4.

Deon

Ó, tud mosolyogni! Ez meglep. Bármilyen rideg és halvány, akkor is egy mosolyt sikerült csalnom a szájára! Vajon ez jó nekem, vagy vehetem ezt valami ravaszdi-gesztusnak, amely elégedett a zsákmánnyal? Látom a szemében, hogy utóbbi lesz sanszos. Most mit csináljak? Ahogy a két dromedár távozik, gyorsan körülnézek. Nem mintha sok esélyem lenne meglógni innen, ez nem valami bugyuta akciófilm, amiben áttörök az ablakon, rohanok, mint az őrült, felugrom a kerítésre és eltűnök, mint valami macska az őt üldöző vadászkopók elől, hanem az életem. És most pácban vagyok. Eléggé maró pácban és eléggé sikerült mélyre merülnöm benne…


Cigarettát dob felém. Ez meglep. Rögtön megnézem a dobozt, mit szív – ez fontos, a minőség és az ár sokat elárul az emberről. Ez a pasi ad a minőségre és pénze is van, ha ilyet engedhet meg magának, amivel rombolja a tüdejét. Ha megkínált, udvariatlanság nem elfogadni, ugye? Hát ennyire azért nem leszek udvariatlan, úgyhogy felnyitva a fedelet elkezdek kihalászni egyet a szálak közül, de mielőtt a számhoz emelhetném a kiválasztottamat, a fickó eloltja a sajátját és felém indul. A torkomba ugrik a szívem, de a pániktól, ami átfut rajtam, bekapcsol az agyam.

- Ne már, még rá se gyújtottam! – károgok, azzal becélzom a dobozzal az asztalt. A dobozka csúszik rajta, de nem elég hosszan, hogy elérje a lap másik végét, így ott marad. Hátrálok két lépést és villámgyorsan rágyújtok, jelezve ennek a jégcsapnak, hogy társalogni óhajtok, de nem igazán veszi az adást, csak közeledik és közeledik. Hova meneküljek, előbb-utóbb úgyis a szoba valamilyen határa vagy rosszabb esetben bútorzata állít meg, úgyhogy inkább feszesen kihúzom magam és mélyet szívok a tüdőrombolóból.


Szóval ne beszéljek? Akkor mégis mit csináljak? Ha nem kell magyarázat, miért mutattam be, miért hozattál ide, te barom?! Érzem, hogy villannak a szemeim és a két ujjam közé fogott cigi is megremeg. Kell egy hamutartó, különben felnyalatja velem a lepergő hamut, látom rajta. Olyan fajta. Gúnyos kis mosollyal kerülök rajta egyet, de nem enged maga mögé. Bölcs dolog, egy idegenben sose bízzon meg az ember, ráadásul még a barátok is a hátba támadnak, úgyhogy ezáltal senkit sem szabad odaereszteni. Elcsenem gyorsan a hamutartót az asztaláról, s bár felülnék rá, érzem, hogy azt nem kéne, így is feszítem a húrt.


Azt hiszem, nem ijeszt meg a fegyver a földön és a balhé, aminek búcsúdörrentésébe belecsöppentem. Miért féljek? Ha megölnek, az utolsó perceimet nem azzal akarom tengetni, hogy reszketek és az életemért könyörgök. Méltóságos halálom legyen már, basszus! Mondjuk, ha felbosszantom és dühében fejbe lő, az már valami; ha bekerülnék az újságokba, mint a legbátrabb ember Japánban, még tetszene is a szalagcím. Most a csöndben maradás művészetét gyakorlom, de elég nehéz ebben a feszült légkörben, azt sem tudva, mit keresek én itt, mert ha csak egy címeres verést kellett volna kiosztani nekem, azt nem a főmuftik szokták, ők nem mocskolják be ilyesmivel az ápolt kacsóikat, hanem a keménykezű kutyáikra hagyják. De akkor most mi van?!


Na jó, ezt én nem bírom! Engem ne méregessen ez a fazon úgy, mint egy vadállat, ha ilyesmire vágyom, majd elmegyek magam a Honeyba, ahol legalább húsz szempár tapad így rám egy méteren belül, de ott legalább az életem nem kell féltenem. Elnyomom a félig elszívott, egyébként nagyon finom cigit – még meg is sajnálom, hogy nincs türelmem végigszívni, igazán megérdemelné és ez a pazarlás is szégyenletes -, aztán visszalépek oda, ahol korábban álltam, hogy egy apró, tettetett udvarias meghajlással majd elköszönhessek, mint egy vendég, aki megbeszélte a nagy semmit a ház urával és most távozni készül, de félbehagy nekem egy mondatot, ami miatt még maradnom kell. Nem mintha nőttek volna az elmúlt pár percben a túlélési esélyeim, ám kezdek reménykedni benne, hogy ez valami ijesztgetés, még a lövés is csak megrendezett volt a tiszteletemre, hogy legközelebb eszembe se jusson bemutogatni valakinek. Biztos apám haverja ez a kretén, s mivel ő nem tudott hatni rám, mert nem érdekeltek az intelmei, most kicsit beijesztet. Jó vicc…!

- Szórakozzon mással – vetem oda neki dacosan, azzal mennék, ám a tekintete még mindig nem változott meg, ugyanaz a ragadozópillantás és elindul felém. Ez kezd meleg helyzetté változni, úgyhogy két lépést hátrálok. Ennyi azonban nem elég, közeledik hozzám tovább, így addig hátrálok, míg a fal fog meg. Van rosszabb a halálnál? A lassú halál. Ehh, köszi, de azt nem, ha már mindenképp itt kell ma megdöglenem, felbosszantanálak annyira, hogy ne legyen türelmed kínozni, mert én nem adom meg neked azt az örömöt, hogy szenvedni láss. Ahogy senkinek se.


Fejem mellett támaszkodik meg és közel hajol hozzám, mintha egy remegő liba lennék, akire ha rálehel, elájul a gyönyörtől. Háh! Szánalmas. Egyenesen a szemébe nézek, azokba a jégkék íriszekbe, hátha most megfejtem a titkuk, hogy ennyire közel vannak… hogy ennyire közel van hozzám. Lekoppan valami a fejemben, szinte hallom a hangját – olyasmi, mint mikor az ember elejt egy kisebb vasgolyót. Azt hiszem, ez így most igencsak nem az, amire én számítottam. Ahogy így állunk… határozottan nem érzem magam férfiasnak és komfortosan. Hátam a falhoz simul, nincs hova húzódni el, hova tovább menekülni, fejem már nem tudom jobban a kemény felületbe nyomni, a hajam így is már rég megadta magát, a lakkréteg összetört rajta és valószínűleg felvette a tarkómon a síkegyenes formát. Gáz. De ami ennél is gázosabb, hogy ez a közelség már zavar. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Itt valami nem stimmel. Sőt, kurvára nagyon nincs rendben ennél a fazonnál valami!

- Na álljunk meg egy percre! – kiáltok rá és most nem törődve azzal, hogy helyes vagy nem helyes, mellkasára a tenyereimet és lökök rajta egyet. Határozottan, erővel, indulatosan. – Szar poén. Nem gondoltam komolyan, hogy bekaphatja, idegeneknek nem adom a szájába. Ha dugni akar, fizessen kurvát, van miből, ahogy elnézem. – És hogy nyomatékosítsam a szavaimat, futólag körülnézek, majd újra bele a szemeibe. – Vágom, hogy itt nekem félnem kéne, de igazából már tudom, hogy nem puffant le, nem veret bele a szőnyegbe díszítőnek a cimboráival, úgyhogy nincs mitől paráznom, szóval most, hogy mindent megbeszéltünk, én lelépek és élem tovább az életem a maga hülyeségei nélkül. – Ezzel határozottan az ajtó felé indulok.