Csendben maradok, mikor megszólal, de a hangja hideg lesz, és ezért nem nézek rá. Hallgatom őt, mert érdekel, amit mond, ám ez a hang… most bánt. Felsért. Kifordultam magamból, mert a bensőm tettem a felszínre, ez azonban különösen sebezhetővé tett és akarva-akaratlanul okozott karcolások is sokkal jobban fájnak, mint máskor, amikor már a képzeletbeli kardokat markolatig nyomták belém. Sokszor érzem a kényszert, hogy megszólaljak, hogy visszavágjak, pedig… akar egyáltalán bántani, egy kicsit is, Asame? Fogalmam sincs. Még mindig nem tudom, hányadán állunk. Hogy mi történik velünk. Mert nem csak én változom meg, ez a férfi mellettem már nem ugyanaz az ember, aki az első adandó alkalommal lazán benyúlt a nadrágomba és megszorongatta a pöcsömet. Velem változik, így hatunk egymásra. De miért? És azt sem értem, hogy lett egyik pillanatról ő mindaz, amit elvesztettem. Ez az egész egyszerűen… érthetetlen.
Asame vall? Nekem? Válaszul? Vagy miért? Rá-rásandítok, mintha nem hinném el, hogy ez a szitu igazi, tényleg megtörténik. Bele kéne harapnom a karomba, mert az fel szokott ébreszteni, ám ha most megcsinálom, vagy kegyetlenül megsértem őt, vagy hülyét csinálok magamból. Vagy egyik sem. Mert én már semmit sem értek. Ennyire azért nem lehetek értetlen…
Míg megkínál a cigivel, amit persze el is fogadok, nem bírom megállni, hogy ne törjem meg a csendet.
- Ne most akarj megdögleni, jó? – kérem így, könnyednek tűnően, mégis mindent belesűrítve, majd a számba biggyesztem a szálat és meggyújtom. Amennyire csak tudok, mélyet szívok a tüdőrombolóból és a füstjét is a számban tartom egy kicsit. Ez… nyugtat is, nem csak kellemes élvezet. És Asame újra beszélni kezd, de már másról, én pedig elmosolyodom. – Olyasmit látsz bennem, amit én sem magamban, de neked elhiszem, hogy képes vagyok rá – árulom el nagyon halkan, mintha attól félnék, ha csak egy picit is hangosabban mondom ki a szavakat, összeroppantja a pillanatot. – Már boldog vagyok – suttogom becsukott szemekkel. Nem akarom látni a hatást, amit kiválthatok a vallomásommal. Ez túl… intim.
Megfogja a csuklómat, nekem pedig felpattannak a pilláim. Ez az érintés más, mint eddig bármelyik. És Asame is. Felém fordult és kinyúl, hogy magához húzzon. Ahogy eléri a tudatom, miért, pánik szalad végig bennem, de valami kegyetlen és pusztító fajta. Bénultan engedem magam húzni, csókolni és beleszédülni. Szétcsúszik a világ körülöttem, mintha csak a Mátrixból egy jelenet lenne, s mintha a BMW bőrrel fedett ülése kislisszanhatna alólam. Éreztem már vágyat is, de ilyet még soha. Ez nem elönt, hanem valósággal átperzsel rajtam, fájdalmasan belemar az ágyékomba is és megpróbálja kitépni a szívem. Megsemmisülök. Amint vége lesz a csóknak, rémülten süppedek vissza a kárpitba és az egyetlen menekülőm az Asamétól kapott, finom cigaretta. De hiába szívom, nem érzem az ízét és nem nyugtat meg. Sőt, ezen kettő tény felfogásával még idegesebb leszek. El kell nyomnom. De hol?! Kétségbeesetten próbálom összekaparni azokat az egyszerű agyi funkciókat, amikkel tisztázhatom, ki vagyok, mi vagyok, hova tartok, hol vagyok, … sikertelenül.
Átremeg rajtam a sírás, úgyhogy levegőért kapok, összeszorítom a szemeimet és összegörnyedve, keményre feszülten próbálom egyben tartani magam. Igenis számít, hogy borzasztóan viselkedek, hogy kiadom magam, de képtelen vagyok megállni. Mindig úgy gondoltam, vadul magához ránt és annak ellenére, hogy lesz némi fájdalom a dologban, élvezni fogom, frenetikus lesz. És ez sem jött be. Olyasmi történt, amit nem tudok feldolgozni, ami most már tényleg kiborít. Kész, ennyi voltam, Deon kipurcan, nem bírja tovább. Nemesi módon beledöglik abba, hogy talán szeretik.
Reflexszerűen találom meg, hova nyomjam a cigim lassan ujjaimra égő maradékát, majd amint felszabadul a kezem, előre dőlök, a csípőcsontjaimon megtámasztom a könyökeimet, és homlokom a tenyereimbe temetem. Még mindig reszketek, a görcs a mellkasomban kibaszottul nem akar kioldódni, és már nem csak a határán vagyok a sírásnak, hanem potyognak a könnyeim. A BMW kellemes motorhangja mellett is tisztán kiveszem a cseppek halálát, melyek a térdeimen következnek be. Több könnyfolyó is képződik a karomon, van, amelyik egészen a könyökömig folyik, hogy aztán a pólóm szövetébe olvadjon bele, mintha az volna a tenger.
Érzek. Érzékelek. Érzelmeim vannak. És túlnőnek minden akaraterőmön, kifolynak az évek alatt összetákolt páncélom résein, elöntve a kocsit, talán az egész világot. Én pedig hangosan sírok, mint mikor megszülettem. Mert jó itt lenni. Annak ellenére, hogy úgy fáj, mint soha semmi.
Asame vall? Nekem? Válaszul? Vagy miért? Rá-rásandítok, mintha nem hinném el, hogy ez a szitu igazi, tényleg megtörténik. Bele kéne harapnom a karomba, mert az fel szokott ébreszteni, ám ha most megcsinálom, vagy kegyetlenül megsértem őt, vagy hülyét csinálok magamból. Vagy egyik sem. Mert én már semmit sem értek. Ennyire azért nem lehetek értetlen…
Míg megkínál a cigivel, amit persze el is fogadok, nem bírom megállni, hogy ne törjem meg a csendet.
- Ne most akarj megdögleni, jó? – kérem így, könnyednek tűnően, mégis mindent belesűrítve, majd a számba biggyesztem a szálat és meggyújtom. Amennyire csak tudok, mélyet szívok a tüdőrombolóból és a füstjét is a számban tartom egy kicsit. Ez… nyugtat is, nem csak kellemes élvezet. És Asame újra beszélni kezd, de már másról, én pedig elmosolyodom. – Olyasmit látsz bennem, amit én sem magamban, de neked elhiszem, hogy képes vagyok rá – árulom el nagyon halkan, mintha attól félnék, ha csak egy picit is hangosabban mondom ki a szavakat, összeroppantja a pillanatot. – Már boldog vagyok – suttogom becsukott szemekkel. Nem akarom látni a hatást, amit kiválthatok a vallomásommal. Ez túl… intim.
Megfogja a csuklómat, nekem pedig felpattannak a pilláim. Ez az érintés más, mint eddig bármelyik. És Asame is. Felém fordult és kinyúl, hogy magához húzzon. Ahogy eléri a tudatom, miért, pánik szalad végig bennem, de valami kegyetlen és pusztító fajta. Bénultan engedem magam húzni, csókolni és beleszédülni. Szétcsúszik a világ körülöttem, mintha csak a Mátrixból egy jelenet lenne, s mintha a BMW bőrrel fedett ülése kislisszanhatna alólam. Éreztem már vágyat is, de ilyet még soha. Ez nem elönt, hanem valósággal átperzsel rajtam, fájdalmasan belemar az ágyékomba is és megpróbálja kitépni a szívem. Megsemmisülök. Amint vége lesz a csóknak, rémülten süppedek vissza a kárpitba és az egyetlen menekülőm az Asamétól kapott, finom cigaretta. De hiába szívom, nem érzem az ízét és nem nyugtat meg. Sőt, ezen kettő tény felfogásával még idegesebb leszek. El kell nyomnom. De hol?! Kétségbeesetten próbálom összekaparni azokat az egyszerű agyi funkciókat, amikkel tisztázhatom, ki vagyok, mi vagyok, hova tartok, hol vagyok, … sikertelenül.
Átremeg rajtam a sírás, úgyhogy levegőért kapok, összeszorítom a szemeimet és összegörnyedve, keményre feszülten próbálom egyben tartani magam. Igenis számít, hogy borzasztóan viselkedek, hogy kiadom magam, de képtelen vagyok megállni. Mindig úgy gondoltam, vadul magához ránt és annak ellenére, hogy lesz némi fájdalom a dologban, élvezni fogom, frenetikus lesz. És ez sem jött be. Olyasmi történt, amit nem tudok feldolgozni, ami most már tényleg kiborít. Kész, ennyi voltam, Deon kipurcan, nem bírja tovább. Nemesi módon beledöglik abba, hogy talán szeretik.
Reflexszerűen találom meg, hova nyomjam a cigim lassan ujjaimra égő maradékát, majd amint felszabadul a kezem, előre dőlök, a csípőcsontjaimon megtámasztom a könyökeimet, és homlokom a tenyereimbe temetem. Még mindig reszketek, a görcs a mellkasomban kibaszottul nem akar kioldódni, és már nem csak a határán vagyok a sírásnak, hanem potyognak a könnyeim. A BMW kellemes motorhangja mellett is tisztán kiveszem a cseppek halálát, melyek a térdeimen következnek be. Több könnyfolyó is képződik a karomon, van, amelyik egészen a könyökömig folyik, hogy aztán a pólóm szövetébe olvadjon bele, mintha az volna a tenger.
Érzek. Érzékelek. Érzelmeim vannak. És túlnőnek minden akaraterőmön, kifolynak az évek alatt összetákolt páncélom résein, elöntve a kocsit, talán az egész világot. Én pedig hangosan sírok, mint mikor megszülettem. Mert jó itt lenni. Annak ellenére, hogy úgy fáj, mint soha semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése