403.

Deon

Anno azt mondtam neki, a következő lépcsőfok, amit elérhet nálam, hogy énekelni halljon. Pipálva. Az ezt követő fokozatot már meg sem mondom neki, noha most is én döntöttem úgy, hogy ezt megteszem. Valahogy passzolt most ide nekem ez a pár szívbemarkoló sor és most nem olyan hévvel adom elő, mint mikor Jareddel együtt üvöltöm, hanem csak nyugodtan, csendesen. Gondolom, Asame érti a szöveget, ezért nem kéri, hogy fordítsam le neki, de így jó, legalább nem kell bajlódnom ezzel. Csak pár szólam az egész, mégis gyengéd, hosszú, szerelmes csókot kapok érte, aztán egy bocsánatkérő pillantással visszafekszik mellém Asame. Hát tudok én rá ezután haragudni? Persze, hogy nem.


Szeretném megérinteni őt. Végigsimogatni az egész testét, csókolni...


A szemem elé tárul a jelenet. Noha nem tudok róla sokat, mégis el tudom képzelni azt, amikor Akihitonak kell lefognia Asamét, akit az ájulatba taszít a fájdalom. És... szörnyű érzés látni, még elképzelni is fáj. Nem tudom, Akihito hogy képes megtenni ezt, talán bemagyarázza magának, hogy ezzel jót tesz Asaméval, és csak ez segít neki kibírni azokat a perceket, amikor elviselhetetlen fájdalmat mérnek rá. Nem tudom...


Asame megígéri nekem, hogy nem fogja hagyni, hogy begyógyszerezzenek, én pedig egy hálás pillantással felelek neki. Nem akarom, hogy visszalökjenek az álomvilágomba, hogy lezárjanak oda. Inkább szenvedek a valóságban, mint egy percig is rab legyek újra.

- Elég jó – mondom ki. – Igazából a dokim leharapná a fejem érte, mert nem véletlenül beszéljük át, mit hogyan, de álmosságot sem érzek és az érzelmi kitöréseim is sokkal kezelhetőbbek, szóval nem is tartom indokoltnak bevenni a második felet. Lazán kibírom a napot fél adaggal még úgy is, hogy kemény érzelmi megpróbáltatások érnek, ami azért bevallhatom, nagyon frankó. Ez így rohadt nagy előrelépés, szóval majd beszélnem kell Kosaival, csak akarom tartani a tendenciát pár napig, hogy bizonyítsam az igazam, különben tényleg nagyon lekap a tíz körmömről – avatom be. Azt hittem, Asame is kiakad és felelőtlenséggel vádol, de szerencsére nem olyan vérmes, mint Tatsuki, vagy az orvosom. Viszont megkezd valamit, amit eléggé nem értek. Mi van a pirszingesemmel? Láthatóan elég nehezen szedi össze, amit mondani akar, végül mégis kérdez inkább. Halványan elmosolyodom és egy kicsit zavarba jövök, de azért próbálok válaszolni neki. – Nincs szükségem orvosra – mondom meg Asaménak. – Ha Takashi vagy Akihito rád néz, lefertőtleníthetné a fülem, mert az be fog gyulladni, meg... - Na itt jön a kellemetlen rész, amikor is Deon szépen számot ad a sötét oldaláról. – Hát... mondtam, hogy nem szeretek rombolni... de pár széket lent... majd pótolni kell... - vallom be nehézkesen, és ha tehetném, elsüllyednék.

- Amíg nem magadat töröd össze, nem érdekel. Minden pótolható, de te nem - mondja komolyan is gondolva az egészet. – Gondolom, Shinji segített lehiggadni...

- Nagy bajom nem lett – jegyzem meg nagyon halkan. – Igen, ő. Elég jól bírta a dolgot, tök higgadt maradt, próbált segíteni, szóval meglepődtem. – Ez igaz, tényleg meglepően jól helytállt Shinji, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyugodt tud maradni, mikor őrjöngök. Kellemesen csalódtam benne. Asame elmosolyodik, de van a szemében valami szomorúság.

- Örülök neki, hogy tudott segíteni... - mondja csendesen.

- Mi bánt? – kérdezem meg tőle.

- Mindig más teszi meg azt, amit nekem kéne, mert nem tudok melletted lenni, amikor kell... - árulja el csendesen, majd ülő helyzetbe tornázza magát és rágyújt. Nézem őt, s mikor megkínál, felülök én is és elveszem tőle a szálat.

- Nem értem, miért mondod, hogy neked kéne. Tudod... - Mélyet szívok a cigarettából a mondat közben, majd visszaadom Asaménak és beszéd alatt engedem ki számból a füstöt. -, én kicsit sem bánom, hogy kimaradsz ebből ilyen formán, hogy nem neked kell lefogni, meg elviselni, hogy tombolok. Bár ez a mai sokkal... mérsékeltebb volt, mert végig tudatomnál maradtam... attól még örülök, hogy Shinjin kívül nem látta más – vallom be őszintén, miközben visszafekszem.

- Csibe... tudom, hogy nem akarod, hogy ezeket is lássam, de... hozzád tartoznak, ahogy hozzád tartozik az is, mikor nevetsz valami agyament beszólásomon, vagy sírsz, ha valami fáj, vagy túl jó... - mondja csendesen, mire egy halvány mosolyra húzódik a szám. - Az is te vagy és nem érdekel, hogy olyankor milyen vagy, mert nem azért foglak szeretni vagy nem szeretni, mert látom ezeket. Nem érdekel, érted? Az érdekel, hogy jól legyél és igenis szeretnék ezeknek is részese lenni, de tiszteletben tartom a döntésed - mondja végül őszintén, beletörődve.

- Ez nem döntés a részemről, csak így jön ki a lépés – vallom be. – Nem akarlak kizárni, Asame. Ha úgy érzed, hogy el tudod ezt viselni és fogadni, akkor nincs okom kizárni belőle. Csak... azt gondoltam, fájna...

- Fájna, persze, hogy fájna, de akkor is szeretnék veled lenni ilyenkor is, nem csak akkor, amikor minden szép meg tökéletes... - feleli csendesen.

- Magamból indultam ki, hogy én nem tudok itt lenni veled, amikor lázálmod van például, egyszerűen nem bírom ki... - osztom meg vele őszintén, halk hangon.

- Bolond vagy, csibe - mondja elmosolyodva. - Nem várom el, hogy kibírd, az már az én mazochizmusom, hogy szeretnék melletted lenni olyankor is, de ettől még nem leszel kevesebb a szememben, mert nem tudsz mellettem maradni olyankor.

- Jó, de ettől még ne várd el magadtól, hogy amikor nem is tudod, hogy mi van, akkor ott legyél – kérem meg őt komolyan. – Te sem leszel kevesebb az én szememben, mert nem lehetsz ott, hogy nem vagy mindig velem. Sőt, igazából az sem zavarna, ha nem bírnád ki – teszem hozzá, mert fontosnak érzem megmondani ezt neki.

- Jól van, megadom magam - mosolyodik el. - De szeretnék mindig veled lenni - teszi még azért hozzá komoly képpel.

- Szerintem nem egészséges mindig együtt lenni – jelentem ki szelíden, megsimogatva Asame lábát. – Persze én is mindig veled szeretnék lenni – árulom el elvigyorodva. Azt már nem teszem hozzá, hogy sokszor sokkal közelebb és jobban, mint lehet.

- Az utóbbi már feltűnt – heccel, de azt hiszem, nem teljesen értem, ebbe most mi a poén. Ja, hogy ja... Oké, köszi... Ettől tök elvörösödöm. - Nem is lenne jó, hamar egymás agyára mennék, vagy megunnánk a másikat, bár felettébb unalmasan telnének a napjaim, ha néha nem csipognál órákig az íróasztalomon ücsörögve - osztja meg vele.

- Kétlem, hogy megunnánk egymást vagy nagyon elegünk lenne a másikból, noha a lehetőségét nem zárhatom ki – húzom egy kicsit Asamét. - Mindenesetre eddig sem volt probléma, hogy órákat töltöttünk el együtt, együtt csináltunk dolgokat még akkor is, ha mind a ketten mással foglalkoztunk. Amúgy meg... - nézek rá újra kissé valszeg elvörösödve – az a te hibád – közlöm vele. Igazából nem is tudom, miért vagyok ennyire oda azért, hogy meztelen legyen és a bőréhez érhessek. Azon kívül, hogy szinte állandóan kanos vagyok és pillanatok alatt őrülten megkívánom. Mert nem csak szexuális töltet miatt akarom a bőrét érinteni, valahogy ez nyugtat meg.

- Mi is?

- Pont az – válaszolok elvigyorodva. Ha most kikezdenék vele, mit tenne? Mind a kettőnk szenvedhet a fájdalomtól... De azon kívül?

- Aham... Akkor ha pont az és nem más, de csak ha tényleg pont az az én hibám, akkor azt hiszem, változtatni kell rajta - mondja komoly képpel, mire kikerekednek a szemeim. - Nincs más választásom, mint egy darabig nem beengedni téged a dolgozószobába. – Ezt hallva épp csak nem ugrik fel a fejem felé a mangákban és animékben oly’ szívesen alkalmazott kérdőjel, de komolyan. Elvesztettem a fonalat. - Milyen kár... - sóhajtja színpadiasan.

- Ööö... szerintem most erősen nem értem, mire gondolsz – árulom el mosolygrimasszal az arcomon. – Mi van a dolgozószobával? – kérdezek is rá, mert ez most már érdekel.

- Nem tudom, pár napja nem láttam... - mondja kimérten. - De ha pont az az én hibám, akkor valószínűleg orvosolni kell a dolgot. Vagy elárulhatod, mi is az, ami az én hibám... - teszi hozzá nagy komolyan.

- Szerintem tudod, csak a számból akarod hallani – vágok vissza könnyedén.

- Lövésem sincs - teszi az ártatlant. - Azt meg már amúgy is megbeszéltük, hogy mit szeretnék hallani a szádból... - teszi hozzá apró ravasz mosollyal. Jopparé... Szval játszol velem... Na várj csak! Lassan felhúzom magam ülő helyzetbe, kéztámasz nélkül guggolásba emelkedek, majd könnyedén ráfordulok Asaméra, s rátelepszem az ölére. Lövésed sincs, mennyire kívánlak? Na persze... Óvatosan elhelyezkedek a testén vigyázva a sebére és a vállaimra, majd csókot nyomok a nyakára és élveteg módon a bőrére sóhajtok. Nesze neked...! És ahogy összesimulok vele, szerintem érti, mi az ő hibája. Minden, de ez mellékes. Átölel a derekam magasságában, gondolom, hogy ne tudjak visszavonulni, pedig nem akarok. - Így sem tudom, tudod, öregszem, romlik a memóriám, valószínűleg az agyam sem a régi...

- Te Asame... - szólítom meg őt mély hangon, szinte figyelmeztetően, de valahol játékosan is. – Ez az öregszem duma nagyon nem begyere – jegyzem meg neki, aztán ravasz vigyorra húzódik a szám. – Biztos kevés vér maradt a fejedben, azért nem jössz rá sehogy sem – heccelem gonoszul.

- Csodálkozol? Egy kívánni való csibe van az ölemben... Ki bírná ki ezt vérrel meg ép ésszel? - vág vissza, mire elmosolyodom és hozzábújok. Szóval kíván még... Ennek örülök. Féltem, hogy nem fog, hogy ha közeledek hozzá, visszautasít, de most megnyugodtam. Ez a nyugalom kilazítja az izmaimat, amik még feszítve voltak, s sajgás marad a hátamban több helyen. Most, kivételesen jólesne egy masszázs, de Asame nincs abban az állapotban, hogy átgyúrjon, ezért elhallgatom előle. Felhúzom magam testéről, csókot nyomok a szájára, majd visszahemperednék mellé, de nem ereszt. Elmosolyodom és egy zavart pillantással nézek bele a szemeibe. Eszemben sincs tagadni, hogy mit szeretnék, de hogy ezt hogy kivitelezzük... arról gőzöm sincs. Elmosolyodik és megcsókol, majd visszahúz magára úgy, ahogy az előbb feküdtem rajta és becsúsztatva kezeit a pólóm alá finoman masszírozni kezd. Becsukom a szemeimet és ügyetlenül megtámasztom a vállaimat. Hülyeségek jutnak csak eszembe. Bevallani neki, hogy féltem, hogy hosszú ideig nem fog kívánatosnak tartani, vagy megkérdezni, hogy ugye szól majd, ha kényelmetlenné válik számára ez a testhelyzet, vagy megkérdezni azt, hogy szerinte tudnánk-e úgy szeretkezni, hogy amiatt holnap nem az ágyban fogunk kínlódni, mert kívánom őt, az övé akarok lenni. De hallgatok, csak apró sóhajokkal szólok Asaméhoz, amik kicsúsznak a számon kellemes masszírozására.

- Kényelmes így, csibém? – kérdezi meg csendesen a művelet közben.

- Csip-csip-csip-csip-csip... - felelek így, majd elvigyorodom. Egy igen túl snassz lett volna, ezzel meg mosolyt csalhatok az arcára. Szeretem, amikor Asame nevet, mosolyog, viccelődik, szeretek rajta feküdni, hozzábújni, a közelében lenni. Azt hiszem, meglennénk úgy is, ha mindig együtt lennénk, mint Asahito és Yoru, de ha nem, úgyis megtalálnánk a módját, hogy kicsit megszabaduljunk a másiktól anélkül, hogy megbántanánk.

- Csipogj még – kér csendes, búgó hangon, szerintem mosolyogva, mire elnevetem magam.

- Ennyire bírod? – kérdezem kuncogva, de még nem teljesítem a kérését.

- Kérhetném azt is, hogy dorombolj nekem, de a csibék nem dorombolnak - heccel. - Szeretem, ha csipogsz, ebben a formában is - árulja el.

- Drrr... - utánzok a hecc kedvéért macskadorombolást, mivel azt is tudok. - Soéval sokat doromboltunk egymásnak, meg együtt feküdtünk a füvön, szöcskét fogtunk nyáron, télen meg mind a ketten tök undorodva lépkedtünk a hóban. Anya nem győzött röhögni rajtunk, mert a macska elsüllyedt, én meg egyszer akkora hasast nyomtam a térdig érő hóban, hogy az nem igaz – mesélek Asaménak mosolyogva. Az a macska rengeteget jelentett nekem, a családból ő volt az egyetlen, akivel őszinte maradtam és akivel kommunikáltam, és az egész világon ő maradt az egyetlen, akinek a közelségét elfogadtam.

- Szép hóember lehettél – mondja mosolyogva. - Nem mondták, hogy fürdésre télen alkalmasabb a kád forró víz? - kötekedik játékosan, de tudom, hogy örül neki, hogy mesélek. Nekem nincsenek régi történeteim, igazi meséim, amiket megoszthatnék vele, de van pár mókás sztorim a saját életemből, mint ezek, amiket el tudok mesélni a magam módján.

- Utána az volt, egy jó forrófürdő – árulom el ábrándos mosollyal. – A macskák általában utálják a vizet, de Soe néha felült a kádunk szélére és a mancsával belecsapott, mikor ugrattam. Tök cuki volt, főleg, mert utána meg rázta a mancsát és fröcskölt. Egyszer becsúszott mellém. Na az az az élmény, amit senki nem akar kipróbálni, mikor egy rémült macska minden körmével próbál megkapaszkodni a kád csúszós felületén, te meg nem tudod, hogy megfogd és kidobd, vagy ments a bőröd, szó szerint, és pattanj ki a kádból – folytatom nevetve. – Én egy ijedt mozdulattal kilöktem Soét, szerencsére még karmolás nélkül is megúsztam, de onnantól kezdve állandóan ott kukkolt a fejem mellől, mert ott szélesebb hely volt, ahova letehette magát. Néha lefröcsköltem… Azt a fejet látni kellett volna. Felhúzta az orrát, hátracsapta a füleit, felborzolta a szőrét és olyan megvetően nézett rám… Imádtam szekálni.

- Szegény macska – neveti el magát Asame, de le kell szállnom róla, mert kényelmetlenné vált tartani a vállaimat.

- Kimondhatatlanul el volt kényeztetve – jelentem ki magabiztosan, miközben elfekszem újra mellette. – Köszi a masszázst – pillantok rá egy apró mosollyal, majd felemelem magam mellől a Nokiát és megnézem az sms-t. Anya írta. „Nagyon aggódtam, mikor csak Shinji jött vissza! Láttam az ablakból, hogy teljesen kiborultál, de csak bízni tudtam benne, hogy ő és Tatsuki majd tud neked segíteni megnyugodni, mert én nem lehettem melletted. Megértetted, ugye, hogy hajdanán miért kértem, hogy szaladj haza? Láttam, hogy feléd nyúlt és elhúzódtál tőle. Sajnálom, hogy egy ilyen ember a közeledben volt. Mi köszönjük, jól vagyunk, jót tett Ayakonak, hogy hazajöttél és beszélgettél vele egy kicsit. Azt hiszem, fel van dobva és azóta a szobádban alszik. Te hogy vagy?”

- Mi?! – hökkenek meg. – De hát nem engedtem meg neki! – mordulok a készülékre. – Csak annyit mondtam Ayakonak, hogy nem haragszom, hogy a szobámban van, nem azt, hogy nyugodtan foglalja el! – kezdek hisztizni és gyorsan pötyögök anyának egy választ. „Mondd meg lécives a húgomnak, hogy berasztázom a haját, ha befoglalja a szobámat! Aludjon a saját ágyában! Max, ha ennyire hiányzom neki, magával viheti az egyik párnámat, de mire megyünk Asaméval, úgy legyen minden, ahogy hagytam! Lux miatt ne aggódj, tényleg. Én jól vagyok, köszi, bár kicsit sikerült túlerőltetni a vállaimat, de nem vészes. Új ékszerem is van. Beszélgettünk Asaméval ma arról is, hogy majd mennénk meglátogatni együtt titeket. Megkérdeztem, tud késsel-villával enni, úgyhogy egy Deon-nap keretében beavatnám pár dologba. Már nagyon várom! Rengeteg mesélnivalóm van. Jó éjt!”