Belépek Shinjivel együtt Asame szobájába. Már tök görcsben vagyok az idegtől, ezért feszesen tartom magam. A yakuzám arca szikla kemény, szemeiben leláncolt indulatokat látok és mereven bámul egy pontot, épp csak egy pillantást vet rám, míg ellenőrzi, hogy egyben vagyok-e. Követem tekintetét és a fotelben Tatsukit fedezem fel. Frankó, azt hiszem, most álltam megint fejre. Persze még mindig jobban örülök őneki, mint Luxnak, vagy valami nagy galibának, csak nem számítottam rá a legcsekélyebb mértékben sem, hogy ide meri dugni az orrát a tegnapi után. Na jó, ki, ha ő nem? De kíváncsi vagyok, mit keres itt, mit akar tőlünk. A két férfi pöfékel, persze méregetve a másikat, mintha két támadásra kész vadállat volnának. Már az első pillanatban tudtam, hogy rázós lesz ez a viszontlátás, de elnézve őket még annál is keményebb menetre számítok, mint amire az első lendülettel fel tudtam készülni. Célirányosan Asaméhoz lépdelek, leülök az ágyára, majd odahajolok hozzá egy rövid csókra és az ölébe teszem a Nishidától kapott anyagot, csak ezután fordulok Tatsuki felé és biccentek neki. Lezserül szétgombolt nyakú pólóban, lógó kabátban és széttett lábakkal ül, ahogy azt már megszokhattam tőle, a szemöldökén azonban két apró sebtapasz fogja össze tegnap széttépett bőrét. A karika, amit ilyen módon elszereztem tőle, az övtáskámban nyugszik és természetesen eszem ágában sincs visszaadni neki. Immár az enyém és meg akarom tartani. Ő lustán elnyomja a cigarettáját a kezében tartott hamutálban, a kisasztalra teszi azt, majd feláll. Shinji védelmezőn kihúzza magát a közelünkben, mire a pirszingesem villant rá egy elnéző, de végtelenül elégedett, mégis fagyos mosolyt.
- Amikor egy alvilági kutya gazdát választ magának, felméri őt – kezd komolyan beszélni. Tehát tárgyaló stílus, semmi személyeskedés. Jóó leesz... - Bakari úgy döntött, elfogadja Deont, de előtte tudni akarja, mire képes, ezért az egyik alvilági területre rendelte őt. Ez egy kivételes helyzet hármunkkal, ezért te, mint a pártfogója és te, mint a testőre, elkísérhetitek, ha akarjátok – közli engedékenyen Asaméval és Shinjivel. Gondolom, ettől egyikük se fog hasra esni, de mivel egy kicsit mindketten ismerik az alvilágot, szerintem tudják, hogy ez valóban egy hatalmas engedmény. Nem csak beengedik őket egy területre anélkül, hogy tárgyalni vagy üzletelni akarnának velük, de biztosítva érezhetik magukat afelől is, hogy szabadon, kínos követelések nélkül távozhatnak. Az ilyesmi a fehér hollónál és a piros hónál is ritkább jelenség, hiszen egy alvilági mindig csak valaminek a fejében ad vagy kér valamit, nem beszélve arról, hogy megeshet, hogy „elfelejti” megemlíteni a külsős félnek, hogy nem jut ki élve a területről. Ez mindig a helyzettől és a céloktól függ. - Mindenki más halál fia lesz és most nincs kegyelem – jelenti be komolyan, folytatva az előbbi monológját és egy pillantás erejéig a szemembe néz. Rábólintok, hiszen nekem megfelel ez a szabály, én sem akarok mást ott látni. - Remek – mondja színtelen hangon. - A helyszínen folytatom a felvilágosítást, egyelőre elég ennyi.
- Megyünk - jelenti ki Asame határozottan, tárgyilagosan, részben Shinjinek intézve a szavait, hogy a testőr is készüljön fel a dolgora. Nem is kételkedtem benne, hogy jönni akar, ahogy afelől sincs kétségem, hogy Shinjit sem lehetne itthon tartani. És most nem is akarom, ezt pedig egy pillantással jelzem is a számára. Majd később megnyugtatom mindkettőjüket, hogy nem kell aggódniuk nagyon, ez lesz életünk legártalmatlanabb kirándulása az alvilágba, de most túl feszült a levegő, ezért hallgatok.
- Gyere – int nekem, s elindul kifelé a szobából. Tétován felállok az ágyról és utána lépek, mikor visszafordul felém. - Dél van, még fel akarok tenni neked egy tartókötést és ki kell találnod, mit akarsz felvenni, ami nálad minimum húsz perc, fél óra oda az út és nem jópont a késés – közli, mire megszaporázom a lépteimet. Shinji azonnal a nyomomba szegődik, szigorú pillantással mér végig Tatsukin, de néma marad. A pirszinges nem szól semmit amiatt, hogy velünk tart a szobámba, egyszerűen levegőnek veszi a srácot. - Mi van a lábaddal? - szólal meg kemény hangon, a kabátját pedig az egyik fotelbe dobja. Shinji az ajtónál áll meg, onnan figyel, egyelőre legalábbis úgy fest, csak figyelni akarja az eseményeket.
- Nem vészes – passzolom is és igyekszem másképp menni, hogy ne legyen feltűnő, hogy egy picit sántikálok.
- Nem ezt kérdeztem.
- Nyomja a cipő – morgom elégedetlenül, mert ismerem annyira, hogy addig-addig basztat, amíg nem válaszolok rá valahogyan, nekem meg most nincs idegzetem felesleges köröket futni Tatsukival.
- Mikor ettél utoljára? - kérdezi meg tőlem komoly képpel. Most erre mit mondjak? Vallat, én meg jobban járok, ha válaszolok, mintha nem tenném.
- Reggel.
- Előtte? - kérdezget tovább, s hozzám lép. Shinji mozdul, ám mivel én nyugton maradok, nem tud mit tenni, csak készenlétben marad. Nem félek Tatsukitól, ahogy az érintésétől sem. Sőt, kíváncsi vagyok, mit enged meg magának. - Segítek – közli kurtán, majd átnyúl felettem, megragadja a pólóm nyakát és elkezdi áthúzni a fejemen. Kicsit előre dőlök, engedem, hogy levegye rólam, majd mögém lép és óvatosan végignyomkod a hátamon. - Feküdj fel az ágyra, mindjárt jövök. – Azzal sarkon fordul és itt hagy minket. Shinji nagyokat pislog, gondolom, nem érti, miért hagyom magam Tatsukinak a történtek után, vagy azt, hogy mire készül a tetoválómester, míg én tudom, mi vár: át fogja gyúrni az izmaimat. Sajnos muszáj vagyok elfogadni, mert tök görcsben vagyok és enélkül nem sokat fogok tudni mozgolódni a terepen, ezért felsóhajtok és leülök az ágyamra.
- Rendben van ez így? - kérdezi meg ügyetlenül a srác.
- Igen – válaszolok csendesen. Közben kikötöm és leveszem a cipőm. - Jelzek, ha kell, addig csak figyelj – kérem őt szelíden, mire biccent, noha nem jó szívvel. Tatsuki visszaérkezik, kezében egy vállra akasztható táska van, amely láthatólag duzzad a benne lévő cucctól. Leteszi mellém, a pulóvere is a fotelban végzi, aztán célirányosan a fürdőbe megy és a hangokból ítélve kezet mos. Készülök fel a vesztemre, figyelem, amint visszatérése után az egyik oldalzsebből hajgumit szed elő, majd lassan, gondoskodó óvatossággal copfba fogja a hajamat. Vet egy pillantást a fülemre is, kicsit megmozgatja benne az ékszert, amit fájdalmas képpel tűrök, majd a táskát felnyitva kotor belőle egy apró gézlapot és leitatgatja.
- Úsztál? - kérdezi meg.
- Az túlzás, de olyasmi.
- Gondoltam, hogy a medencében kötsz ki – jegyzi meg egy apró félmosollyal, de gyorsan forgatva a szavakat, majd az ágy közelében lévő kukába dobja a gézlapot. - Feküdj fel! – kér némi utasítással, ám nem tudom könnyen megtenni. - Ha ilyen befeszült izmokkal állsz ki Bakari ellen, öt perc után mozgásképtelen leszel – mondja nekem, hogy ezzel biztasson, ezért megpróbálok valami vállbarát módon hasra feküdni, csak épp nem tudom kitalálni, hogyan lehetne. Térdelek az ágyon és mikor előre nyújtom a kezem, hogy fekvőtámaszban hasalhassak el, ahogy normálisan tenném, érzem, hogy ez nem jó ötlet. Tatsuki cselekszik, fellép az ágyra, átveti lábaimon az egyik lábát, letérdel körém, majd fél kézzel átkarol és előre dönt. Így is megvan bennem a para, de azonnal megáll, mikor érzi, hogy nem tudom rábízni magam, mint korábban. Homlokát meztelen vállamra hajtja, majd mélyet sóhajt. A lehelete végigcirógatja a bőrömet, a felszabaduló hangból pedig úgy érzem, bántja őt ez a bizalmatlanság a részemről. - Nyugi – mondja immár azon a meleg, talán gyengéd hangján, amin még sosem hallottam, hogy máshoz szólt volna. Kihallom belelő minden érzését, és ezért ismét biztonságban érzem magam vele. Olyan, mintha visszakaptam volna azt az embert, aki harciasan védett még ebben a házban is mindenkitől, aki úgy aggódott értem, hogy dühös kutyaként mart volna bárkibe, mintha a kölyke lettem volna... Megérzi ezt a megnyugvást rajtam, mert újra megpróbál előre dönteni és most hagyom magam, engedem, hogy a súlyom a karját húzza és lassan elfektessen. Behunyom a szemeimet, Tatsuki pedig mielőtt kihúzná alólam a kezét, kerít egy párnát és kicsit még megemelve engem a mellkasom alá teszi, aztán elhelyezkedik felettem. Tudom, hogy zavarja, hogy Shinji fürkésző szemekkel bámul minket, engem is zavar, bevallom, mert én is utálom, hogy más belelát ebbe, hogy ez nem lehet tovább a mi titkunk a pirszingesemmel, de felajzott vadállatok se tudnák kiszorítani innen most a testőrömet, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy menne a para mindenkiben, ha kettesben maradnék Tatsukival, hogy esetleg megint hozzám nyúl. Pedig nem, tudom, hogy esze ágában nincs ilyet tenni most. Azonkívül talán ha Shinji látja, mit vagyunk képesek megtenni egymással a rottweileremmel, beleértve a másikba marást és a megbocsátást is ezekért, nem próbál majd meg védelmezni tőle. Nem kérem, hogy bízzon Tatsukiban, ő azonban már mindenképpen hozzám tartozik és nem fogom hagyni őt sem veszni, bármi történjék is.
- Amikor egy alvilági kutya gazdát választ magának, felméri őt – kezd komolyan beszélni. Tehát tárgyaló stílus, semmi személyeskedés. Jóó leesz... - Bakari úgy döntött, elfogadja Deont, de előtte tudni akarja, mire képes, ezért az egyik alvilági területre rendelte őt. Ez egy kivételes helyzet hármunkkal, ezért te, mint a pártfogója és te, mint a testőre, elkísérhetitek, ha akarjátok – közli engedékenyen Asaméval és Shinjivel. Gondolom, ettől egyikük se fog hasra esni, de mivel egy kicsit mindketten ismerik az alvilágot, szerintem tudják, hogy ez valóban egy hatalmas engedmény. Nem csak beengedik őket egy területre anélkül, hogy tárgyalni vagy üzletelni akarnának velük, de biztosítva érezhetik magukat afelől is, hogy szabadon, kínos követelések nélkül távozhatnak. Az ilyesmi a fehér hollónál és a piros hónál is ritkább jelenség, hiszen egy alvilági mindig csak valaminek a fejében ad vagy kér valamit, nem beszélve arról, hogy megeshet, hogy „elfelejti” megemlíteni a külsős félnek, hogy nem jut ki élve a területről. Ez mindig a helyzettől és a céloktól függ. - Mindenki más halál fia lesz és most nincs kegyelem – jelenti be komolyan, folytatva az előbbi monológját és egy pillantás erejéig a szemembe néz. Rábólintok, hiszen nekem megfelel ez a szabály, én sem akarok mást ott látni. - Remek – mondja színtelen hangon. - A helyszínen folytatom a felvilágosítást, egyelőre elég ennyi.
- Megyünk - jelenti ki Asame határozottan, tárgyilagosan, részben Shinjinek intézve a szavait, hogy a testőr is készüljön fel a dolgora. Nem is kételkedtem benne, hogy jönni akar, ahogy afelől sincs kétségem, hogy Shinjit sem lehetne itthon tartani. És most nem is akarom, ezt pedig egy pillantással jelzem is a számára. Majd később megnyugtatom mindkettőjüket, hogy nem kell aggódniuk nagyon, ez lesz életünk legártalmatlanabb kirándulása az alvilágba, de most túl feszült a levegő, ezért hallgatok.
- Gyere – int nekem, s elindul kifelé a szobából. Tétován felállok az ágyról és utána lépek, mikor visszafordul felém. - Dél van, még fel akarok tenni neked egy tartókötést és ki kell találnod, mit akarsz felvenni, ami nálad minimum húsz perc, fél óra oda az út és nem jópont a késés – közli, mire megszaporázom a lépteimet. Shinji azonnal a nyomomba szegődik, szigorú pillantással mér végig Tatsukin, de néma marad. A pirszinges nem szól semmit amiatt, hogy velünk tart a szobámba, egyszerűen levegőnek veszi a srácot. - Mi van a lábaddal? - szólal meg kemény hangon, a kabátját pedig az egyik fotelbe dobja. Shinji az ajtónál áll meg, onnan figyel, egyelőre legalábbis úgy fest, csak figyelni akarja az eseményeket.
- Nem vészes – passzolom is és igyekszem másképp menni, hogy ne legyen feltűnő, hogy egy picit sántikálok.
- Nem ezt kérdeztem.
- Nyomja a cipő – morgom elégedetlenül, mert ismerem annyira, hogy addig-addig basztat, amíg nem válaszolok rá valahogyan, nekem meg most nincs idegzetem felesleges köröket futni Tatsukival.
- Mikor ettél utoljára? - kérdezi meg tőlem komoly képpel. Most erre mit mondjak? Vallat, én meg jobban járok, ha válaszolok, mintha nem tenném.
- Reggel.
- Előtte? - kérdezget tovább, s hozzám lép. Shinji mozdul, ám mivel én nyugton maradok, nem tud mit tenni, csak készenlétben marad. Nem félek Tatsukitól, ahogy az érintésétől sem. Sőt, kíváncsi vagyok, mit enged meg magának. - Segítek – közli kurtán, majd átnyúl felettem, megragadja a pólóm nyakát és elkezdi áthúzni a fejemen. Kicsit előre dőlök, engedem, hogy levegye rólam, majd mögém lép és óvatosan végignyomkod a hátamon. - Feküdj fel az ágyra, mindjárt jövök. – Azzal sarkon fordul és itt hagy minket. Shinji nagyokat pislog, gondolom, nem érti, miért hagyom magam Tatsukinak a történtek után, vagy azt, hogy mire készül a tetoválómester, míg én tudom, mi vár: át fogja gyúrni az izmaimat. Sajnos muszáj vagyok elfogadni, mert tök görcsben vagyok és enélkül nem sokat fogok tudni mozgolódni a terepen, ezért felsóhajtok és leülök az ágyamra.
- Rendben van ez így? - kérdezi meg ügyetlenül a srác.
- Igen – válaszolok csendesen. Közben kikötöm és leveszem a cipőm. - Jelzek, ha kell, addig csak figyelj – kérem őt szelíden, mire biccent, noha nem jó szívvel. Tatsuki visszaérkezik, kezében egy vállra akasztható táska van, amely láthatólag duzzad a benne lévő cucctól. Leteszi mellém, a pulóvere is a fotelban végzi, aztán célirányosan a fürdőbe megy és a hangokból ítélve kezet mos. Készülök fel a vesztemre, figyelem, amint visszatérése után az egyik oldalzsebből hajgumit szed elő, majd lassan, gondoskodó óvatossággal copfba fogja a hajamat. Vet egy pillantást a fülemre is, kicsit megmozgatja benne az ékszert, amit fájdalmas képpel tűrök, majd a táskát felnyitva kotor belőle egy apró gézlapot és leitatgatja.
- Úsztál? - kérdezi meg.
- Az túlzás, de olyasmi.
- Gondoltam, hogy a medencében kötsz ki – jegyzi meg egy apró félmosollyal, de gyorsan forgatva a szavakat, majd az ágy közelében lévő kukába dobja a gézlapot. - Feküdj fel! – kér némi utasítással, ám nem tudom könnyen megtenni. - Ha ilyen befeszült izmokkal állsz ki Bakari ellen, öt perc után mozgásképtelen leszel – mondja nekem, hogy ezzel biztasson, ezért megpróbálok valami vállbarát módon hasra feküdni, csak épp nem tudom kitalálni, hogyan lehetne. Térdelek az ágyon és mikor előre nyújtom a kezem, hogy fekvőtámaszban hasalhassak el, ahogy normálisan tenném, érzem, hogy ez nem jó ötlet. Tatsuki cselekszik, fellép az ágyra, átveti lábaimon az egyik lábát, letérdel körém, majd fél kézzel átkarol és előre dönt. Így is megvan bennem a para, de azonnal megáll, mikor érzi, hogy nem tudom rábízni magam, mint korábban. Homlokát meztelen vállamra hajtja, majd mélyet sóhajt. A lehelete végigcirógatja a bőrömet, a felszabaduló hangból pedig úgy érzem, bántja őt ez a bizalmatlanság a részemről. - Nyugi – mondja immár azon a meleg, talán gyengéd hangján, amin még sosem hallottam, hogy máshoz szólt volna. Kihallom belelő minden érzését, és ezért ismét biztonságban érzem magam vele. Olyan, mintha visszakaptam volna azt az embert, aki harciasan védett még ebben a házban is mindenkitől, aki úgy aggódott értem, hogy dühös kutyaként mart volna bárkibe, mintha a kölyke lettem volna... Megérzi ezt a megnyugvást rajtam, mert újra megpróbál előre dönteni és most hagyom magam, engedem, hogy a súlyom a karját húzza és lassan elfektessen. Behunyom a szemeimet, Tatsuki pedig mielőtt kihúzná alólam a kezét, kerít egy párnát és kicsit még megemelve engem a mellkasom alá teszi, aztán elhelyezkedik felettem. Tudom, hogy zavarja, hogy Shinji fürkésző szemekkel bámul minket, engem is zavar, bevallom, mert én is utálom, hogy más belelát ebbe, hogy ez nem lehet tovább a mi titkunk a pirszingesemmel, de felajzott vadállatok se tudnák kiszorítani innen most a testőrömet, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy menne a para mindenkiben, ha kettesben maradnék Tatsukival, hogy esetleg megint hozzám nyúl. Pedig nem, tudom, hogy esze ágában nincs ilyet tenni most. Azonkívül talán ha Shinji látja, mit vagyunk képesek megtenni egymással a rottweileremmel, beleértve a másikba marást és a megbocsátást is ezekért, nem próbál majd meg védelmezni tőle. Nem kérem, hogy bízzon Tatsukiban, ő azonban már mindenképpen hozzám tartozik és nem fogom hagyni őt sem veszni, bármi történjék is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése