402.

Asame

Elmosolyodom.

- Igen, valószínűleg egy snassz tőzsdecápaként végeztem volna és ötvenéves koromra az első szívroham végzett volna velem – mondom fejem csóválva, még mindig mosolyogva. - Remek jövőkép, határozottan olyan, amilyenre vágyom – heccelem őt én is. - Nem értem, hol itt a probléma, csibém. Munkamegosztás... én megszerzem, te elköltöd, már majdnem idilli. – Ha már viccelődünk, miért ne. - Pár év múlva meg majd a fejemhez vágod a papucsot, mert kevesebbet hozok haza a konyhára, mint amit vártál, szép lesz – ugratom még mindig, egy percig sem gondolva komolyan ezt a jelenetet, ahogy szerintem ő sem. - Jut is eszembe, csináltattam neked egy bankszámlát utólagos engedelmeddel. A jövőhéten megkapod hozzá a kártyát is, ezt ígérték legalábbis... - Ez teljesen kiment a fejemből, persze volt nagyobb gondom is annál, mint ezt észben tartani, attól azonban meglepődöm, hogy azt hiszi, bemocskolt úrilányként akarom kezelni. Rendben, lehet, nem fogalmaztam elég világosan, tisztán érthetően. Nehezen megy jelenleg, ezt is aláírom, mert nem vagyok beszédes kedvemben, mert még mindig meg tudnám fojtani azt a férget egy kanál vízben és felnégyelve kitűzni a város négy legforgalmasabb pontján, de akkor rosszul értelmeztük egymás dolgait... - Nem tekintem a személyes ügyemnek – jelentem ki komolyan. - Védeni akarlak, mert fontos vagy a számomra, remélem, ezt nem kell bizonygatnom, mert ha igen, akkor kurva nagy gáz van kettőnkkel, de nem foglak hímes tojásként sem kezelni, ahogy azt, azt hiszem, már egyszer el is mondtam neked. Tisztában vagyok azzal is, hogy nem vagy te olyan védtelen és ártatlan kis bárányka, akit a széltől is óvni kellene - teszem hozzá elnyomva cigarettámat, majd megtámaszkodom mellette jobbommal, hogy a szemébe nézhessek, miközben balommal nehézkesen mozgatva keresem elő a nyakláncot, amit neki adtam. - A keménységnek becsület nélkül nincs értelme. A becsület minden... Magunknak kell megharcolnunk azért, hogy megvédjük saját becsületünket, ezt a jogot senki nem veheti el tőlünk, senki nem kényszeríthet és senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy mások védjék meg azt helyette – osztom meg vele azt, amire gondolok. - Persze ha az első randim összejön, simán lehetnél a fiam, de ettől még nem kezellek annak. És lánynak sem, sem gyengének. A becsületed és büszkeséged az, ami azzá tesz, aki vagy, de a büszkeség semmit nem ér, ha halott vagy... Megmondtam, hogy nem teszek semmit, betartom a szavam. Megkértelek, hogy legyen valaki veled, ha baj van, ha segíteni kell, nem azt kértem, hogy úgy járj, mint aki beszart attól, ami történt. Nem mondtam, hogy ki legyen ez az ember, jogod van eldönteni, kit mennyire engedsz közel a dolgaidhoz... Azt mondtam, nem marad el a megtorlás sem, csak a megfelelő időt kell kivárni, de azt nem mondtam, hogy ki lesz a megtorló... - mondom még mindig csendesen beszélve, a medállal játszadozva. - Együtt, emlékszel? - Most én kérdezem meg azt, amit hosszú percekkel ezelőtt ő tett meg. - Ha valaki árt neked, akkor gyűlöletet érzel iránta. És ha te ártasz valakinek, akkor a saját keserűségeddel és bűntudatoddal is szembe kell nézned. De mivel ismerjük ezt a kínt, megpróbálunk kedvesen viselkedni egymással. Ez tesz minket emberré. Ezen érzések megismerése által nőhetünk fel. És abból a szeretetből, ami önfeláldozásba torkollik, csak gyűlölet születik, és így megismerjük a szenvedést is... Nem vagyok olyan szent, aki feláldozza az életét idegenekért. De nem vagyok olyan szemétláda sem, aki csendben ül, amíg az, aki fontos számára, a szeme láttára sérül meg - jelentem ki őszintén. - Miért félted ennyire Shinjit? Miért akarod őt óvni ennyire? - kérdezem meg tőle őszinte kíváncsisággal. Sokadjára hozakodik elő Shinjivel azon kívül, hogy tudom, hogy a testőr életébe kerülhetett volna az az este, de ezt a túlzott féltést, távol tartást nem értem, nem tudom felfogni. Rendben, Shinji nem alvilági, de testőr, és jó testőr.


Csendesen figyelem őt, valamin gondolkodik, de nem kérdezi meg. Vajon jobb nem tudni? Nem tudom, ha akarja, úgyis elmondja, mi az, amin ennyire elgondolkodott, mi az, ami érdekelné, de talán pont miattam nem mer rákérdezni. Fél attól, mit vált ki belőlem?

- Ne aggódj a kettőnk közti kapcsolat miatt – mosolyodom el. - Semmi bajom Asahitoval a hülyeségeit leszámítva, csak egyszerűbb volt ezt kimondani, mint bevallani, hogy azért nem gyűlölöm és semmi bajom vele – vonom meg vállaim. Hülye ötlet volt, de csak megköszörülöm torkom elnyomva a fájdalmat. - Nem verjük nagydobra továbbra sem a köztünk lévő testvéri viszonyt, továbbra is szívjuk egymás vérét, ha lehet, de ennyi. Nem kell nagy ívben elkerülnöd egyiket sem. Na jó, Asahitot abban az esetben, ha túlságosan rájönne az öt perc... - heccelem a kölyköt. - Utánaérdeklődhetek, miről szólnak a hírek, ha akarod – mondom neki mellkasára fektetve a kezemet, amibe még mindig ott pihen a medál. - Erről én sem tudok semmit, de Akihitonak vannak kapcsolatai, tudok intézkedni, hogy ne kerüljön leközlésre több cikk a családodról, talán akkor békén hagyják őket. Minden csoda három napig tart, vagy amíg van, aki életben tartsa őket... - mondom csendesen, majd szavain elmosolyodom. - Ez attól függ, csibém, te minek szeretnél engem bemutatni. Nincs kifogásom az ellen, ha nem csak pártfogódként, abban pedig egyetértek, hogy ódákból nem lehet megismerni valakit, csak személyesen, ahogy azzal is, hogy valóban nem szoktam beszédes lenni és valóban nem adom ki magam senkinek sem igazán, csak neked.