401.

Deon

Újra átkócolom Asame haját, aztán elkuncogom magam.

- Két golyó nélkül szerinted mennyit lettél volna itthon, hogy foglalkozz velem? - kérdezem meg incselkedve őt. - Mielőtt leápoltam volna először a sebed, képes voltam beájulni az ilyesmitől, annyira nem bírtam a vér és a sérülések látványát – osztom meg vele vigyorogva. Hát igen... elég nyafka voltam ilyen szempontból, de ma már nem nagyon csinálok ügyet az ilyesmiből, sőt, trenírozom magam, mert szükséges, mert ez egy olyan világ, ahol tudnia kell az embernek megvédeni és meggyógyítania magát, amennyire csak lehet. - Ha nem lennél yakuza? Júúúj! - ujjongok próbálva elképzelni Asamét valami másnak. - Snassz üzletember lennél, nem? - viccelődöm vele. - Semmi veszély, semmi izgalom, csak a tőzsde, meg a kereslet-kínálat törvényei, a piac és a profit... - heccelem tovább kuncogva. - Engem valszeg egyetemre küldtek volna, amiből kibuktam volna az első félévben, mert rohadtul nem mozgatott semmi, aztán nekiálltam volna komolyan a pénz összetapsolásának, hogy az egyre növekvő igényeim kielégítsem, vagy simán egy-két éven belül bekómáltam volna, hogy addig vegetáljak, amíg valaki meg nem unja és ki nem húzza a dugót – tippelem be lazán, mert mind a két kilátás ugyanannyira esélyes volt, hogy elmegyek az örök álom birodalmába, ahol minden szép és jó, vagy pedig teljes mértékben csatlakozom Tatsukihoz és beintegrálódom az alvilágba. - Jobb hát! - mondom vidáman. - Te keményen megdolgozol a pénzedért, én pedig lazán elköltöm – közlöm vele vigyorogva, kissé büszkén.


Asame felül mellettem, kényelmesebb pozícióba helyezkedik, mert az iméntitől fájt a sebe és rágyújt. Látom, ahogy végignéz rajtam, de a szemeiben nem fedezek fel sem iszonyt, sem vágyat, ezért nem tudom, hogyan viszonyul hozzám. Hozzám bújt, ami jó jel, de hogy szexuálisan vonzónak talál majd, ha túlteszi magát azon, hogy másé lettem, nem tudom... Idővel biztos, de hogy ez mennyi időt jelent, arról elképzelésem sincs. Felnézek rá, amikor a tetoválásáról kezd beszélni.

- Nem szeretném, ha úgy kezelnél, mintha az egyszem kislányod lennék – szólalok meg a tőlem telhető szelídséggel a hangomban, mert hiába bosszant fel, amit mond, akkor sem akarom mindjárt letépni a fejét. - Rám foghatod, hogy naiv vagyok és nem gondolok bele dolgokba, de kétszer ugyanabba a pocsolyába nem lépek bele én sem. Lehet, hogy a fizikai erőm sem sok és a harci tudásom is alulról nyalja az egyet, de sokkal gyorsabb vagyok Tatsukinál és már tudom, mire figyeljek, azon kívül van pár olyan trükköm, amivel bárkit megadásra tudok kényszeríteni, csak nem vagyok akkora görény, hogy oda marjak be, ahol a másiknak tényleg fáj. Ez nem a te személyes bosszúd és ha azt próbálsz belőle csinálni, ha engem kihagysz, vagy helyettem akarod végigcsinálni ezt az egészet, elzárlak tőle, nem mondok többet semmit neked arról, ami csak kicsit is köthető Tatsukihoz. Nekem is van becsületem és azt nekem kell megvédeni, és még neked sem hagyom, hogy ezt elvedd tőlem – jelentem ki komolyan. - Nem vagyok valami bemocskolt kis úrilány, akiért revansot kell venni, akinek az ügyében el kell járni. Ha valaki a húgomat bántaná, egyértelmű, hogy én mennék ki agyonverni azt, aki megteszi, mert mint bátyjának, ez a dolgom, de ha velem van valami, nincs szükségem rá, hogy ilyen módon bárki is tegyen valamit. Nem tudom azt mondani, hogy ez az én ügyem Tatsukival, mert tisztában vagyok vele, hogy nem csak az enyém, de ugyanígy ne sajátítsd ki te sem – kérem meg Asamét nagyon határozottan. - Lesz mellettem valaki, de nem azért, mert be lennék szarva, hogy mi van, ha megismétlődik a mai, mert nem fog. Ha Bakari elfogad engem, akkor őt minden gond nélkül magammal vihetem bárhova az alvilágon belül és őt nem is fogom félteni, mint Shinjit – jelentem ki továbbra is magabiztosan, talán kicsit keményen.


Igyekszem megnyugodni. Tudom, hogy Asame nem akar rosszat, de vérig sért az, ahogy óvni akar. Bosszant. Bosszant, mert nekem kell fenntartanom az egyensúlyt, amiért mindkettőjükkel vívnom kell. Bosszant, mert így akaratlanul húzom ki azokat a bizonyos rövid gyufákat, amiből gondjaim lesznek. Hagynom kell ezt az egészet, mert ha elkezdem megvédeni Tatsukit, ahogy már korábban a fejemben volt, hogy kurvára élveztem ezt az együttlétet annak ellenére, hogy nem akartam kufircolni a pirszingesemmel, hogy továbbra is szeretem őt és bízom benne, megadom ezért hát neki a második esélyt és sokkal rövidebb pórázra fogom, akkor Asame újra arra fog gondolni, hogy nem volt ellenemre ez a dugás, akartam. Pedig ez nem igaz. Csupán annyi van, hogy én sem tudok csak úgy eldobni magamtól valakit, aki nekem fontos, ahogy ő sem tudta megtenni, mikor Naoto súlyos hibát vétett. Mást megölt volna ezért, a vérebet viszont csupán megbüntette, de továbbra is maga mellett tartotta, bízott benne, foglalkozott vele. De ha ezt felhozom, harapós kutyaként fog nekem rontani, mondván, milyen jogon hasonlítom össze ezt a két dolgot, hiszen Naoto csak egy kurvát baszott meg, engem meg a saját vérebem. Vajon ha bekérdeznék, hogy valóban csak egy szajháról van szó, vagy kicsit többre is tartotta azt a srácot, nem csak az „áru védelme” vezérelte, mit váltanék ki Asaméból? Dühöt, ez biztos. De mit még? Nincsenek ábrándjaim arról, hogy én vagyok az egyetlen, akit Tatsuo halála óta jobban megkívánt. Különleges vagyok, ezt tudom, de hogy senki nem ébresztett Asaméban olyan vonzalmat, hogy kicsit jobban kihasználja, hogy magánál tarthatja a srácot, azt nem hiszem. Kétlem, hogy senki sem érdekelte, ha csak szex miatt is, ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Azt sem értem, miért fontos, hogy az eladásra szánt srácokat csak ő dugja meg, hogy miért baj, hogy Naoto megkívánta azt. Ha Kazu nem tévedett azzal a sráccal kapcsolatban, akkor ugyanolyan vakmerő és őrült volt, mint én, csak másképp jelentkezett ez nála. Simán bejöhetett Asaménak a stílusa, vagy lehetett elég jó az ágyban ahhoz, amiért bedühödött a vérebére.


Mindegy. Nem akarom feltépkedni a sebeit, újabbakat ütni a lelkére pedig végképp nem.

- Miért nem kedveled Asahitot, mi bajod vele? - kérdezem meg őszintén Asamét. Érdekel, mi miatt nem kedveli az öccsét, noha én sem ismerem őt igazából. Yoru viszont jófej, kedvelem, valahogy rokonléleknek érzem. - Megkedveltem Yorut – vallom be csendesen. Úgy érzem, ezt hozzá kellett tennem ehhez a témához, ezzel borítékolva Asaménak azt, hogy továbbra sem szándékozom magam távol tartani a két „rocksztártól”, ahogy Kazu nevezte őket. - Szerinted mi az elfogadott forma a többi yakuza előtt ez ügyben? Úgy értem, neked belefér, hogy mondjuk versenyen váltok vele pár szót, vagy ha nem muszáj, ne viselkedjek haveri módon Yoruval? - kérdezek rá konkrétan, mivel a legközelebbi versenyre lepacsiztam a sráccal, hogy kiáll Kazu ellen, azt pedig jó volna tudni, mekkora nemtetszést váltok ki Asaméból, ha ujjongva ugrálom körbe, ha tényleg kiáll a legjobb barátommal. Csak a miheztartás végett akarom tudni, meg azért, hogy ne csináljak semmi olyat, amivel beöntöm a szart a yakuzám nyakába. Nem akarom bajba sodorni vagy kellemetlen helyzetbe hozni, ezért a magam módján tájékozódom, milyen határokat szán számomra ebben az ügyben. Mindig fontos tudni az ilyesmit, mert ha tudom, milyen szabályt hágok át, fel tudom mérni, milyen következményekkel járhat, milyen büntetést érdemlek. Az alvilág törvénye, hogy a tudatlanság nem mentség és ez nekem teljes mértékben egyértelmű és elfogadott. A tudás amúgy is hatalom és kincs, szóval...


Felsóhajtok.

- Igen, az. Makacsul kiáll apa mellett és nem érti, mi történt, én viszont hallgatok. De nem tudom, mi megy a hírekben, hogy anyát konkrétan mivel zaklatták fel annyira, hogy már semmivel sem hajlandó kapcsolatba kerülni, ami szóba hozhatja az apám körüli balhét, Ayako meg nem akar visszamenni a suliba, mert fél, hogy csúfolnák és nem fog tudni mit tenni – osztom meg őszintén Asaméval a gondom. - Ez most az életükben elég mély gödör, mindketten a többi ember kérdéseitől és kritikáitól tartanak, és ahogy érzem, okkal – árulom el gondterhelten a plafont bámulva, aztán rásandítok Asaméra. - Egyik sem – jelentem ki egyszerűen. - Szándékomban áll bemutatni, emlékszel? Ha szégyellnélek, féltenélek, vagy valami hasonló, nemhogy nem ajánlom fel ezt az opciót, de valamilyen módon érvényre juttatom a tiltakozásomat ellene – mondom is tovább, mert a kérdésem csupán költői volt, nem vártam rá választ. Persze el is mosolyodom. - Csak nem szeretem bemutatni az embereket így, másról kinyilvánítani a véleményemet. Tegyük fel, azt mondom, rengeteget lehet veled beszélgetni, nagyokat röhögünk, ami igaz is, nálunk meg ülsz szép csendben és tömöd a fejed egy mosoly nélkül. Akkor most mi van? Na ezért nem mondtam semmit. Úgy mutatkozhatsz be, ahogy akarsz, annyit mutathatsz meg magadból, amennyit jónak látsz, ők pedig előítéletek, elvárások nélkül nézhetnek bele a szemedbe – osztom meg a véleményemet nyíltan Asaméval. - Az, ahogy én látlak, más, mint ahogy mások látnak téged és az én szemszögem megismerése nem biztos, hogy fedi azt, amit te mutatni akarsz mások felé; erre gondoltam, amikor azt mondtam Ayakonak, hogy nem akarok mondani semmit, majd elviszlek haza, hogy megismerhessen. Nem mellesleg meg nem tudom, hogy egyszerűen csak a pártfogómként kívánsz megjelenni, vagy a családom tudhatja-e, hogy sokkal több van köztünk. Ez elég fontos pont, és egyszerű óvatosságból, nehogy valamelyikük is leszűrje, hogy szerelmes vagyok beléd, inkább nem mondtam semmit – teszem hozzá komolyan.