3.

Deon

Ennek a fele se tréfa; annyira azért nem vagyok hülye, hogy egy lövést összetévesszek valami mással, noha csak filmből hallottam és még nem szedtem teljesen össze magam. Mégis az a hang... De ha az nem lenne elég, a fegyver, ami ott marad tőlem nem is olyan távol, már egyértelmű, hogy a lehető legrosszabb emberrel húztam ujjat. Pontosabban a lehető legrosszabb embernek mutattam meg a középső ujjam. Vajon megelégszik azzal, hogy letöri, vagy szétloccsantja már rég pusztulásnak indult agyam?


Ezt csak úgy tudhatom meg, ha talpra vergődöm végre és belenézek a képébe. Lényegében mindegy, mert már itt vagyok. Minek rinyáljak, attól jobb lesz? Sose értettem azokat a filmbéli karaktereket, akik egyetlen szót se hagynak kinyögni az ellenségüknek, de sír a szájuk, hogy csak hagyják őket életben. Ettől még senki nem nyert megváltást. Nem, a megváltásért dolgozni kell, nemde? Úgyhogy kihúzom magam a kutyák gazdája előtt, hadd lássa csak, milyen fából faragtak. Azt készségesen elismerem, hogy az észosztáson nem volt türelmem sokat várni, szóval a fejembe nem sikerült sok mindent tölteni, mint azt a példa is mutatja, de azért vannak pozitív tulajdonságaim.


A fazon végigmér; úgy néz meg, mintha egy árus portékája lennék, s elidőzik az arcomon, különösképp az ütés nyomán - legalábbis a pillantásából azt veszem ki, nem maradt nyomtalanul a dolog. Némi dühös villantást vetek arra a baromra, amelyik elcsúfított, hogy egyértelmű legyen, kitől kaptam meg azt a jobbegyenest, miközben gyorsan megnyalom a szám szegletét. Még nem tudom, mit mondok otthon, miért, mikor és hogy verték szét a képem, de majd találékony leszek; mondhatnám például, hogy nekimentem egy pad sarkának. Hú, ez aztán az elmés ötlet, anyám egyből arra gondolna, hogy úgy fejeltettek le az iskolaberendezéssel, mint én ma Kaorut! Ötlet törölve, az anyám nem hiheti, hogy egyszem fia egy balfék, hiszen ő valamilyen különös oknál fogva a családom egyetlen tagja, aki büszke rám.


És csak bámul tovább. Mi van, öreg, lefagytál? Oké, hogy nem vagyok szokványos jelenség, de ez azért súlyos. Mittomén, meddig üldöztetett, hogy leosszon egy ártatlan kis bemutatás miatt, most meg mered rám, mint egy nyitott fedelű kuka és várja, hogy majd én fogok itt pattogni. Hát nem. Éppenséggel egészen jól elálldogálok, a látvány is kellemes; ha a modora nem, legalább az ízlése rendben van. Csak azt nem értem, mi a szart akar, ha nem mond és nem is tesz semmit. Ja, hogy magához int? Persze, nézzél már még hülyének is, hogy magam megyek a következő pofonért! Előbb kellett volna felkelned a pihepuha ágyacskádból, hogy kitisztuljon a csipa a szemedből, fater, és meglásd, én maga vagyok a lázadás! Vagy pár évvel még előbb születni, hogy több tapasztalatod legyen a kölykökről. Úgy fest, veszi a lapot, mert egy ragadozó lassú magabiztosságával áll fel székéből és lépdel az asztala elé. Most be kéne tojnom? Tény, hogy a filmekben ez a jelenet a legrosszabb véget ígéri szegény szerencsétlen főhősöknek, miszerint ha nem adják meg magukat a gonosz akaratának, akkor laposra lesznek kloffolva, vagy valami hasonló, de még mindig nem érzem úgy, hogy paráznom kellene.


Azért elég hátborzongató a pasi, még az arcizma sem rebben, hiába grimaszolok rá óvatosan. Unalmas. Ha csak órákig állunk itt egymást fixírozva, azt hiszem, életem legkeményebb büntetését szabta ki rám - se nem szólhatok, se nem mozoghatok, mert ha másmerre nézek, már át is vágja a torkom valaki. Ez ciki lesz. Főleg, mert már most alig bírok egy helyben és rezzenéstelenül meglenni. Nekem egyszerűen mozognom kell. Hát akkor... drámai halálom lesz, tizenhét évesen, az érettségi és a nagy kufircolások időszaka előtt, egy ritkaszar napon golyót röpítenek vagy a szívembe, vagy a fejembe, esetleg halálra vernek, bár ezen utóbbit kétlem, mert a szép szőnyeget összemocskolni a véremmel elég ódivatú és ízléstelen dolog, úgyhogy a torokátvágás is ugrott. Legalább gyors lesz, nem úgy mint ennek a pasasnak az agya. Még azt se dolgozta fel, hogy itt állok. Basszus, valamilyen agyelhalós betegsége van, vagy csak direkt szívat?


Látom, hogy azért a tekervények mégis lassan forogni kezdenek a fejében, mert elunja a némaságot. Még szép, hogy én kussolok, mint a sír, nem én vagyok itthon, és nehogy már még én jelentkezzek a seggberúgásért is!

- Gondolom, most hasra kéne esnem a neve hallatán, de csalódást kell okoznom, mert maga nem valami népszerű, ugyanis sosem hallottam vagy láttam a nevét sehol - szólalok meg azonnal, hogy két mondatot hajlandó végre hozzám vágni. Nem kéne gúnyolódnom, hiszen ez az a nap, amikor nem kellett volna kikelnem az ágyból és ő pontosan az a fajta ember, akit rohadtul el kellett volna kerülnöm, de kikeltem az ágyból és belefutottam ebbe a fazonba, úgyhogy most már végigjátszom ezt a gagyi játékot, aztán sírok-röhögök rajta egyet otthon a kispárnámnak, s továbblépek rajta, ahogy majdnem minden. - Nem mintha érdekelnének a sztárok - teszem hozzá hanyagul, talán egy picit flegmán és kihívóan. Ideje lenne gondolkodni a kérdésén is, de elnevetem magam. Önkéntelenül csúszik ki a számon két apró kis hehe, aztán hogy zavartnak látszak, mutatóujjam oldalával megdörgölöm az orrom hegyét. - Persze, hogy tudom. Mert maga ugyanolyan hülye, mint én - válaszolom most már fölényesen. És hogy értse is, megindokolom: - Órákig tartó hajtóvadászat egy középiskolás után, aki be mert mutatni magának? Ez nevetséges. Ha okos ember lenne, gúnyosan röhögött volna rajtam, az még fel is bosszant, aztán legyint és hagy a picsába elszaladni, hadd ugorjak félve a kispárnáim közé azon tépelődni, hogy vajon mit gondol most rólam.