4.

Asame

Halvány mosoly kúszik ajkaimra, ahogy hallgatom, mit magyaráz. Nem, kisfiam, sokkal szarabb emberrel kezdtél ki te annál, minthogy annyival elintézzelek. És sokkal többet is érsz, mint amit képzelsz magadról. Egyelőre ráhagyok mindent. Nem érvelek. Nincs miért. Rágyújtok, s cigimből mélyet szívva nézem és hallgatom őt továbbra is. Bátor és ez tetszik. Meg sem próbál nyafogni az életéért, pedig biztos vagyok benne, hogy látta a Chenggel való jelenetet. Intek Naotonak és Ryuuichinak, hogy távozzanak. Közönség nem kell semmihez...


Felé dobom a cigarettát, érezze csak, mennyire izgat az egészsége. Bármilyen értelemben. Szemem vészesen villan egyet, ahogy beszél. Szeretem a nagyszájú kölyköket, még megnevelni is. Eloltom a félig szívott cigimet és elindulok felé. Magabiztos vagyok, mint oly sokszor mindig. Nekem rohadtul nincs mitől félnem, neki annál inkább. A szavak rég nem izgatnak. Rettenetesen nehéz velük kihozni a sodromból, s ha ez valami csoda folytán mégis sikerülne valakinek, az ne számítson tőlem hamletti monológoknak is beillő válaszokra. A tett többet ér bármelyik szónál. A szavak lehetnek hamisak, megtévesztőek, a cselekedetek kevésbé. Elég egy apró rezdülés, egy bizonytalan lépés és már tudod, mire készül a másik. Elég csak az arcát nézned, a szemeit. Mindent elárulnak.

- Nem kértem önéletrajzot – mondom hidegen, hogy végre visszafogja a megindított szóáradatot. Közelebb sétálok hozzá. Még mindig méregetve, azon elmélkedve, mi állna jobban ennek a kölyöknek, mikor majd könyörög, hogy ugyan érjek már hozzá. Egy egyszerű, díszes kimonó vagy inkább láncos póráz? A vadságát tekintve az utóbbira tippelnék, de mielőtt megkapná, biztos, hogy lesz alkalma belebújni abba a francos selyembe, melyet minden ukejelöltre ráaggatok.


Még tetszik is, hogy hülyének néz. Valahol megnyugtat a tudata annak, hogy bizony fogok még neki meglepetést okozni, ahogy ő is nekem. De most én fogok kezdeni, megadom az esélyét annak, hogy még nagyobb bizonytalanságba taszítsam, hogy tényleg ne tudja, mit is akarok vele.

- Túl sokat beszélsz, de... - Függőben hagyom a mondatot. Gondoljon, amit szeretne. Képzeljen a végére azt, amit akart. Én már elképzeltem. A végét legalábbis. Még közelebb lépek hozzá, lassan cserkészve be őt, hátrálásra kényszerítve. Nem tud sokáig menekülni előlem. A fal elég nagy visszatartó erő és vastag is. Feje mellett támaszkodom meg a falon, egészen közel hajolva hozzá, megadom a lehetőséget, hogy megüssön, ellökjön, védekezzen. Imádok játszani velük. Elégedettséggel tölt el látni a szemükben a bizonytalanságot, a félelmet, még a megvetésüket is. Rengeteg ilyet kaptam és még fogok is kapni, ebben biztos vagyok. Még mindig nem eresztem a tekintetét, még mindig nem távolodom el tőle. Egyre közelebb kerülök hozzá. Nem sokkal vagyok magasabb nála, talán fél fejjel, de ez mit sem változtat azon, hogy pillanatok alatt keltsek benne olyan érzéseket, amitől kétszer hatalmasabbnak gondol. - Tudod, miért vagy itt? - teszem fel neki újra a kérdést rideg, színtelen hangon.