Csupa görcs az egész gyerek, a hátát feszesen kihúzza, a tartása merev, és csak a fejét fordítja, a felsőteste mintha kőtömb lenne. Nyilván Asame próbált rajta segíteni, talán más is, ha hagyta magát megérinteni, de ez olyasmi, amit csak én tudok kioldani belőle, mert miattam ennyire feszült, nekem kell őt feloldanom, megszabadítanom a félelmeitől és a gondjaitól. Nehezen enged, nem szólal meg, alig kommunikál, csak a szemeiben látom, mit érez, ami Deonnál egyáltalán nem jó. Szeretném tudni, mire gondol, de a puffogó kis fültanúnk miatt nem akarom faggatni. Ha más módja nincs, ráveszem a kölyköt, hogy az én terepjárómba üljön, hadd vihessem én ki Bakarihoz, így megszabadulok a kopójától is, mert kénytelen lesz Asamét szervírozni. Azt nagyon kétlem, hogy a yakuza tudva, hogy megdugtam Deont, kettesben hagy vele, most is szerintem csak azért nem vicsorog rám itt a szobában, mert gondjai vannak a felöltözéssel. Nem mintha bánnám a jelenléte nélkülözését, még Shinji is gyilkos pillantásokat kap tőlem az ittléte miatt, míg illatos, izomlazító krémmel átgyúrom az alattam heverő fiút. Látom a kölyök arcán a fájdalmat és tudom, hogy próbálja magát tartani, én pedig kénytelen vagyok egy kicsit megadni magam, ha azt akarom, hogy eredménye legyen a munkámnak. Márpedig akarom, és nem csak azért, hogy Deon meg tudja győzni a kutyáját, hogy méltó rá, hogy a gazdája legyen, vagy azért, hogy ne fölösleges energiakidobás legyen, amit most csinálok vele, hanem azért, mert pár nap még ilyen feszültség alatt és kínlódni fog, könyörögni az isteneknek, hogy küldjenek a számára valakit, akit el bír fogadni és könyörtelenül átmasszírozza, ahogy most én teszem. Nem akarom neki ezt.
- Semmi baj – mondom neki halkan -, sírj csak. – És mintha megbűvöltem volna, a kölyök felsír. Sűrű, kövér cseppekben potyognak a könnyei, az arca és a füle egy csapásra kivörösödik, ahogy a lélek zónáját gyömöszölöm át újra és újra. Hogy a fájdalomtól, vagy a megkönnyebbüléstől, azt nem tudom, mindenesetre úgy vélem, jó neki most, ha kibőgi magából azt, ami feszegeti szét belülről, amit magában próbál tartani azzal, hogy görcsösen összehúzza az izmait. Egyre lazább lesz a masszírozástól, végre mozgathatóvá válik a válla, ezért kicsit otthagyom ezt a területet, hadd pihenjen és a derekától indulok felfelé. Szuszog és nyög, hallhatóan kínlódik, s kezei ökölbe szorulnak, mire végigsimítok a gerince mentén. - Ne feszülj meg, mert akkor kurva mindegy, mennyit puhítalak – kérem csendesen, Deon pedig mindent megtesz, hogy újra elengedje magát. Érzem, hogy nem megteszi, hanem meg akarja tenni, amitől azonban csak újra görcsös lesz, ezért előre hajolok rajta. - Jól van – búgom a fülébe azon a hangon, amit annyira szeret hallani -, mondd ki azt, amit magadban szorongatsz – kérem őt a tőlem telhető legnagyobb szelídséggel. Másfajta fájdalom jelenik meg az arcán, olyan, amelynek semmi köze az izmait csomóssá tevő feszültséghez, ezért nem törődöm tovább a nézőközönséggel, Deonnak szüksége van rám és ez mindennél fontosabb, még annál is, hogy számomra idegenek látják, mit vagyok képes megtenni ezért a szarháziért, mennyire szeretem őt. Újra átfogom a kölyköt, felülről benyúlok a mellkasa alá, míg másik kezemet oldala mellől, alulról vezetem be a teste alá, így ölelem át őt, majd karom és feje közé támasztom az állam. Zokog, ami borzasztóan fáj és nem tudom, hogy csak várnom kell-e, hogy el tudja mondani, mi bántja ennyire, vagy kérlelnem kell-e még. Arcom eltemetem a hajában, szemeim lecsukom és egyelőre várok. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy végre megnyugodjon és újra hecceljen, beszóljon, visszapofázzon, mert akkor van minden rendben, amikor mosolyog és dumál. - Mondd el... - kérem suttogva, mikor már nem bírom tovább ezt az állapotot.
- Annyira fáj... - kezdi nehézkesen a sírás miatt -, hogy kihasználtad... a bizalmamat – vallja be.
- Én ezt nem így látom, de sajnálom, ha így érzed – mondom neki némi vacillálás után, hiszen bármikor is került volna sor arra, hogy megdughassam, ugyanígy tettem volna meg, lefogom, megszorongatom a torkát, helyzetbe állítom és megkefélem. Ezt akartam tenni és túl régóta ahhoz, hogy tovább parancsolni tudjak magamnak. Az önuralom véges dolog, bármiben is próbáljuk korlátozni a vágyainkat, létezik egy határ, ami után egyszerűen képtelenség kitartani a legkeményebb elhatározás mellett is. Főleg akkor, ha egyáltalán nem határoztam el, hogy ellenállok életem végéig a kísértésnek. Kellett nekem ez a kis csíra, és még most is ugyanúgy vágyom rá, de tudom, tönkretenném őt, ha újra akarata ellenére megbasznám, ha elvenném a választottjától, ha miattam kivágnák az életből, amit a jelek szerint mindennél jobban szeret, még a fantasztikus álmainál is jobban.
Kivételesen Deon bőre izzik, de a sírása lassan csillapul, hogy kimondhatta, ami feszítette szét a lelkét. Talán a közelség és a csöppnyi gondoskodás, amit megint kiváltott belőlem, tehet róla, hogy kezd megnyugodni. Még kicsit rázkódik, mellkasomon beledörgöli a ruhámba a bőrére kent krémet, de belekapaszkodik a karomba és addig hüppög, míg végül, percek múlva elhallgat. Végre... Remélem, nem csak lecsillapodik, aztán kezdődik elölről, mint a nyáron, amikor egy pici apróság és máris újra padlót fogott, mert nem vagyok benne biztos, hogy másodjára is meg tudnám tenni mindazt, amit a beijesztése után tettem érte.
Csend lesz, én pedig eleresztem őt és visszaülök rá, majd kezét a lábamhoz söpröm, mikor meglátom békés arckifejezését és csukott szemeit.
- Maradhatsz így, de jelezz, hogy ébren vagy! – parancsolok rá komolyan, mire megkapaszkodik a térdemben és gyengén meg-megszorítja, én pedig folytatom a háta felpuhítását.
- Nem fogok elaludni – motyogja kisírt, erőtlen hangon. Már nem okoz neki különösebb fájdalmat a masszírozás, elnyúlik alattam, engedi magát dögönyözni, noha azt hallom, hogy visszafojtja a sóhajait. Talán jobb is, mert még jobban megkívánnám őt. - Képzeld... napok óta fél bogyó elég még lelki terhelés mellett is – újságolja némi büszkeséggel a hangjában, bennem azonban egy pillanat alatt olyan düh keletkezik, hogy nem bírom ki, két ököllel kezdem gyömöszölni a fejét.
- Mi az, hogy fél bogyó elég?! Konzultáltál erről az orvosoddal?! - kiabálom a művelet közben, ő pedig nyavalyog. - Nem kaptam értesítést arról, hogy a kétszer fél per nap adagolás megváltozott volna, te felelőtlen taknyos! - dühöngök vele, Deon pedig kimutatja a foga fehérjét, morogva fészkelődik alattam, mígnem ki tud billenteni az egyensúlyomból és levet magáról. Szikrázó szemekkel nézünk egymásra, s hiába vagyok rá mérges, az ellenállás, amit látok rajta, az a harcias védekezés, egyszerűen... mosolyt csal az arcomra. Imádom, amikor ilyen, amikor kiáll magáért, védi az igazát vagy a véleményét, szembeszáll velem gondolkodás nélkül és annak ellenére is harcol, hogy erősebb vagyok nála. - Nehogy azt hidd, hogy nem haragszom rád! – figyelmeztetem bosszúsan, majd elkapom a lábát és lehúzom róla a zoknit. Meg kell vele ezért is egy kicsit küzdenem, de ez már a játékos harc kategóriája, ám a sérülése miatt lesajnálón megcsóválom a fejem. - Olyan vagy, mint egy engedetlen kutya, amelyiket elpáholtak az utcán, most meg húzod a segged, nehogy kapj még kettőt, mert hülyeséget csináltál – jegyzem meg Deonnak morogva, miközben már fertőtlenítőt és kötszert keresek. Nem merte megmutatni senkinek, hogy felszakadt a bőre, vagy mi az ördög? Értse meg ezt a gyereket az, akinek két anyja van, nekem az elmúlt évek alatt sem sikerült. Mindenesetre rendbe rakom a sérülését és hogy lássa, kivel van dolga, visszahúzom a lábára a zoknit. Ekkor, váratlanul a másik lábával orrba nyom, mire hanyatt esek. Ez most mire volt jó?!
- Nincs nekem arra időm, hogy órákat üljek a dokinál, hogy győzködjem és nem vagyok felelőtlen sem – közli határozottan velem, de fölényeskedik is, mert úgy néz le rám az ágyról, mintha valami kiskirály lenne. Na várj csak...! - El nem tudod képzelni, mennyivel jobb így.
- Azt viszont igen, hogy ha kicsúszik a kezedből a gyeplő, csúnyán megütöd a bokád – vágom a fejéhez az igazat. - Ne szórakozz ezzel, kisfiú, mert ha kell, minden nap percre pontosan ugyanakkor beléd tömöm a kötelező adagot, bárhová is bújsz előlem, bármit is csinálsz éppen. - És látom rajta, hogy tudja, nem viccelek. Hogy tisztában van vele, én nem fogom izgatni magam, ha kufircol is, rájuk töröm az ajtót, megragadom az állát, lenyomom a torkán a fél tablettát és addig tartom, míg nem hajlandó lenyelni. Ha ez kell, rajtam nem múlik semmi, engem kurvára nem tud meghatni.
Felkelek a földről és most én nézek le Deonra. Persze nem adja meg magát, a téma azonban egyelőre túl van tárgyalva. Ha ő nem, majd én egyeztetek az orvosával. Hagyom, hadd érezze egyelőre nyeregben magát, aztán ha a doki úgy ítéli, a hónom alá kapom a kölyköt és elviszem hozzá, hogy megmossa ő is a fejét. A drog egyáltalán nem játék, amit meg ő szed, főleg nem. Tudja ezt, máskülönben hevesen támadt volna vissza arra, amit tőlem kapott, ezért nem cséplem tovább a szót, hanem elkezdem előpakolni a tartókötéshez szükséges cuccokat. Most tűnik csak fel, hogy nem vagyunk kettesben, amitől azonnal ideges leszek.
- Semmi baj – mondom neki halkan -, sírj csak. – És mintha megbűvöltem volna, a kölyök felsír. Sűrű, kövér cseppekben potyognak a könnyei, az arca és a füle egy csapásra kivörösödik, ahogy a lélek zónáját gyömöszölöm át újra és újra. Hogy a fájdalomtól, vagy a megkönnyebbüléstől, azt nem tudom, mindenesetre úgy vélem, jó neki most, ha kibőgi magából azt, ami feszegeti szét belülről, amit magában próbál tartani azzal, hogy görcsösen összehúzza az izmait. Egyre lazább lesz a masszírozástól, végre mozgathatóvá válik a válla, ezért kicsit otthagyom ezt a területet, hadd pihenjen és a derekától indulok felfelé. Szuszog és nyög, hallhatóan kínlódik, s kezei ökölbe szorulnak, mire végigsimítok a gerince mentén. - Ne feszülj meg, mert akkor kurva mindegy, mennyit puhítalak – kérem csendesen, Deon pedig mindent megtesz, hogy újra elengedje magát. Érzem, hogy nem megteszi, hanem meg akarja tenni, amitől azonban csak újra görcsös lesz, ezért előre hajolok rajta. - Jól van – búgom a fülébe azon a hangon, amit annyira szeret hallani -, mondd ki azt, amit magadban szorongatsz – kérem őt a tőlem telhető legnagyobb szelídséggel. Másfajta fájdalom jelenik meg az arcán, olyan, amelynek semmi köze az izmait csomóssá tevő feszültséghez, ezért nem törődöm tovább a nézőközönséggel, Deonnak szüksége van rám és ez mindennél fontosabb, még annál is, hogy számomra idegenek látják, mit vagyok képes megtenni ezért a szarháziért, mennyire szeretem őt. Újra átfogom a kölyköt, felülről benyúlok a mellkasa alá, míg másik kezemet oldala mellől, alulról vezetem be a teste alá, így ölelem át őt, majd karom és feje közé támasztom az állam. Zokog, ami borzasztóan fáj és nem tudom, hogy csak várnom kell-e, hogy el tudja mondani, mi bántja ennyire, vagy kérlelnem kell-e még. Arcom eltemetem a hajában, szemeim lecsukom és egyelőre várok. Nem érdekel semmi más, csak az, hogy végre megnyugodjon és újra hecceljen, beszóljon, visszapofázzon, mert akkor van minden rendben, amikor mosolyog és dumál. - Mondd el... - kérem suttogva, mikor már nem bírom tovább ezt az állapotot.
- Annyira fáj... - kezdi nehézkesen a sírás miatt -, hogy kihasználtad... a bizalmamat – vallja be.
- Én ezt nem így látom, de sajnálom, ha így érzed – mondom neki némi vacillálás után, hiszen bármikor is került volna sor arra, hogy megdughassam, ugyanígy tettem volna meg, lefogom, megszorongatom a torkát, helyzetbe állítom és megkefélem. Ezt akartam tenni és túl régóta ahhoz, hogy tovább parancsolni tudjak magamnak. Az önuralom véges dolog, bármiben is próbáljuk korlátozni a vágyainkat, létezik egy határ, ami után egyszerűen képtelenség kitartani a legkeményebb elhatározás mellett is. Főleg akkor, ha egyáltalán nem határoztam el, hogy ellenállok életem végéig a kísértésnek. Kellett nekem ez a kis csíra, és még most is ugyanúgy vágyom rá, de tudom, tönkretenném őt, ha újra akarata ellenére megbasznám, ha elvenném a választottjától, ha miattam kivágnák az életből, amit a jelek szerint mindennél jobban szeret, még a fantasztikus álmainál is jobban.
Kivételesen Deon bőre izzik, de a sírása lassan csillapul, hogy kimondhatta, ami feszítette szét a lelkét. Talán a közelség és a csöppnyi gondoskodás, amit megint kiváltott belőlem, tehet róla, hogy kezd megnyugodni. Még kicsit rázkódik, mellkasomon beledörgöli a ruhámba a bőrére kent krémet, de belekapaszkodik a karomba és addig hüppög, míg végül, percek múlva elhallgat. Végre... Remélem, nem csak lecsillapodik, aztán kezdődik elölről, mint a nyáron, amikor egy pici apróság és máris újra padlót fogott, mert nem vagyok benne biztos, hogy másodjára is meg tudnám tenni mindazt, amit a beijesztése után tettem érte.
Csend lesz, én pedig eleresztem őt és visszaülök rá, majd kezét a lábamhoz söpröm, mikor meglátom békés arckifejezését és csukott szemeit.
- Maradhatsz így, de jelezz, hogy ébren vagy! – parancsolok rá komolyan, mire megkapaszkodik a térdemben és gyengén meg-megszorítja, én pedig folytatom a háta felpuhítását.
- Nem fogok elaludni – motyogja kisírt, erőtlen hangon. Már nem okoz neki különösebb fájdalmat a masszírozás, elnyúlik alattam, engedi magát dögönyözni, noha azt hallom, hogy visszafojtja a sóhajait. Talán jobb is, mert még jobban megkívánnám őt. - Képzeld... napok óta fél bogyó elég még lelki terhelés mellett is – újságolja némi büszkeséggel a hangjában, bennem azonban egy pillanat alatt olyan düh keletkezik, hogy nem bírom ki, két ököllel kezdem gyömöszölni a fejét.
- Mi az, hogy fél bogyó elég?! Konzultáltál erről az orvosoddal?! - kiabálom a művelet közben, ő pedig nyavalyog. - Nem kaptam értesítést arról, hogy a kétszer fél per nap adagolás megváltozott volna, te felelőtlen taknyos! - dühöngök vele, Deon pedig kimutatja a foga fehérjét, morogva fészkelődik alattam, mígnem ki tud billenteni az egyensúlyomból és levet magáról. Szikrázó szemekkel nézünk egymásra, s hiába vagyok rá mérges, az ellenállás, amit látok rajta, az a harcias védekezés, egyszerűen... mosolyt csal az arcomra. Imádom, amikor ilyen, amikor kiáll magáért, védi az igazát vagy a véleményét, szembeszáll velem gondolkodás nélkül és annak ellenére is harcol, hogy erősebb vagyok nála. - Nehogy azt hidd, hogy nem haragszom rád! – figyelmeztetem bosszúsan, majd elkapom a lábát és lehúzom róla a zoknit. Meg kell vele ezért is egy kicsit küzdenem, de ez már a játékos harc kategóriája, ám a sérülése miatt lesajnálón megcsóválom a fejem. - Olyan vagy, mint egy engedetlen kutya, amelyiket elpáholtak az utcán, most meg húzod a segged, nehogy kapj még kettőt, mert hülyeséget csináltál – jegyzem meg Deonnak morogva, miközben már fertőtlenítőt és kötszert keresek. Nem merte megmutatni senkinek, hogy felszakadt a bőre, vagy mi az ördög? Értse meg ezt a gyereket az, akinek két anyja van, nekem az elmúlt évek alatt sem sikerült. Mindenesetre rendbe rakom a sérülését és hogy lássa, kivel van dolga, visszahúzom a lábára a zoknit. Ekkor, váratlanul a másik lábával orrba nyom, mire hanyatt esek. Ez most mire volt jó?!
- Nincs nekem arra időm, hogy órákat üljek a dokinál, hogy győzködjem és nem vagyok felelőtlen sem – közli határozottan velem, de fölényeskedik is, mert úgy néz le rám az ágyról, mintha valami kiskirály lenne. Na várj csak...! - El nem tudod képzelni, mennyivel jobb így.
- Azt viszont igen, hogy ha kicsúszik a kezedből a gyeplő, csúnyán megütöd a bokád – vágom a fejéhez az igazat. - Ne szórakozz ezzel, kisfiú, mert ha kell, minden nap percre pontosan ugyanakkor beléd tömöm a kötelező adagot, bárhová is bújsz előlem, bármit is csinálsz éppen. - És látom rajta, hogy tudja, nem viccelek. Hogy tisztában van vele, én nem fogom izgatni magam, ha kufircol is, rájuk töröm az ajtót, megragadom az állát, lenyomom a torkán a fél tablettát és addig tartom, míg nem hajlandó lenyelni. Ha ez kell, rajtam nem múlik semmi, engem kurvára nem tud meghatni.
Felkelek a földről és most én nézek le Deonra. Persze nem adja meg magát, a téma azonban egyelőre túl van tárgyalva. Ha ő nem, majd én egyeztetek az orvosával. Hagyom, hadd érezze egyelőre nyeregben magát, aztán ha a doki úgy ítéli, a hónom alá kapom a kölyköt és elviszem hozzá, hogy megmossa ő is a fejét. A drog egyáltalán nem játék, amit meg ő szed, főleg nem. Tudja ezt, máskülönben hevesen támadt volna vissza arra, amit tőlem kapott, ezért nem cséplem tovább a szót, hanem elkezdem előpakolni a tartókötéshez szükséges cuccokat. Most tűnik csak fel, hogy nem vagyunk kettesben, amitől azonnal ideges leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése