – Az egy dolog, hogy ahogy kinézek, az nekem tetszik és én így érzem jól magam, de tudom azt is, hogy megannyi üzenetet hordozok vele, ami miatt érnek majd hatások. Ha egy szürke egér lennék centis hajjal és sulis egyenruhában, a kutya észre se venne, senkitől nem különböznék. Nyilván neked se szúrtam volna szemet, és elkerültük volna egymást, mert nem lett volna okom bemutatni neked, ahogy te sem láttál volna okot arra, hogy megbámulj, hogy kiszemelj. Ez is egyszerű. – Valahogy úgy képzelem el a helyzetet, mint mikor egy kör alakú asztalnál kártyázunk, és szépen lassan pakolom le a paklim lapjait. – Említetted a boldogságot is. Te tudod, hogy téged mi tesz boldoggá? – kérdezem meg tőle egy nagyon kis pillanatnyi odanézéssel, aztán újra inkább az utcát nézem, amin végighaladunk. – Sok mindent nem akartam elmondani, de ha már így benne vagyunk, nem vonulok vissza. Engem boldoggá az úszás tett – vallom be szinte nemes egyszerűséggel. - Az, hogy benne volt minden, ami nekem számított. Tanultam, fejlődtem, erősödtem, versenyeztem, voltak társaim, élmények értek, kihívások elé állítottak, terveztem a jövőmet, az edzőmre felnézhettem és a szüleim is büszkék voltak rám. Valahogy teljes volt az életem. Nem azt mondom, hogy nem volt olyan, hogy a picsába kívántam az egészet, mert mikor az embernek majd’ leszakad a karja, felemelni se bírja az izomláztól, vagy görcs áll a vádlijába abban a medencének a közepén, aminek ha az alján leteszi a lábát, kábé egy méter van felette a felszíntől, mert igenis voltak ilyenek. És igen, pánikba estem én is, amikor rájöttem, hogy belefulladhatok a vízbe. Az életem féltése szerintem normális, akkor kezdett mindenki aggódni értem, amikor már nem féltettem, mert elértéktelenedett. – És elérek ahhoz a részhez, ami még meredekebb, mint az eddigiek, de már nem menekülök ki belőle. Ha Asame nem akarná hallgatni, egyszerűen rám mordulna, hogy fogjam be, s mivel nem teszi, nekem… nincs okom elhallgatni. Van egy belső késztetés, ami a félelemből ered, de igenis tudom kezelni a félelmet. A félelem jó, az életösztön, az élni akarás jele. - Az úszás sok mindent jelentett nekem, rengeteg áldozatomba került, hogy versenyképes legyek, és meg kellett bántanom az anyámat is azért, hogy ezt csinálhassam. Mert anya a karate, a kardvívás és a szellemiség felé terelt, de ha afelé hajlottam, az apám a családunkba hozta a feszültséget, amit nem akartam hagyni. Anya csak az én kedvemért kért fel egy edzőt, aki kijárt hozzánk minden héten kétszer, hogy tanítson. Apám nem értette meg, én meg csak éreztem, hogy kurva nagy ciki volt megmondani az edzőmnek, hogy bocs, de ennyi volt. Ezt egy amerikai fasz sosem fogja megérteni. Ahogy azt sem, hogy nem én választottam a parkolópályát az úszás terén. Hibáztathat érte, szánhat, de attól még nem én kértem attól a két kreténtől, hogy állítsanak fejre és törjék el a csontjaim, és ezzel együtt derékba az én fényes, kitervelt és imádásig szeretett karrieremet. – Érzem, hogy indulatossá kezdek válni, úgyhogy mint mindig, fújtatással nyugtatom le magam. – Igazából rohadtul nem csak a jövőmet vették el, hanem mindenemet, amim csak volt. Az apám számára értéktelenné váltam, az anyám sajnált, a húgom ölébe meg bepottyant minden, amiért gyűlölt, hogy az enyém. – Keserűség önt el és hiába sírtam már ki a szemeimet nem is egyszer ezek miatt, most megint megpróbál elcsuklani a hangom és potyogni a könnyem, de nem hagyom magamnak a végleges elgyengülést, makacsul önuralmat gyakorlok bevetve mindent, amit csak tudok. Nem azért, mert szégyelleném a könnyeimet, bár van ebből is valami bennem, hanem inkább azért, mert Asame még nem érdemelte meg, hogy lásson sírni. - Nem járhattam úszni, úgyhogy gyűlt bennem a feszültség, a tettvágy, ráadásul éreztem, hogy szép lassan veszítek el mindent. Dühös voltam, csalódott és magatehetetlen. Az első hetekben etetni kellett, meg folyamat fájdalomcsillapítóval tömni, nem beszélve a nyugtatóról, mert a… balesetem nem volt egy… sétagalopp. – Mindig hülyén érzem magam, amikor valahogy neveznem kell a történteket, mert nehéz úgy ráaggatni egy szót, hogy kicsit hű is legyen a valósághoz, de ne derüljön ki, mi történt valójában. - A haverok se jöttek többé, miután odaszóltam nekik. Nem akartam, csak elvesztettem az önkontrollt. Ebből nem álltam lábra, ezután jöttek az igazi gondok. Profitáltam is, mert az élet már csak ilyen, ad és elvesz – ironizálok. - Megtanultam meditálni, rengeteget olvastam, filmeket néztem, iszonyat sokat lestem anyámat gyakorlás közben, néha elmentem az előadásaira, figyeltem a természetet, de mivel romba dőlt az életem és továbbra sem voltam hajlandó lemondani arról, hogy olyan legyek, amilyennek én érzem jól magam és ne olyan, amilyennek mások látni akarnak, elkezdtem befelé fordulni. Álmodni. Olyannyira, hogy a mentsváram a börtönömmé alakult, egyre többször nem ébredtem fel, egyre hosszabb ideig maradtam alvásban, váratlanul elaludtam napközben, mígnem kezdeni kellett valamit a helyzettel. Most, szépíthetem, de minek? Drogos vagyok. Nem tudok leállni, mert vagy kómába esek, vagy szétmegy az idegzetem az elvonástól. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarok leállni. Csak eddig nem volt okom, nem volt miért küzdeni. – És most… most, hogy tálaltam a fél éltem… félve, ám valahogy mégis bátran… újra… rápillantok Asaméra. Nem igazán azért, hogy lássam az arcát, hanem inkább csak azért, mert… ez egy olyan jelentőségteljes pillanat, amit… így kell megpecsételnem.
- Vitába szállok veled, mert szerintem félreértesz – szólok ki hozzá ugyanazzal a beszédstílussal, amivel ő szól hozzám. Végtelenül jólesnek a szavai, de ha tényleg érteni akar, akkor segítenem kell neki, mert ez nem olyasmi, amit könnyen meg lehet érteni. – Több időt töltök magammal, mint a legtöbb ember. Nem csak akkor, amikor a tükör előtt tetvészkedek, meg próbálom kitalálni, a szűk vagy a bővebb szabású farmerhez van-e inkább kedvem, hanem ha elegem lesz a világból, elunom magam, visszavonulok az álomvilágomba. Erről szól az, ami miatt gyógyszert szedek. Ha befejezném a gyógyszerszedést, végleg visszavonulnék, vissza magamba, egyszerűen kómába esnék. A kóma egy olyan állapot, mikor ha el is jut valamilyen külső inger, az ember nem száll vissza a külvilágba önmagából. Szóval nem arról van szó, hogy nem birkózom meg saját magammal. Vannak felmerülő kérdések, mert új ingerek érnek, de ez normális szerintem. – Miközben magyarázok, a hajam végre kezd olyan formát ölteni, amilyet szeretnék viszont látni. – Azt meg nem hiszem, hogy ha magammal rendben vagyok, akkor majd a környezetemmel is rendben leszek. Ezt egyszerűen hülyeségnek tartom – jelentem ki csendesen.
Még mond pár mondatot, aztán magamra hagy. Gondolkodhatok a válaszon, és én megteszem, míg befejezem a frizurám és kihúzom a szemeimet. Jó érzés így tükörbe nézni. Ki vagyok békülve szemkihúzás és különleges frizura nélkül is a látványommal, de lényegesebben jobban szeretem így az ábrázatomat. Miután megelégedtem magammal és feltankoltam némi önbizalommal, kimegyek a szobából. Az ajtótól Naoto kísér, ki a kocsihoz. Meg sem lepődöm, hiszen annyira… illik ez a sötétített üveges, tekintélyt parancsoló, fekete BMW az egész légkörhöz, ami körülvesz. Szánok is rá egy másodpercet, míg végigsimítom, miközben elmegyek mellette, hogy aztán az előttem kitárt ajtón beleüljek. Az első dolgom, miután kiélvezem a fekete, bőr kárpitot, a bent uralkodó cigifüstös illatot, hogy Asaméra nézek. Most megint nyugodtnak érzem magam a közelében, miközben halálosan rettegek is, hogy ha kitárulkozom, kimenekül a világomból. Viszont… vállalnom kell a kockázatot. Ugye, hogy így van? Így hát, meg sem kellett volna kérdeznem.
- Azt gondolom, nem kell mindent kipróbálnom, hogy tudjam, jó-e vagy sem, és azt, hogy van, amiről ránézésre el tudom dönteni, hogy szar – nyitom meg a második monológomat. Immár hátradőlve, a sötétszürke üvegen át nézem a kinti világot. – Például nem mennék egy éhes tigris magánzárkájába csak azért, hogy megtudjam, felfal-e. Hülye lenne kihagyni egy ilyen alkalmat, én pedig még nagyobb hülye, ha megadnám neki. Szerintem ez pofonegyszerű – jelentem ki ugyanazzal a csendes, szelíd hangon, amivel korábban beszéltem hozzá. – Félni pedig emberi dolog. Ha valaki nem fél, annak nincs mit veszítenie, akkor pedig nem is él, mert semmi sem fontos neki. Livehacker vagyok. Ez azt jelenti, hogy hatásvadász, sok mindent azért csinálok, hogy reakciót váltsak ki az emberekből. Passzív livehacker, mert miután láttam a reakciót, hárítom. Nem kerülök kontaktusba senkivel – magyarázok tovább. – Az egy dolog, hogy ahogy kinézek, az nekem tetszik és én így érzem jól magam, de tudom azt is, hogy megannyi üzenetet hordozok vele, ami miatt érnek majd hatások. Ha egy szürke egér lennék centis hajjal és sulis egyenruhában, a kutya észre se venne, senkitől nem különböznék. Nyilván neked se szúrtam volna szemet, és elkerültük volna egymást, mert nem lett volna okom bemutatni neked, ahogy te sem láttál volna okot arra, hogy megbámulj, hogy kiszemelj. Ez is egyszerű. – Valahogy úgy képzelem el a helyzetet, mint mikor egy kör alakú asztalnál kártyázunk, és szépen lassan pakolom le a paklim lapjait. – Említetted a boldogságot is. Te tudod, hogy téged mi tesz boldoggá? – kérdezem meg tőle egy nagyon kis pillanatnyi odanézéssel, aztán újra inkább az utcát nézem, amin végighaladunk. – Sok mindent nem akartam elmondani, de ha már így benne vagyunk, nem vonulok vissza. Engem boldoggá az úszás tett – vallom be szinte nemes egyszerűséggel. - Az, hogy benne volt minden, ami nekem számított. Tanultam, fejlődtem, erősödtem, versenyeztem, voltak társaim, élmények értek, kihívások elé állítottak, terveztem a jövőmet, az edzőmre felnézhettem és a szüleim is büszkék voltak rám. Valahogy teljes volt az életem. Nem azt mondom, hogy nem volt olyan, hogy a picsába kívántam az egészet, mert mikor az embernek majd’ leszakad a karja, felemelni se bírja az izomláztól, vagy görcs áll a vádlijába abban a medencének a közepén, aminek ha az alján leteszi a lábát, kábé egy méter van felette a felszíntől, mert igenis voltak ilyenek. És igen, pánikba estem én is, amikor rájöttem, hogy belefulladhatok a vízbe. Az életem féltése szerintem normális, akkor kezdett mindenki aggódni értem, amikor már nem féltettem, mert elértéktelenedett. – És elérek ahhoz a részhez, ami még meredekebb, mint az eddigiek, de már nem menekülök ki belőle. Ha Asame nem akarná hallgatni, egyszerűen rám mordulna, hogy fogjam be, s mivel nem teszi, nekem… nincs okom elhallgatni. Van egy belső késztetés, ami a félelemből ered, de igenis tudom kezelni a félelmet. A félelem jó, az életösztön, az élni akarás jele. - Az úszás sok mindent jelentett nekem, rengeteg áldozatomba került, hogy versenyképes legyek, és meg kellett bántanom az anyámat is azért, hogy ezt csinálhassam. Mert anya a karate, a kardvívás és a szellemiség felé terelt, de ha afelé hajlottam, az apám a családunkba hozta a feszültséget, amit nem akartam hagyni. Anya csak az én kedvemért kért fel egy edzőt, aki kijárt hozzánk minden héten kétszer, hogy tanítson. Apám nem értette meg, én meg csak éreztem, hogy kurva nagy ciki volt megmondani az edzőmnek, hogy bocs, de ennyi volt. Ezt egy amerikai fasz sosem fogja megérteni. Ahogy azt sem, hogy nem én választottam a parkolópályát az úszás terén. Hibáztathat érte, szánhat, de attól még nem én kértem attól a két kreténtől, hogy állítsanak fejre és törjék el a csontjaim, és ezzel együtt derékba az én fényes, kitervelt és imádásig szeretett karrieremet. – Érzem, hogy indulatossá kezdek válni, úgyhogy mint mindig, fújtatással nyugtatom le magam. – Igazából rohadtul nem csak a jövőmet vették el, hanem mindenemet, amim csak volt. Az apám számára értéktelenné váltam, az anyám sajnált, a húgom ölébe meg bepottyant minden, amiért gyűlölt, hogy az enyém. – Keserűség önt el és hiába sírtam már ki a szemeimet nem is egyszer ezek miatt, most megint megpróbál elcsuklani a hangom és potyogni a könnyem, de nem hagyom magamnak a végleges elgyengülést, makacsul önuralmat gyakorlok bevetve mindent, amit csak tudok. Nem azért, mert szégyelleném a könnyeimet, bár van ebből is valami bennem, hanem inkább azért, mert Asame még nem érdemelte meg, hogy lásson sírni. - Nem járhattam úszni, úgyhogy gyűlt bennem a feszültség, a tettvágy, ráadásul éreztem, hogy szép lassan veszítek el mindent. Dühös voltam, csalódott és magatehetetlen. Az első hetekben etetni kellett, meg folyamat fájdalomcsillapítóval tömni, nem beszélve a nyugtatóról, mert a… balesetem nem volt egy… sétagalopp. – Mindig hülyén érzem magam, amikor valahogy neveznem kell a történteket, mert nehéz úgy ráaggatni egy szót, hogy kicsit hű is legyen a valósághoz, de ne derüljön ki, mi történt valójában. - A haverok se jöttek többé, miután odaszóltam nekik. Nem akartam, csak elvesztettem az önkontrollt. Ebből nem álltam lábra, ezután jöttek az igazi gondok. Profitáltam is, mert az élet már csak ilyen, ad és elvesz – ironizálok. - Megtanultam meditálni, rengeteget olvastam, filmeket néztem, iszonyat sokat lestem anyámat gyakorlás közben, néha elmentem az előadásaira, figyeltem a természetet, de mivel romba dőlt az életem és továbbra sem voltam hajlandó lemondani arról, hogy olyan legyek, amilyennek én érzem jól magam és ne olyan, amilyennek mások látni akarnak, elkezdtem befelé fordulni. Álmodni. Olyannyira, hogy a mentsváram a börtönömmé alakult, egyre többször nem ébredtem fel, egyre hosszabb ideig maradtam alvásban, váratlanul elaludtam napközben, mígnem kezdeni kellett valamit a helyzettel. Most, szépíthetem, de minek? Drogos vagyok. Nem tudok leállni, mert vagy kómába esek, vagy szétmegy az idegzetem az elvonástól. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarok leállni. Csak eddig nem volt okom, nem volt miért küzdeni. – És most… most, hogy tálaltam a fél éltem… félve, ám valahogy mégis bátran… újra… rápillantok Asaméra. Nem igazán azért, hogy lássam az arcát, hanem inkább csak azért, mert… ez egy olyan jelentőségteljes pillanat, amit… így kell megpecsételnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése