Heeee? Már akkor?! Ennek most nem tudom, örüljek-e, vagy sem, mert ez is csak Tatsuki beszólását igazolja, miszerint a külsőm miatt sokak indulnak be rám, vagyis Asaménak is azért tetszettem meg, mert így nézek ki, akart magának egy díszes szukát, csak hát időközben rájött, hogy kicsit többet is akar és kaphat is. Végül is nem rohadtul mindegy már...? De. Itt vagyunk, így vagyunk, ennyi. Nem kéne ezeken rágnom magam, van elég gondom a jelenben, a múltbéli dolgokat hagyhatom nyugodtan az „így volt jó” címkével ellátva.
Elvigyorodom. A tanmese gondolata nagyon is tetszik, az meg frappáns, hogy Asame egy újabb sztorival üti el ezt a nyomasztó légkört kettőnktől. Behunyom szemeimet és a hajába veszett kézzel simogatom a fejét, egyszerre jelezve, hogy ébren vagyok és élvezve, hogy megtehetem. Kuncogok a mese végén, mert egy újabb nagy butaságot hallottam Asamétól, amit aranyosnak találok és noha hirtelen lett vége, azért elég ütős mondanivalót sikerült leszűrnöm belőle. És értelme is van annak, miért ezt a mesét választotta, mint ahogy az a magyarázatból kiderül. Kurtán nevetek csak Asamén, aztán hasizomból felhúzom magam és puszit nyomok a fejére, s visszafekszem az ágyra.
- Nem igazán merés kérdése volt, korábban kevés olyan dolog volt, amire a válaszom nem azonnali ellenállás volt – kezdek mesélni. - Egyébként sem vagyok egy engedelmes típus, de akkoriban szinte semmiben nem voltam hajlandó engedni, mindenki falakat, pofonokat, kemény és gúnyos szavakat, durvaságokat kapott tőlem. Igazából nem nagyon mérlegeltem és mivel félni sem félek sok mindentől, pont szartam rá, mit kapok, ha mindent elkövetek azért, hogy felidegesítselek. Amikor buktam egyet... - gondolok arra az üzletre, ami csúfosan zárult -, akkor is azon borultam ki, hogy miattam meghalt egy ember, nem azon, hogy én meghalhattam volna. A halálról valahogy régóta úgy gondolkodom, hogy olyasmi lehet, mint egy álom, benne vagy, tök jó, aztán nagy valószínűséggel elfelejted, mi volt akkor és mire gondoltál, mielőtt elaludtál, az álmok pedig a barátaim voltak. Nem volt mitől félnem. Hogy valami fájni fog? Ha valami jobban fáj, mint anno a töréseim, akkor azt kicsi a valószínűsége, hogy ép ésszel kibírom, utána meg tök mindegy, mi lesz. Addig viszont lehet próbálkozni, a fájdalom csak az élet jele. Ha valami már nem fáj, akkor az nincs, meghalt vagy elveszett. Halál? Ugyan már, rémisztgessék vele az öregeket! Se előttem, se utánam nem volt út, csak romok, amiket nem sajnáltam volna hátrahagyni. Baja lesz a családomnak? - hozok fel újabb példát, amire emlékszem, hogy gondoltam akkor, mint fenyítőeszközre. - Egyedül anya érdekelt, de miután kifejtetted, hogy a húgomban látsz lehetőségeket, megnyugodtam. Azóta meg rengeteg minden megváltozott... - kanyarodom vissza a jelenbe, mert azt hiszem, kellően érthető ennyiből is, hogy nem tartom magam különösképpen bátornak azért, amiket akkor tettem. Szimplán csak untam az életem és semmivel sem lehetett megfogni, mert nem érdekelt jóformán semmi. - Olyan, mintha évek teltek volna el, mintha a találkozásunk előtti Deon csak egy álom lenne, amiből felébredtem – vallom be csendesen Asaménak. Még mindig a fejét simogatom, de másik kezemmel előkeresem közben övtáskámból a mobilomat. Nem akarom elkiabálni a dolgot, de azért megírom Shinjinek, hogy mi van, hátha aggódik. „Helyzethez képest minden rendben.” - írom meg neki gyorsan, ügyetlen tartásban, hogy a vállamat ne kelljen mozdítanom, de a képernyőt is lássam, majd elküldöm és magam mellé teszem a készüléket. - Egyébként... - szólalok meg újra – semmit sem meséltem a látogatásomról, annyira lefoglalt, hogy Lux készült nekem egy kis meglepetéssel, meg minden, ami itt várt, mikor hazajöttem. Anya jobb színben volt, a húgommal meg próbálok jóban lenni. Azt hiszem, békét kötöttünk. Kicsit nehéz vele beszélgetni, mert olyan, mintha egy vadidegen lenne, aki mégis olyasmiket kérdez, amik ilyen tök bizalmas dolgok – magyarázom egy félmosollyal, miközben már a Nokia után kutatok az övtáskámban. Totál kiment a fejemből, hogy anyát meg kéne nyugtatni, hiszen a legutóbbi találkozónkat eléggé durván elsöpörte Lux és azt sem tudom, mit fogott fel abból, ami történt. - Kérdezett a mindennapjaimról, meg rólad. De rólad semmit sem meséltem – teszem hozzá szégyellősen, halvány mosollyal. - És te sem meséltél, hogy békültetek meg Asahitoval – emlékeztetem játékosan, egy tincset összecsavarva a fején, majd újra sms-írásba fogok.
„Szia Anya! Ne haragudj a múltkori miatt, meg azért, hogy azóta nem jelentkeztem, totál magával sodortak az itteni események. Ne aggódj értem, jól vagyok, csak kiborított a Luxszal való találkozás. Nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látom, azt meg főleg nem, hogy ennyi év után gondol egyet és azt mondja, mentorolna tovább engem. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mi a pálya, de nem igazán akarta megérteni, ezért lesz rá gondunk, hogy felfogja. Viszont arra kérlek, ne engedd a közeletekbe, ha hív, tedd le a telefont. Nincs hozzá már semmi közünk, Asaméval majd helyre rakjuk és ennyi. Hogy vagytok?”
- Teljesen kiment a fejemből, hogy anyával is tartanom kéne a kapcsolatot – ismerem be csendesen.
Elvigyorodom. A tanmese gondolata nagyon is tetszik, az meg frappáns, hogy Asame egy újabb sztorival üti el ezt a nyomasztó légkört kettőnktől. Behunyom szemeimet és a hajába veszett kézzel simogatom a fejét, egyszerre jelezve, hogy ébren vagyok és élvezve, hogy megtehetem. Kuncogok a mese végén, mert egy újabb nagy butaságot hallottam Asamétól, amit aranyosnak találok és noha hirtelen lett vége, azért elég ütős mondanivalót sikerült leszűrnöm belőle. És értelme is van annak, miért ezt a mesét választotta, mint ahogy az a magyarázatból kiderül. Kurtán nevetek csak Asamén, aztán hasizomból felhúzom magam és puszit nyomok a fejére, s visszafekszem az ágyra.
- Nem igazán merés kérdése volt, korábban kevés olyan dolog volt, amire a válaszom nem azonnali ellenállás volt – kezdek mesélni. - Egyébként sem vagyok egy engedelmes típus, de akkoriban szinte semmiben nem voltam hajlandó engedni, mindenki falakat, pofonokat, kemény és gúnyos szavakat, durvaságokat kapott tőlem. Igazából nem nagyon mérlegeltem és mivel félni sem félek sok mindentől, pont szartam rá, mit kapok, ha mindent elkövetek azért, hogy felidegesítselek. Amikor buktam egyet... - gondolok arra az üzletre, ami csúfosan zárult -, akkor is azon borultam ki, hogy miattam meghalt egy ember, nem azon, hogy én meghalhattam volna. A halálról valahogy régóta úgy gondolkodom, hogy olyasmi lehet, mint egy álom, benne vagy, tök jó, aztán nagy valószínűséggel elfelejted, mi volt akkor és mire gondoltál, mielőtt elaludtál, az álmok pedig a barátaim voltak. Nem volt mitől félnem. Hogy valami fájni fog? Ha valami jobban fáj, mint anno a töréseim, akkor azt kicsi a valószínűsége, hogy ép ésszel kibírom, utána meg tök mindegy, mi lesz. Addig viszont lehet próbálkozni, a fájdalom csak az élet jele. Ha valami már nem fáj, akkor az nincs, meghalt vagy elveszett. Halál? Ugyan már, rémisztgessék vele az öregeket! Se előttem, se utánam nem volt út, csak romok, amiket nem sajnáltam volna hátrahagyni. Baja lesz a családomnak? - hozok fel újabb példát, amire emlékszem, hogy gondoltam akkor, mint fenyítőeszközre. - Egyedül anya érdekelt, de miután kifejtetted, hogy a húgomban látsz lehetőségeket, megnyugodtam. Azóta meg rengeteg minden megváltozott... - kanyarodom vissza a jelenbe, mert azt hiszem, kellően érthető ennyiből is, hogy nem tartom magam különösképpen bátornak azért, amiket akkor tettem. Szimplán csak untam az életem és semmivel sem lehetett megfogni, mert nem érdekelt jóformán semmi. - Olyan, mintha évek teltek volna el, mintha a találkozásunk előtti Deon csak egy álom lenne, amiből felébredtem – vallom be csendesen Asaménak. Még mindig a fejét simogatom, de másik kezemmel előkeresem közben övtáskámból a mobilomat. Nem akarom elkiabálni a dolgot, de azért megírom Shinjinek, hogy mi van, hátha aggódik. „Helyzethez képest minden rendben.” - írom meg neki gyorsan, ügyetlen tartásban, hogy a vállamat ne kelljen mozdítanom, de a képernyőt is lássam, majd elküldöm és magam mellé teszem a készüléket. - Egyébként... - szólalok meg újra – semmit sem meséltem a látogatásomról, annyira lefoglalt, hogy Lux készült nekem egy kis meglepetéssel, meg minden, ami itt várt, mikor hazajöttem. Anya jobb színben volt, a húgommal meg próbálok jóban lenni. Azt hiszem, békét kötöttünk. Kicsit nehéz vele beszélgetni, mert olyan, mintha egy vadidegen lenne, aki mégis olyasmiket kérdez, amik ilyen tök bizalmas dolgok – magyarázom egy félmosollyal, miközben már a Nokia után kutatok az övtáskámban. Totál kiment a fejemből, hogy anyát meg kéne nyugtatni, hiszen a legutóbbi találkozónkat eléggé durván elsöpörte Lux és azt sem tudom, mit fogott fel abból, ami történt. - Kérdezett a mindennapjaimról, meg rólad. De rólad semmit sem meséltem – teszem hozzá szégyellősen, halvány mosollyal. - És te sem meséltél, hogy békültetek meg Asahitoval – emlékeztetem játékosan, egy tincset összecsavarva a fején, majd újra sms-írásba fogok.
„Szia Anya! Ne haragudj a múltkori miatt, meg azért, hogy azóta nem jelentkeztem, totál magával sodortak az itteni események. Ne aggódj értem, jól vagyok, csak kiborított a Luxszal való találkozás. Nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látom, azt meg főleg nem, hogy ennyi év után gondol egyet és azt mondja, mentorolna tovább engem. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy mi a pálya, de nem igazán akarta megérteni, ezért lesz rá gondunk, hogy felfogja. Viszont arra kérlek, ne engedd a közeletekbe, ha hív, tedd le a telefont. Nincs hozzá már semmi közünk, Asaméval majd helyre rakjuk és ennyi. Hogy vagytok?”
- Teljesen kiment a fejemből, hogy anyával is tartanom kéne a kapcsolatot – ismerem be csendesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése