405.

Deon

Halvány mosolyra húzom a szám, mikor Asame kifejti, mennyire sajnálja a barátomat. Mintha tényleg képes lennék bántani... pedig nem. A fejleszedés teljesen képletes, kicsit megdorgálom, hogy ha mesél valamit, lehetőleg a csattanót is tegye hozzá, különben előfordulhat, hogy én égek be Asaménál miatta, amit meg nem szeretek. Ezért pedig viszonzottan le fogja tépni a fejem, merthogy én miért beszélem ki a yakuzámmal azt, amit dumálunk. Mindegy, azért már várom, hogy ott lehessek nála. Nem tudom, el akarom-e mondani neki, ami ma történt. Valahol igen, szeretném, de nem érzem rá késznek magam. Csak így megmondani, mint Asaménak? Nem megy.

- Ha a legközelebbi legközelebbre gondolsz, ha minden igaz, beszerveztem Kazunak egy másik ellenfelet is – jelentem ki elmosolyodva. – De ez titok – teszem hozzá gondosan és mutatóujjaimat keresztezem a számon, jelezve, hogy többet nem árulok el a dologról. Kicsit már most izgatott vagyok, noha még nem is tudom, mikor lesz az a legközelebb. De már nagyon várom! Szeretném látni a srác arcát, amikor a Mazda felsorakozik a rajtvonalon és begurul melléjük az Impreza is. Epikus pillanat lesz, abban biztos vagyok. Szinte látom magam előtt Yoru nyegle, magabiztos mosolyát, amivel rám tekint, büszkén jelzi, hogy bármit el tud érni, amit akar és méltó ellenfele lesz a barátomnak. És látom Asamét is, amint meglepődik az új ellenfélen, meg Kazut egy hatalmas, fültől fülig érő vigyorral. Meg magamat, amint epekedve ácsingózok ott. Tényleg...! Shinjit vajon rá lehet venni versenyzésre?! Majd holnap meginvitálom és valahogy kerítünk neki kocsit is, ha csupán ez az akadálya annak, hogy egy kis adrenalindömpinget kaphasson. Van, aki a pártfogoltját kényezteti, van, aki a feleségét, és vagyok én, aki mindenkinek a kedvében akar járni.


Hallgatom Asamét, kicsit lehunyom a szemeimet is, ezért felkeresem a kezét és megfogom, hogy időnként kicsit megszorítsam, így tudatva vele, hogy nem aludtam el. Meglepően jól rögzült ez a módszer bennem, szinte reflexszerűen csinálom. Annyi mindent köszönhetek Tatsukinak... Nem értem, hogy nem gondoltam rá sosem, hogy... Hogy szerelmes belém? Nem tudom, így van-e. Abban biztos vagyok, hogy szeret, de hogy ez egy átlag ember érzelmeihez hasonlítva micsoda Tatsukinál, arról fogalmam sincs. Kellene vele beszélnem, de ettől a gondolattól a hideg is kiráz. Eszembe jut az az arc, amit szex közben vágott és küzdök, hogy elfelejtsem. Felrémlik a hang, amivel szólt hozzám, mert minden addiginál másabb volt. Rejtett magában némi gyengédséget, de átitatta a vágy. És ahogy hozzám nyúlt... Félek vele szembenézni. Nem tudom, hogyan tovább... Túl kellene lendülnöm ezen az egészen, de nem megy.


Észre sem veszem, hogy elfelejtem megszorítani Asame kezét, csak az térít észhez, hogy látogatónk akad. Mozdulatlan maradok, csak nézem Akihitot, amint tálcán ételt hoz, majd mikor Asame úgy vélekedik, a kaja a kedvemre való, megemelem a fejem és a tálcára nézek. A gyomrom éhesen megremeg, de semmi kedvem enni, ezért szótlanul visszafekszem. Engedem Akihitonak, hogy lefertőtlenítse a fülem, meg sem rezzenek a fájdalomtól, aztán jobb híján figyelem, miképp masszírozza át Asamét. Kívánom a keze munkáját a saját hátamra és vállaimra is, de a félelem és az a furcsa érzés, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen, némának tart meg engem, nem szólok róla, hogy jó lenne nekem is, amit csinál, csak hagyom elmenni.


Tatsuki mindig annyira kegyetlenül átmasszírozott. Sosem törődött azzal, hogy fájdalmat okoz nekem, amíg az nem rosszfajta fájdalom volt. Nem szűnt meg túl sokszor a félelem bennem, míg az izmaimat gyömöszölte, de amikor sikerült elengednem magam, fenséges érzés volt utána a lét. Megkönnyültem és ő egy rohadt szót sem szólt, hiába sírtam vagy nyöszörögtem a fájdalomtól. Szándékosan belenyomta az ujjait a lélekpontokba, eldögönyözte az izomcsomókat és addig lazított, míg a feszültség végre nem távozott a testemből. Kitartóan, kegyetlenül, komoly képpel. Sosem ártott nekem, sosem. Most sem. Tudom, hogy...


Elfordítom a fejem a felém nyújtott ételtől. Az idegesség kezd eluralkodni rajtam, mert tudom, hogy fel fog tűnni a körülöttem lévő embereknek néhány dolog velem kapcsolatban, pedig nem akarom, hogy mindenki azt gondolja, megerőszakoltak. Nem vagyok egy szende szűz, egy védtelen kislány, Tatsuki meg hiába egy igazi vadállat, sosem fordulna ellenem, tudom.

- Azon kívül nincs programom, hogy elviszek Nishidának pár papírt és befekszem Kazuhoz beszélgetni – válaszolok csendesen. Asame a saját szájába teszi a falatot, érzem, hogy néz, bár én most nem igazán figyelem őt, csak a mozgásából ítélem meg, mit csinál.

- Mi a baj, csibe? – kérdezi meg csendesen, de nem felelek. - Egyezzünk ki valamiben... eszel velem egy keveset, utána megmasszírozlak még - ajánlja fel. Nem lehetne kihagyni mindkettőt? Azért annyira nem sóvárgok a fájdalomért. - Holnap szeretnék kimozdulni a szobából végre, van kedved velem jönni? - kérdezi meg gálánsan, mire felsóhajtok.

- Hova szeretnél menni? – kérdezem meg minden mást szó nélkül hagyva.

- Ha ennyire lelkesedsz, akkor sehova - mondja csendesen. - Örülnék, ha elárulnád, mi bánt ennyire... - teszi hozzá, majd félrerakja a tálcát, hogy kimászhasson az ágyból és az asztalra tehesse azt. Mire kattan az öngyújtója és beleszív a szájába tett cigibe, már mögötte vagyok és átkarolom Asamét.

- Ne haragudj – kérek tőle bocsánatot kicsit megnyújtva az u-t. Most inkább megenném az egész tálcán lévő kaját tányérostól, csak ne legyen ilyen komor miattam. – Nyomasztanak dolgok. Hogy feküdnöm kell, hogy nem tudom, hogyan tovább, mit csináljak... Elmegyek veled bárhova, csak kérdeztem, hogy hova mennél.

- Inkább feküdj vissza - mondja csendesen. Először nem akarom megtenni, mert így legalább Asaméhoz tudok simulni, de aztán bűnbánó képpel magamhoz veszem a tálcát és kihúzott háttal az ágyra ülök, hogy egyek pár falatot. Tényleg kell ennem, ezért lassan, kicsi falatokban erőszakolom le a torkomon az egyébként kedvemre való falatokat. Asame visszahelyezkedik mellém és összeborzolja a hajam. Talán dicsér, talán vigasztal, talán csak örömét leli ebben, nem tudom, de jó érzés, szeretem, amikor ezt csinálja. Még annak ellenére is, hogy milyen hisztis tudok lenni, ha elrontják a frizurámat, Asaméra azonban sosem fújtam emiatt. - Nem haragszom, és nem volt konkrét elképzelésem. Tulajdonképpen édesmindegy, csak ne itt legyek, mert már kezdem unni ezt a panorámát... - vallja be. - Mi az, ami nyomaszt? - kérdez rá végül.

- Csomó mindent csinálnék – kezdek válaszolni egy-egy falat közben. – Kivételesen lenne kedvem rajzolni, de nem lenne túl nyerő ötlet. És mindennel így vagyok, szóval marad a fekvés és a plafon bámulása. Se olvasás, semmi... Nem tudom elterelni a figyelmem, pakolgatom magamban a dolgokat, próbálom kitalálni, mihez hogyan viszonyuljak – magyarázom el halk hangon, kicsit talán komoran, de falatkát csinálok a felsorakoztatott minden jóból Asaménak és felé nyújtom, ő pedig elfogadja. Együtt sokkal jobb enni, így nekem is több kedvem van hozzá. A gyomrom persze hálás, noha kicsit zúgolódik, amiért az ebéd kimaradt, de majd megnyugszik.

- Miről akarod elterelni a figyelmed? Mi az, amihez viszonyulnod kellene? - kérdezi őszintén. Nem is tudom eldönteni hirtelen, hogy zavaró vagy aranyos az értetlensége, ezért csak halvány, keserű mosoly ül a számra és folytatom az evést. - Szívesen mesélek még neked, ha szeretnéd, tudom, a plafon attól sem lesz izgalmasabb, de ennyit tudok jelenleg segíteni. Már késő lenne felfestetni rá estére az Ezeregyéjszaka meséit... - mosolyodik el, én pedig őszintén kuncogok a beszólásán és újabb falattal kínálom meg Asamét.

- Szeretem, amikor mesélsz – vallom be csendesen. - Nekem megfelel, ha mellettem maradsz, beszélgetünk, mesélsz, vagy akár felolvasol – teszem még hozzá és egy vigyor suhan át az arcomon. – Meg fogod unni a beszédet és megint csomó ideig tart majd rávenni összefüggő mondatok megalkotására – heccelem kicsit, majd felsóhajtok. – Igazából csak nem akarok gondolkodni, mert most még hidegzuhany, ami történt. Van, hogy nem gondolok bele dolgokba és utána egy ideig tök furán érzem magam, aztán valahogy megoldódik. Viszont most nem csak annyiról van szó, hogy nem koppant le idejében valami, hanem tótágasra fordult bennem egy csomó minden és emiatt elég sok minden nagy változásnak indult. – Nehéz erről beszélni, főleg úgy, hogy Asame semmit sem akar tudni arról, mi történt igazából. Talán jobb is, mert így biztosan nem szűrheti le azt, hogy perverz vagyok, nem jó vele nekem az ágyban, másra vágyom, vagy akartam ezt a dugást Tatsukival, ugyanakkor rossz érzés egy kicsit a számomra, hogy van titkom előtte, hogy nem beszéltünk meg valamit. Persze lehet, hogy ez majd fog változni, hogy majd Asame is túllendül és kíváncsivá válik, nem tudom.

- Ugyan hova mennék? Fogságra vagyok ítélve, mint a rossz kölykök - mosolyodik el. - Ha van valami, amit elmondanál, vagy megbeszélnél... Meghallgatlak, csibe. Akkor is, ha csak ki akarod magadból adni, rendben? - kérdezi meg csendesen. - Amiatt meg ne aggódj, hogy megunom, majd cserélünk és megint órákig fogsz nekem csipogni, ahogy szoktad.

- Szép baleset, lekorlátoznak minket – heccelem halvány mosollyal Asamét, majd befejezem a kajálást és az ölébe teszem a tálcát, jelezve, hogy szerintem ő még nem tömte meg eléggé az okos fejét, azzal visszafekszem az ágyra. – Nyomaszt, hogy mi van, ha mások is tudomást szereznek róla. Mindig úgy csináltam, mintha magasról szarnék mások véleményére, de persze sose ment – ismerem be. – Egyrészt a hatásvadászat, másrészt azért bántott, ha olyan véleménnyel voltak rólam, amit nem láttam indokoltnak – teszem hozzá. – Nem akarom, hogy áldozatnak lássanak, mert nem vagyok az, nem érzem magam annak.

- Csibe, ha nem viselkedsz úgy, nem keseregsz rajta, nem fognak úgy bánni veled. Másrészről senkire nem tartozik a dolog, csak rád és arra, akinek elmondod és akinek el akarod mondani - mondja komolyan. - Miért nem vagy az? - kérdezi meg végül. - Ne érts félre, én örülni bár nem örülök, de elfogadom, hogy nem érzed magad áldozatnak, elfogadom, hogy nem akarod annak érezni magad, de miért ne lennél az ettől függetlenül?

- Nem kesergek! – vágom rá dacosan. Csak nem tudom kezelni a helyzetet. Nem tudom, hogyan viselkedjek ezek után Tatsukival, hogy mikor szorulok majd az ő és Asame által képződött két tűz közé és mit csináljak akkor. Nem tudom magamban tisztázni, mit kellene tennem, haragudnom kellene-e, elutasítóan és bántó módon viselkedni a pirszingesemmel, vagy meghúzva egy határt és egészen addig teljes természetességgel viseltetni vele. És igazából azt sem tudhatom, az ostrom mikor fog folytatódni. Mert biztos vagyok benne, hogy Tatsukit csak a halál állítja meg végleg, minden más csak ideiglenes korlátok közé szorítja, míg a céljait el nem éri, vagy a küzdelmet fel nem adja. És utóbbit nem szokta sűrűn megtenni. – Mert nem. Csak – válaszolok Asame kérdésére. Azért, mert büszke típus vagyok, aki nem hajlandó elfogadni a sajnálatot, a szánalomtól pedig dühbe gurul. Azért, mert ha idejében felismerek dolgokat, elkerülhettem volna talán, hogy Tatsuki megdugjon, de más nem hibáztathatok ezért, csakis én saját magamat.

- Jó, hagyjuk ezt a témát inkább most akkor - dörzsöli meg halántékát, nekem pedig megint bűntudattól kezd égni a képem. Befejezi a kajálást, majd az éjjeliszekrényre teszi a tálcát. - Majd egy higgadtabb pillanatban, ha akarsz, beszélünk róla - teszi hozzá és elhelyezkedik mellettem, s fejét a mellkasomra hajtja balját úgy helyezve, hogy az kényelmes legyen. Felsóhajtva kezdem cirógatni a karját és túrok bele a hajába.

- Feszült vagyok, szorongok egy csomó minden miatt és a büszkeség nem enged nyavalyogni, engem is agyonver a magatehetetlenség és az, hogy másra vagyok ráutalva – vallom be. – Nem akarok hülyén viselkedni... - kérek ezzel bocsánatot, majd ahogy tudom, átkarolom Asamét és magamhoz ölelem őt. – Leginkább meg vagyok zavarodva, fel vagyok kavarva és nagyon gyorsan változnak az érzéseim. Fáradt vagyok – vallom be. Nem tudom, mennyi az idő, de szeretnék aludni. Nem ezt a legjobban, előtte szeretnék szeretkezni Asaméval, csak éppenséggel fogalmam sincs, hogyan, ha nekem így, fekve a legoptimálisabb, neki pedig ugyanúgy vigyáznia kell a vállára, hiába kapott tartókötést. Patthelyzet, sehogy se jó, ennyi az egész.