- Már beszéltünk egyszer erről, ha nem is a mesék kapcsán - szólalok meg csendesen. - A japánoknál a a halál nem rossz dolog, nem valami olyan, amitől félni kell vagy mindenképpen borzalmasnak tekinteni. Másak a szemléletek, másképp kezelik ezeket a dolgokat. Vannak olyanok is, amik nem halállal végződnek, de megvan a maguk tanulsága, mint például a mosómedve és a csiga esete - magyarázom komolyan. - Réges-régen ősidőkben történt. Találkozott a mosómedve a tavi csigával és így szólt hozzá: “Üdvözöllek, tiszteletre méltó barátom! Éppen zarándokúton vagyok, fel akarom keresni az áldott Ize szent helyeit. Nem tartanál velem?”.A csiga először meglepődött, de aztán eszébe jutott, hogy rá is ráférne Ize szent helyeinek áldásos hatása, ezért aztán így válaszolt: “Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosómedve, magam is éppen zarándokút tervét forgatom fejemben.”. Elindultak hát együtt. Útjuk utolsó napján a csiga így szólt a mosómedvéhez: “Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosómedve uram, ha nem vennéd zokon.”. “Hallom”, felelte méltóságteljesen a mosómedve. “Azt akarom mondani”, folytatta a csiga “... hogy bizony nagyon unalmas már nap nap után így vándorolni az úton, nem sértenénk meg talán zarándoklatunk komolyságát, ha innen a szentélyig versenyfutást rendeznénk. Vagy talán te másként gondolod?”. “Egyetértek”, felelte a mosómedve. Elhatározták hát, hogy versenyt futnak. A csiga azonban gondolt egyet, kibújt a házából, és felmászott a mosómedve farkára, ott visszabújt a héjába, és jó erősen belecsimpaszkodott a sűrű és bozontos szőrzetbe. A mosómedve persze nem vett észre semmit a dologból. Teljes erejéből futni kezdett. Futott, futott egész napon át lélekszakadva, mert mindenáron győzni akart. Végül estefelé kifulladva megérkezett a szentély kapujához. Nagyon büszke és elégedett volt, mert biztosra vette, hogy megelőzte a csigát. Boldogságában farkát csóválva fel-alá járkált a kapu előtt, közben a farka véletlenül odacsapódott a szentély kőfalához, s az ütéstől a csiga héja kettétört, ő maga pedig a földre pottyant. Éles fájdalmat érzett a csiga, de megemberelte magát és hamar felkiáltott: “Hé, tiszteletre méltó mosómedve uram, mintha kissé megkéstél volna! Hol jártál ennyi ideig? Jó ideje itt rostokolok, közben annyira untam magam, hogy leterítettem a héjruhámat, ráheveredtem, és jó alaposan kipihentem magam.” - fejezem be ezt a mesét is elmosolyodva. - Nem minden mese végződik rosszul - jelentem ki csendesen -, de tény, hogy a legtöbb arra tanít, hogy nem kell félni a haláltól, mert ez hozzá tartozik az élethez és teljesen normális dolog. Igazából nem tudom neked megmagyarázni, miért van így, de persze a mai gyerekek, már teljesen máson nevelkednek.
Generációtól függ, mást hallottak anyáink, nagyanyáink és mást a mi korosztályunk, Deoné vagy a még fiatalabbak. Változik minden, semmi sem marad állandó, bár sejtem, hogy vidámabb mesék után is kell néznem, különben Deon inkább könyörögni fog, hogy ne meséljek. Elgondolkodom, őszintén szólva fogalmam sincs, mi az, ami lekötné most Deont és nem ennyire gyászos a hangulata. Sokáig hallgatok, mire eszembe jut egy történet megint.
- Egyszer egy favágó kora reggel felkelt, egy darab kenyeret, sajtot és hagymát csomagolt a tarisznyájába, egy vizeskorsót is tett bele. Aztán elővezette az istállóból szamarát, ráült és elindult. Hosszú volt az út az erdőig, árkon-bokron keresztül, és mindig csak hegynek felfelé. Végül is elért az erdő széléig. Ott a szamarat elengedte, hogy legeljen, ő maga pedig hozzákészülődött a favágáshoz. De bizony akkor vette észre, hogy otthon felejtette a fejszéjét. “Fejsze nélkül nem lehet fát vágni!”, mondta magának, és elindult haza, hogy a szerszámot elhozza. Amikor hazaért, tarisznyáját felakasztotta a legközelebbi kerítésoszlopra, megkereste a fejszét, vállára vette, és máris indult vissza az erdőre. De alighogy megérkezett, észrevette, hogy otthon maradt a tarisznyája, a kerítésoszlopra felakasztva. “Reggeli nélkül nem lehet dolgozni!”, mondta magának, és ismét elindult hazafelé. Otthon fogta a tarisznyáját, vállára vette, majd megint visszament az erdőre. Minthogy az idő jól eljárt, elhatározta, hogy előbb dolgozik egy keveset, aztán eszik. Éppen a favágáshoz készülődött, amikor eszébe jutott a szamara. Hol lehet? Kiabálni kezdett a szamárnak, nevén szólította, hívta erről, hívta arról, de hiába. Nem jött a szamár, nem találta sehol. Nagyon megijedt. Mit kezdjen szamár nélkül? Hogyan viszi haza a fát? “Miért is nem kötöttem egy fához?”, szidta magát, és tovább kereste a szamarat. Fáradtan bandukolt, ment erre-arra, kereste hegyen-völgyön, végül is megtalálta a szamarat. Nagyon megörült, és elindult vissza az erdő szélére. Mire odaért, teljesen beesteledett. Éhes, fáradt és szomjas volt, úgy érezte, hogy a torka teljesen kiszáradt. Elővette hát a vizeskorsót, hogy legalább iszik egyet, de akkor vette észre, hogy bizony nem töltötte meg vízzel! Pedig mennyi forrást és patakot elhagyott útközben! Sötét lett. Feljött a Hold. Vége a napnak, és egyetlen fát sem vágott ki. Mi marad hátra? Haza kell mennie. De alig állt a lábán. Bocskora szétrongyolódott, sajgott a talpa. Ekkor az erdőből fehér szakállú öregember lépett elő, és így szólt a favágóhoz: “Későre jár már, barátom! Most akarsz fát vágni? Vagy ha már hazafelé tartasz, akkor mehetünk együtt.”. A favágó szomorúan mesélte el, hogy és miként járt. Az öreg nagyot nevetett, a feledékeny favágó vállára csapott, aztán így szólt: “Kedves fiam, nemhiába mondja a nép: Ami nincs a fejben, az a lábban van!” - könyökölök fel, s közelebb hajolva hozzá nyomok csókot ajkaira, hogy utána visszahelyezkedve húzzak magunkra egy takarót. Hátha sikerül lassan elaludni mindkettőnknek. - Tudod, régen nem számított, miről szólnak a mesék, csak meséljen nekünk anyám. Gyerekként nem igazán fogod fel, hogy mi a tanulsága, főleg, ha te lehetsz az egyik szereplője a történetnek, csak már később jössz rá, hogy ezzel már találkoztál, ezt már hallottad más formában.
Generációtól függ, mást hallottak anyáink, nagyanyáink és mást a mi korosztályunk, Deoné vagy a még fiatalabbak. Változik minden, semmi sem marad állandó, bár sejtem, hogy vidámabb mesék után is kell néznem, különben Deon inkább könyörögni fog, hogy ne meséljek. Elgondolkodom, őszintén szólva fogalmam sincs, mi az, ami lekötné most Deont és nem ennyire gyászos a hangulata. Sokáig hallgatok, mire eszembe jut egy történet megint.
- Egyszer egy favágó kora reggel felkelt, egy darab kenyeret, sajtot és hagymát csomagolt a tarisznyájába, egy vizeskorsót is tett bele. Aztán elővezette az istállóból szamarát, ráült és elindult. Hosszú volt az út az erdőig, árkon-bokron keresztül, és mindig csak hegynek felfelé. Végül is elért az erdő széléig. Ott a szamarat elengedte, hogy legeljen, ő maga pedig hozzákészülődött a favágáshoz. De bizony akkor vette észre, hogy otthon felejtette a fejszéjét. “Fejsze nélkül nem lehet fát vágni!”, mondta magának, és elindult haza, hogy a szerszámot elhozza. Amikor hazaért, tarisznyáját felakasztotta a legközelebbi kerítésoszlopra, megkereste a fejszét, vállára vette, és máris indult vissza az erdőre. De alighogy megérkezett, észrevette, hogy otthon maradt a tarisznyája, a kerítésoszlopra felakasztva. “Reggeli nélkül nem lehet dolgozni!”, mondta magának, és ismét elindult hazafelé. Otthon fogta a tarisznyáját, vállára vette, majd megint visszament az erdőre. Minthogy az idő jól eljárt, elhatározta, hogy előbb dolgozik egy keveset, aztán eszik. Éppen a favágáshoz készülődött, amikor eszébe jutott a szamara. Hol lehet? Kiabálni kezdett a szamárnak, nevén szólította, hívta erről, hívta arról, de hiába. Nem jött a szamár, nem találta sehol. Nagyon megijedt. Mit kezdjen szamár nélkül? Hogyan viszi haza a fát? “Miért is nem kötöttem egy fához?”, szidta magát, és tovább kereste a szamarat. Fáradtan bandukolt, ment erre-arra, kereste hegyen-völgyön, végül is megtalálta a szamarat. Nagyon megörült, és elindult vissza az erdő szélére. Mire odaért, teljesen beesteledett. Éhes, fáradt és szomjas volt, úgy érezte, hogy a torka teljesen kiszáradt. Elővette hát a vizeskorsót, hogy legalább iszik egyet, de akkor vette észre, hogy bizony nem töltötte meg vízzel! Pedig mennyi forrást és patakot elhagyott útközben! Sötét lett. Feljött a Hold. Vége a napnak, és egyetlen fát sem vágott ki. Mi marad hátra? Haza kell mennie. De alig állt a lábán. Bocskora szétrongyolódott, sajgott a talpa. Ekkor az erdőből fehér szakállú öregember lépett elő, és így szólt a favágóhoz: “Későre jár már, barátom! Most akarsz fát vágni? Vagy ha már hazafelé tartasz, akkor mehetünk együtt.”. A favágó szomorúan mesélte el, hogy és miként járt. Az öreg nagyot nevetett, a feledékeny favágó vállára csapott, aztán így szólt: “Kedves fiam, nemhiába mondja a nép: Ami nincs a fejben, az a lábban van!” - könyökölök fel, s közelebb hajolva hozzá nyomok csókot ajkaira, hogy utána visszahelyezkedve húzzak magunkra egy takarót. Hátha sikerül lassan elaludni mindkettőnknek. - Tudod, régen nem számított, miről szólnak a mesék, csak meséljen nekünk anyám. Gyerekként nem igazán fogod fel, hogy mi a tanulsága, főleg, ha te lehetsz az egyik szereplője a történetnek, csak már később jössz rá, hogy ezzel már találkoztál, ezt már hallottad más formában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése