40.

Asame

Végre megérkezik ő is. Beül mellém, majd elindulunk, s ezzel egyidejűleg nyelve is megered. Úgy látszik, sikerült kiugrasztani a nyulat a bokorból. Persze részben nem róla beszéltem bent a szobában, habár a szavaimat neki intéztem, sokkal inkább szólt az egész az én életemről. Hallgatom, ahogy beszél, s mikor a kérdés elhangzik, mely arra irányul, hogy mi tesz engem boldoggá, magamban megmosolygom az egészet. Erről beszéltem odafent. Hogy mindenki maga dönti el, boldog akar-e lenni vagy sem. Én nem döntöttem. Közel tíz éve kizártam magamból a boldogság gondolatát is. Tatsuo elvesztése olyan sebeket ejtett rajtam, melyek idővel begyógyultak, de nem tűntek el véglegesen. Nem vártam, hogy rájöjjön, magamról beszélek, de legalább elértem nála azt, hogy ha csak egy kicsit is végre nyisson felém, merjen beszélni magáról, a gyengéiről, arról, amitől ő Deon.


Abban, hogy ha teljesen átlagos lett volna, akkor nem találkozunk, mélyen egyetértek vele. Én nem szúrom ki őt, vagy ha igen, akkor sem kelti fel az érdeklődésemet, mert az olyanokból igenis tizenkettő egy tucat. Sosem érdekeltek az ilyenek, mindig is a különlegeset vadásztam, mindig olyan árut kerestem, amiben volt valami megfoghatatlan szépség, s mikor hamar be lehetett őket törni, egyszerűen kiábrándultam belőlük és túladtam rajtuk. De Deon más... Merőben más és ez az, ami megragadott benne. El akartam érni nála, hogy megtörjön, nem hagyta, de napról napra közelebb kerülünk egymáshoz és úgy érzem, ha nem is tudom teljesen az irányításom alá vonni, nekem az is tökéletes lesz, hiszen így nem válik majd értéktelenné számomra. Addig, míg képes nekem ellenállni, míg képes szembeszállni velem akár csak szavakkal is, mindig látni fogom benne azt, amiért megtetszett és ami miatt nem fogom elengedni, vagy eldobni magam mellől.


Hagyom, hogy befejezze amit mondani akar. Nem zavarom meg benne. A papírokban tényleg nincs leírva semmi, ami ő, az érzései, de néhány rezdüléséből igenis olvastam és éreztem és megéreztem dolgokat, amiket nem kötöttem ugyan az orrára, de nagyon jól tudtam, mert láttam rajta. Már szólnék, mikor magyarázni kezdi, hogy mi az a kóma, de most inkább hagyom neki, így legalább kiadja magából. Néha könnyebb egy idegennek mesélni, mint egy hozzánk közelálló személynek, ezt én tudom a legjobban. Ryuuichi volt az első, akinek beszéltem Tatsuoról, csak utána jött Akihito, pedig Aki a legjobb barátom, mégis könnyebb volt kiadnom magam és az érzéseimet egy számomra alig ismert embernek, mint a legjobb barátomnak.

- Elmondok neked valamit, kölyök – kezdem rideg nyugodtsággal. Máshogy nem tudok beszélni, ez egyfajta biztonságot adó álca, melytől nem akarok megszabadulni, melyben jól érzem magam. - Néha könnyebb vallani egy idegennek, mint egy jó barátnak, mert az emberi természet már csak ilyen. A bizalmat persze nem könnyű osztogatni és nem is szabad könnyen tenni. Tőled akartam hallani a dolgokat, azt, hogy bevallod nekem, a gyógyszered lassan olyan, sőt, teljesen olyan, mint a drog most már... Fent a szobában a feléd intézett szavaim csak részben szóltak neked. Részben sokkal inkább magamat oktattam ki újra a dolgokra, mert rám közel a fele tökéletesen illene. Megkérdezted, engem mi tenne boldoggá... A válaszom az, hogy nem tudom. Tíz éve nem keresem a boldogságot, mert nem látom értelmét. A boldogság sebezhetővé tesz és én nem akartam soha többet sebezhető lenni... Tíz évvel ezelőtt az apám kegyetlen hidegvérrel lőtte le a szemem láttára azt az embert, akit mindennél jobban szerettem, a saját testőrét, mert nem tetszett neki, hogy az egyetlen pici fiacskája boldog és éppen nem szenved valamelyik agyament faszsága miatt. Ugyanazt tette, amit én tettem akkor a szobádban az őrrel. A szemembe nézve, hidegvérrel, minden figyelmeztetés, minden ordítozás vagy számonkérés nélkül lőtte le. Huszonöt éves voltam... Akkor döbbentem rá arra, hogy teljesen mindegy, mit teszek, apám akarata érvényesült végig. Döntöttem. Szabad akaratot akartam, így kizártam az életemből azokat a dolgokat, amik kicsit is emberivé tehettek. Nem mutattam érzelmeket, nem dühöngtem, nem vezettem le a feszültséget és nem vágytam a boldogságot. Kegyetlenebbé váltam, mint a saját apám és közben undorodtam attól, amivé tett... Nekem mindez már csak játék, a határaim feszegetése, ha beledöglöm, legalább nem kell azon aggódnom, hogy vénségemre marad-e mellettem valaki vagy sem, ha pedig túlélem, akkor újabb olyan dologgal leszek gazdagabb, amiről azt hittem, nem vagyok rá képes. Mert ami nem öl meg, az erősebbé tesz... Én erős akartam lenni és továbbra is ez motivál. Feszegetem a saját határaimat – mondom ki őszintén és rágyújtok, majd megkínálom őt is egy szál cigivel. - Lehetőséget kínálok neked, hogy újra találj magadnak valamit, ami boldoggá tehet, mert látom benned azokat a lehetőségeket, amit más talán nem vesz észre. Mert hiába fáj a kulcscsonttörés okozta sérülés, ha megtanulod kizárni a fájdalmat, többre viheted... Az a technika, amit pedig Akihito igyekszik megtanítani neked, pont arról szól, hogy azok, akik nem erősek, nem tökéletesek, azok is meg tudják védeni magukat, az igazukat... Tanítalak, mert megvan benned mindaz, amivel ezt az egészet kiérdemelted... - mondom őszintén, majd kissé felé fordulok. Elnyomom a cigarettám, megfogom a cigarettát tartó csuklóját és álla alá nyúlva húzom őt gyengéd csókba. Igen, tudok ilyen is lenni, ha kiérdemli valaki. Pár pillanat az egész, majd újra elhúzódva tőle veszek elő egy újabb cigit, hogy ismét rágyújtsak...