Szinte azonnal elalszom, a fáradtság sötét mélységbe húz és én elfelejtek még egy utolsó pillantást vetni Asaméra. Pedig akartam, csak valahogy már nem maradt rá erőm. Kavargok a semmivel, mígnem képek és érzések jelennek meg. Tatsukit látom kibontakozni a feketeségből, körülöttünk pedig a szalon magánszobájának képe ölt formát, s megelevenedik az a pillanat, amikor a férfi teste és az ajtó közé voltam szorítva. Újra ráfog a nyakamra, kissé szorítva, majd közel hajol hozzám és sorolni kezdi, hogy milyennek lát, mi a véleménye rólam, de búgó, mély, izgató hangon. Ettől az egésztől elhagy az erőm, így mikor az ágyékomhoz nyúl, csak megrezzenek, egyébként szédülve, fulladva, remegve várom, hogy tegyen velem, amit akar. Bízom Tatsukiban és túlságosan lázba hoz a viselkedése, ezért nincs bennem ellenállás, csupán vágy arra, hogy folytassa. Nem őrá vágyom, hanem csak arra, amit velem művel, a nyersségére, az érzéki durvaságára, a kegyetlen szeretetének megmutatására, a határozottságára és a nyíltságára. Miközben keze lassú, magabiztos munkával terel engem a kielégülés felé, folytatja a beszédet. Olyasmiket mond, amikre, ha meg bírnék szólalni, visszavágásokkal felelnék, így azonban, szó szerint belém fojtva a szót, csak sóhajtozva elélvezek.
Arra ébredek, hogy a nadrágomban ragacsos forróság árad szét. Először nem tudom eldönteni, mi volt valóság, mi álom, hol vagyok, mikor és kicsoda, de ahogy apránként tisztul a kép, ülő helyzetbe tornászom magam. Deon Elerden vagyok, tizenhét éves és egy régi cimborámmal hetyegek álmomban, miközben életem szerelme mellett fekszem.
- A picsába... - morgok magamra halkan, azzal kimászom az ágyból és elhagyom a szobát. Remélem, Asame nem ébredt fel, vagy ha mégis, akkor nem fog erre rákérdezni, mert nem tudom neki megmagyarázni. A gondolataimat lefoglalja a Tatsukival megesett numera, akkor is, ha nem akartam, hiszen veszettül élveztem. Minél tovább rágódom rajta, annál jobbá, izgalmasabbá és egyúttal bűnösebbé válik a dolog. Szégyellem. És szégyellnem kellene azt is, hogy ekkora perverz vagyok, vagy azt, hogy egyáltalán nekem tetszik az, hogy fojtogatnak, megaláznak és kielégítenek. Ehelyett furcsa mód újra akarom és olyan, mintha a pirszingesemmel akarnám, holott szívem szerint ha még egyszer hozzám érne, eltörném az ujjait, mert én Asaméhoz tartozom, őt szeretem, az övé akarok lenni és maradni az életem végéig. Nem is lenne nagyobb büntetés a tetoválómesternek, minthogy elrontanám az ő ügyes művészkezeit, de számomra sem, ha újra el bírna csábítani. Gyűlölném magam, ha nem bírnék ellenállni és nem bírnék, ebben is valahogy biztos vagyok.
A fürdőmben levetem az alsónadrágom, kicsit megtörlöm vele az ágyékom, majd a csap alatt kissé átmosogatom, mert nincs pofám így a szennyesbe dobni. Nem lesz tiszta a munkámtól, de legalább nem csupa kulimász. Kicsavarom, aztán a megfelelő helyre rakom, aztán visszalépek a csaphoz tisztálkodni. Teljesen sötét van, mert sehol sem kapcsoltam villanyt, így azonban nem látom magam rendesen a tükörben. Mégis valahogy úgy érzem, mintha nem én néznék vissza magamra onnan. Addig kerget ez a gondolat, míg végül felkapcsolom a helyiségben a lámpát és hunyorogva, küzdve a hirtelen támadt erős fénnyel próbálok pár szempillantást vetni magamra. Nem változtam meg. Nem lettem szőrösebb, démonibb, ugyanaz az arc néz rám vissza, mint legutóbb, mikor tükörbe néztem, a szemléletem azonban teljesen más. Én látom másnak magamat.
Össze vagyok zavarodva. A Tatsukival történtek miatt tagadhatatlanul vonzódom hozzá. Azelőtt szinte egyáltalán nem éreztem iránta ilyesmit, néha felrémlett, milyen izmos karjai vannak, erős háta, széles vállai, vagy hogy van valami sejtelmesen izgalmas abban, ahogy a bőrére tetovált sárkányokon végigsimítok az ujjaimmal, vagy esetleg akkor fordult meg a fejemben valami groteszk érzés, amikor birkóztunk és a testünk mindenféle szexualitás nélkül összesimult. De ezek ártatlan dolgok voltak, s ha így maradhatott volna a kapcsolatunk, sosem érezném magam ilyen undorítónak és bűnösnek, mert nem sóvárognék kufircolásra vele, mert ezek csak az én baromságaim voltak, amiket kinőhettem volna, így azonban, hogy megdugott, hirtelen tér nyílt előttem és a fantáziám nem ismer határokat, tabukat, gátlásokat, félelmeket, vagy nemleges válaszokat, csak lehetőségeket, amiket kíváncsian ragad meg. Elfajzottam. Betegessé és fesletté tesz ez az egész. Szeretném kiverni a fejemből azt, ami történt, elfelejteni az emlékeket, hogy újra ártalmatlan és szexuálisan túltöltött, ostoba tiniként problémázhassak olyan semmiségeken, amiken korábban, ne pedig egy kiéhezett perverz módjára áhítozzak azért a könyörtelenségért, amivel megkefélt.
És hogy mi a legszörnyűbb ebben az egészben? Hogy Asaméval nem tudom elképzelni ezt a szituációt. Sem azt, hogy lefog, sem azt, hogy mocskos szavakat duruzsol a fülembe, azt meg aztán főleg nem, hogy képes lennék úgy hagyni magam, mint Tatsukival szemben, vagy hogy ha Asame így viselkedne velem, tudnám biztosra, hogy csupán felvett szerep az egész egy dugás erejéig, egyébként ugyanúgy imád, ahogy eddig. Valahogy kétségeim vannak afelől, hogy elviselném tőle ezt a fajta a közeledést és afelől, hogy ha tisztában lenne vele, hogy ilyesmiket mennyire tudok élvezni, később újra azzá a lovagias szerelmessé válna, aki hosszan csókol, elcsavarja a fejem és az érintéseivel felforrósít. Nem tudom, rá milyen hatással lenne, ha tudná, mennyire odavagyok a mocskos szexért. Félek, hogy nem lenne utána olyan odaadó, vagy megváltozna a véleménye rólam.
A tükörképem szemeiből könnyek peregnek le, majd a tekintete a nyakamra téved és áthatóan tanulmányozzák a lilás-vörös-kékes-barnás ujjnyomokat. Nem sokáig vagyok képes őt bámulni, inkább a villanykapcsolóhoz menekülök és leoltom azt. Vaksötét lesz, egy kukkot se látok, a szemem pedig lassan szokik hozzá a fénytelenséghez, de míg ez megtörténik, legalább kisírom magam egy kicsit. Aztán hirtelen ihletem lesz és szarva arra, hogy a vállaim nem fognak túlzottan örülni neki belebújok egy tiszta alsónadrágba, feloltom az íróasztalomon a kislámoát, a tükröt, amit rátettem, most mellé támasztom, majd lapot veszek elő, ceruzát és radírt, s elkezdem megalkotni azt a képet, ami törekszik felfelé bennem. Talán egy óra telhet el így, én csak az alkotási lázat érzem, sem fáradtságot, sem fájdalmat nem, ám a fordulópont után, amikor már a rajz nagyjából kész, már kezdek ezeknek is tudatába kerülni, mert igenis fáradt vagyok és a vállaim fel-felizzva sajognak. Persze még végzek egy-két simítást a művön, áthúzom kontúrosra az ágyban ülő férfi borzas haját, nyaka vonzó ívét, tiszteletet parancsoló vállait és a felsőtestét nagyrészt takaró kötéseket, no meg az ölében pihenő takaró redőit. Az arca nem látszik, pont annyira fordul el a ránézőtől, hogy izgatóvá váljon a nyaka és csupán álla íve miatt érezze azt a szemlélődő, hogy egy kurvajó pasit lát. Az is, ez kétségtelen, az egész lényéből árad valamiféle vonzás. A kezei a takarón nyugszanak, közöttük egy könyv van, melyet úgy fog, mintha csak épp becsukta volna, egyébként bármelyik pillanatban folytathatja az olvasását. Sóhajtva vetek még egy utolsó pillantást a rajzolt Asaméra, aztán visszamegyek a fürdőbe kezet és fogat mosni, majd leoltom a lámpát és elbotorkálok a szobájáig. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, pedig tudom, hogy semmi sem változott, csupán az, hogy rajzolásba öltem a felgyülemlett energiákat, visszavezetett egy kellemesebb állapotba. Amint visszafekszem Asame mellé, újra elnyom a fáradtság, de szerencsére már álmodás nélkül.
* * *
Az ágy hullámzik mellettem és hamarosan a cigarettaszag mellett suttogás és egy puszi kelteget. Álmosan pislogok párat a természetesen már fitt Asaméra, majd ő bejelenti, hogy fürdeni megy és hamarosan magamra hagy. Mi lenne, ha most inkább aludnék még egy kicsit és nem kihasználnám azt a lehetőséget, hogy míg távol van, bebogyózhatom magam? Megint jelen lenne, mikor nem igazán vagyok tudatában annak, hogy mit csinálok. Na nem, abból tegnap reggel kijutott bőven. Szédelegve a fáradtságtól a gyógyszeremért nyúlok, egy fél tablettát sok nyállal leerőltetek a torkomon, aztán visszadőlök.
Elnyom az álom, keletkezik egy rohadt nagy snitt, aztán hirtelen magamhoz térek, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Rémülten kapok levegőért, akárha eddig a tenger fenekén légnélkül ültem volna, a látásom kitisztul és teljesen ébernek érzem magam. Nem húz alvásba vissza a fáradtság, inkább felpörgök, ezért lerúgom magamról a takarót és anélkül, hogy bármilyen információt gyűjtenék arról, mennyi az idő, Asame hol van és mit csinál, ennem kéne és a szokásos kávé-cigi kombót magamhoz venni, átcsattogok a szobámba és veszedelem módjára felöltözöm. A Tatsukitól kapott, halvány mintákkal díszített nadrágot húzom magamra, a pólóval azonban nem tudok megbirkózni, ahogy mást sem bírok magamra venni, csak egy fekete-fehér kockás kendőt kötök a nyakamba, hogy aki még nem tudja, mi történt, az ne is fogjon gyanút, ne láthassa az ujjnyomokat.
Arra ébredek, hogy a nadrágomban ragacsos forróság árad szét. Először nem tudom eldönteni, mi volt valóság, mi álom, hol vagyok, mikor és kicsoda, de ahogy apránként tisztul a kép, ülő helyzetbe tornászom magam. Deon Elerden vagyok, tizenhét éves és egy régi cimborámmal hetyegek álmomban, miközben életem szerelme mellett fekszem.
- A picsába... - morgok magamra halkan, azzal kimászom az ágyból és elhagyom a szobát. Remélem, Asame nem ébredt fel, vagy ha mégis, akkor nem fog erre rákérdezni, mert nem tudom neki megmagyarázni. A gondolataimat lefoglalja a Tatsukival megesett numera, akkor is, ha nem akartam, hiszen veszettül élveztem. Minél tovább rágódom rajta, annál jobbá, izgalmasabbá és egyúttal bűnösebbé válik a dolog. Szégyellem. És szégyellnem kellene azt is, hogy ekkora perverz vagyok, vagy azt, hogy egyáltalán nekem tetszik az, hogy fojtogatnak, megaláznak és kielégítenek. Ehelyett furcsa mód újra akarom és olyan, mintha a pirszingesemmel akarnám, holott szívem szerint ha még egyszer hozzám érne, eltörném az ujjait, mert én Asaméhoz tartozom, őt szeretem, az övé akarok lenni és maradni az életem végéig. Nem is lenne nagyobb büntetés a tetoválómesternek, minthogy elrontanám az ő ügyes művészkezeit, de számomra sem, ha újra el bírna csábítani. Gyűlölném magam, ha nem bírnék ellenállni és nem bírnék, ebben is valahogy biztos vagyok.
A fürdőmben levetem az alsónadrágom, kicsit megtörlöm vele az ágyékom, majd a csap alatt kissé átmosogatom, mert nincs pofám így a szennyesbe dobni. Nem lesz tiszta a munkámtól, de legalább nem csupa kulimász. Kicsavarom, aztán a megfelelő helyre rakom, aztán visszalépek a csaphoz tisztálkodni. Teljesen sötét van, mert sehol sem kapcsoltam villanyt, így azonban nem látom magam rendesen a tükörben. Mégis valahogy úgy érzem, mintha nem én néznék vissza magamra onnan. Addig kerget ez a gondolat, míg végül felkapcsolom a helyiségben a lámpát és hunyorogva, küzdve a hirtelen támadt erős fénnyel próbálok pár szempillantást vetni magamra. Nem változtam meg. Nem lettem szőrösebb, démonibb, ugyanaz az arc néz rám vissza, mint legutóbb, mikor tükörbe néztem, a szemléletem azonban teljesen más. Én látom másnak magamat.
Össze vagyok zavarodva. A Tatsukival történtek miatt tagadhatatlanul vonzódom hozzá. Azelőtt szinte egyáltalán nem éreztem iránta ilyesmit, néha felrémlett, milyen izmos karjai vannak, erős háta, széles vállai, vagy hogy van valami sejtelmesen izgalmas abban, ahogy a bőrére tetovált sárkányokon végigsimítok az ujjaimmal, vagy esetleg akkor fordult meg a fejemben valami groteszk érzés, amikor birkóztunk és a testünk mindenféle szexualitás nélkül összesimult. De ezek ártatlan dolgok voltak, s ha így maradhatott volna a kapcsolatunk, sosem érezném magam ilyen undorítónak és bűnösnek, mert nem sóvárognék kufircolásra vele, mert ezek csak az én baromságaim voltak, amiket kinőhettem volna, így azonban, hogy megdugott, hirtelen tér nyílt előttem és a fantáziám nem ismer határokat, tabukat, gátlásokat, félelmeket, vagy nemleges válaszokat, csak lehetőségeket, amiket kíváncsian ragad meg. Elfajzottam. Betegessé és fesletté tesz ez az egész. Szeretném kiverni a fejemből azt, ami történt, elfelejteni az emlékeket, hogy újra ártalmatlan és szexuálisan túltöltött, ostoba tiniként problémázhassak olyan semmiségeken, amiken korábban, ne pedig egy kiéhezett perverz módjára áhítozzak azért a könyörtelenségért, amivel megkefélt.
És hogy mi a legszörnyűbb ebben az egészben? Hogy Asaméval nem tudom elképzelni ezt a szituációt. Sem azt, hogy lefog, sem azt, hogy mocskos szavakat duruzsol a fülembe, azt meg aztán főleg nem, hogy képes lennék úgy hagyni magam, mint Tatsukival szemben, vagy hogy ha Asame így viselkedne velem, tudnám biztosra, hogy csupán felvett szerep az egész egy dugás erejéig, egyébként ugyanúgy imád, ahogy eddig. Valahogy kétségeim vannak afelől, hogy elviselném tőle ezt a fajta a közeledést és afelől, hogy ha tisztában lenne vele, hogy ilyesmiket mennyire tudok élvezni, később újra azzá a lovagias szerelmessé válna, aki hosszan csókol, elcsavarja a fejem és az érintéseivel felforrósít. Nem tudom, rá milyen hatással lenne, ha tudná, mennyire odavagyok a mocskos szexért. Félek, hogy nem lenne utána olyan odaadó, vagy megváltozna a véleménye rólam.
A tükörképem szemeiből könnyek peregnek le, majd a tekintete a nyakamra téved és áthatóan tanulmányozzák a lilás-vörös-kékes-barnás ujjnyomokat. Nem sokáig vagyok képes őt bámulni, inkább a villanykapcsolóhoz menekülök és leoltom azt. Vaksötét lesz, egy kukkot se látok, a szemem pedig lassan szokik hozzá a fénytelenséghez, de míg ez megtörténik, legalább kisírom magam egy kicsit. Aztán hirtelen ihletem lesz és szarva arra, hogy a vállaim nem fognak túlzottan örülni neki belebújok egy tiszta alsónadrágba, feloltom az íróasztalomon a kislámoát, a tükröt, amit rátettem, most mellé támasztom, majd lapot veszek elő, ceruzát és radírt, s elkezdem megalkotni azt a képet, ami törekszik felfelé bennem. Talán egy óra telhet el így, én csak az alkotási lázat érzem, sem fáradtságot, sem fájdalmat nem, ám a fordulópont után, amikor már a rajz nagyjából kész, már kezdek ezeknek is tudatába kerülni, mert igenis fáradt vagyok és a vállaim fel-felizzva sajognak. Persze még végzek egy-két simítást a művön, áthúzom kontúrosra az ágyban ülő férfi borzas haját, nyaka vonzó ívét, tiszteletet parancsoló vállait és a felsőtestét nagyrészt takaró kötéseket, no meg az ölében pihenő takaró redőit. Az arca nem látszik, pont annyira fordul el a ránézőtől, hogy izgatóvá váljon a nyaka és csupán álla íve miatt érezze azt a szemlélődő, hogy egy kurvajó pasit lát. Az is, ez kétségtelen, az egész lényéből árad valamiféle vonzás. A kezei a takarón nyugszanak, közöttük egy könyv van, melyet úgy fog, mintha csak épp becsukta volna, egyébként bármelyik pillanatban folytathatja az olvasását. Sóhajtva vetek még egy utolsó pillantást a rajzolt Asaméra, aztán visszamegyek a fürdőbe kezet és fogat mosni, majd leoltom a lámpát és elbotorkálok a szobájáig. Nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, pedig tudom, hogy semmi sem változott, csupán az, hogy rajzolásba öltem a felgyülemlett energiákat, visszavezetett egy kellemesebb állapotba. Amint visszafekszem Asame mellé, újra elnyom a fáradtság, de szerencsére már álmodás nélkül.
* * *
Az ágy hullámzik mellettem és hamarosan a cigarettaszag mellett suttogás és egy puszi kelteget. Álmosan pislogok párat a természetesen már fitt Asaméra, majd ő bejelenti, hogy fürdeni megy és hamarosan magamra hagy. Mi lenne, ha most inkább aludnék még egy kicsit és nem kihasználnám azt a lehetőséget, hogy míg távol van, bebogyózhatom magam? Megint jelen lenne, mikor nem igazán vagyok tudatában annak, hogy mit csinálok. Na nem, abból tegnap reggel kijutott bőven. Szédelegve a fáradtságtól a gyógyszeremért nyúlok, egy fél tablettát sok nyállal leerőltetek a torkomon, aztán visszadőlök.
Elnyom az álom, keletkezik egy rohadt nagy snitt, aztán hirtelen magamhoz térek, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Rémülten kapok levegőért, akárha eddig a tenger fenekén légnélkül ültem volna, a látásom kitisztul és teljesen ébernek érzem magam. Nem húz alvásba vissza a fáradtság, inkább felpörgök, ezért lerúgom magamról a takarót és anélkül, hogy bármilyen információt gyűjtenék arról, mennyi az idő, Asame hol van és mit csinál, ennem kéne és a szokásos kávé-cigi kombót magamhoz venni, átcsattogok a szobámba és veszedelem módjára felöltözöm. A Tatsukitól kapott, halvány mintákkal díszített nadrágot húzom magamra, a pólóval azonban nem tudok megbirkózni, ahogy mást sem bírok magamra venni, csak egy fekete-fehér kockás kendőt kötök a nyakamba, hogy aki még nem tudja, mi történt, az ne is fogjon gyanút, ne láthassa az ujjnyomokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése