409.

Asame

Mikor kijövök a fürdőből, a kölyök már sehol sincs, így csak ledobom a törülközőt az ágyra és a telefonomért nyúlva kávét kérek magamnak. Nem tudom, visszajön-e Deon vagy sem, így egyelőre a reggeli nem válik hirtelen fontossá. Éjszaka éreztem, hogy kibújt mellőlem, de annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam komolyabban foglalkozni a dologgal, majd rákérdezek, ha visszajött. Ha egyáltalán visszatalál még ide Nishida előtt. Valamiért kétlem. Leülök az ágyra és ismét rágyújtok. Vállam megint tompán sajog, jelezve, hogy minden bizonnyal dolgozik az Akihitotól kapott krém, én pedig látom előre mára is szomorú sorsomat. Megint a mellkasomhoz lesz kötözve a karom pár napig, míg végre megszabadulhatok a varratoktól és bátran kijelentheti Takashi is, hogy lassan, fokozatosan elkezdhetem terhelni ismét. Már jó lenne ott tartani, hiányzik az edzés a dojoban, hiányzik az, hogy teljesen belefeledkezzek a kardforgatásba. Ott mindig megnyugszom, mert most nem vagyok az, egyáltalán nem. Bosszant a tegnap történtek, rettenetesen, mert valahol ez az egész az én hibám. Jobban kellett volna foglalkoznom a kölyökkel, több időt kellett volna vele töltenem, gyakorolnunk, edzeni, tanítani...


Végül a kezembe veszem a telefonomat ismét és Deont hívom, a telefonja pedig megszólal az éjjeliszekrényen. Elmosolyodom. Rendben, nem néztem körbe, mi merre meddig. Kinyomom a hívást, s reggelit kérek magunknak, majd Akihitoval is lebeszélem, hogy tíz fele jöjjön be hozzám, át kellene néznünk néhány papírt közösen.