412.

Shinji

Miután hazaérünk, egyenesen Asame szobájába megyünk, s mindketten megdöbbenünk, mikor Tatsukit pillantjuk meg a szobában. A tetoválómester közli velünk, miért jött, mire a főnök kijelenti, hogy megyünk, ám szavait inkább nekem intézi, mintsem Deonnak vagy Tatsukinak. Rendben van. Nekem sem állt szándékomban maradni, csak abban az esetben, ha ezt Deon kéri. A tetoválómester végül elhívja magával a kölyköt, s mivel nem kapok parancsot arra, hogy ne menjek velük, követem őket én is, belépve a kölyök szobájába azonban csak megállok az ajtónál és onnan figyelek. Nem érdekel, mit művelnek, hogy bánik Deonnal, de nem fogom kettesben hagyni őket. Most biztos, hogy nem. Szemtanúja lehetek annak, milyen kapcsolat van kettejük között, egyelőre azonban nekem ez akkor sem elég arra, hogy itt hagyjam őket. Leszarom, hogy Tatsukit mennyire zavarja vagy épp ingerli, hogy itt vagyok, ahogy azt is, ha megint nekem ront esetleg. Tegye.


Mikor Tatsuki kimegy a szobából, Deonra pillantok. Tudni akarom, hogy biztos rendben van ez így, hogy azok után, ami történt, hagyja magát a tetoválómesternek, de ha nem is teljesen, valahol megnyugtat a válaszával, így nem fogok semmit tenni, amíg nem kér, vagy nem jelez, hogy tegyek.


Tatsuki visszaérkezik, én pedig meghúzódom megint a sarokban az ajtónál, csendesen figyelve őket.


A kölyök rettenetesen szűköl a tetoválómester alatt. Nem csodálom, már tegnap is borzalmasan görcsben voltak az izmai, de nekem nem hagyta, hogy segítsek kicsit, s gondolom, Asaménak sem nagyon. Tatsuki végül magához öleli a kölyköt. A szavakra direkt nem figyelek, nincs jogom őket kihallgatni és közöm sem. Megértettem azt, amit a szalonnál mondott Deon, így most elég, hogy messziről figyelhessem az eseményeket csak. Deon zokogni kezd, talán ettől megkönnyebbül. Ha nem lennék tisztában azzal, mit tett vele Tatsuki, még örülnék is annak, hogy képes megnyugtatni, segíteni Deonnak, de tudva a dolgokat most csak annyira hat meg ez a fajta törődése, melyet a kölyök felé mutat, hogy ne akarjam ténylegesen szétszedni apró darabokra. Hozza helyre, amit elbaszott... és szó szerint baszta el. Deon végül megnyugszik és Tatsuki újra masszírozni kezdi őt. A kölyök lassan felenged.


Halvány mosolyra húzom ajkaim, mikor a kölyök megint szembe száll piercingesével és lelöki magáról. Tetszik és becsülöm őt azért, mert képes ezt megtenni. Deon tényleg minden tekintetben különleges, ahogy a kapcsolatuk is, annak ellenére, ami történt. Nézem őket, de teljesen máshol járok agyilag. Persze tisztában vagyok mindennel, ami a szobában történik, azonban az emlékeim azok, amik most lekötnek inkább. Itt most nem lesz gond, nem lesz baj, tudom.


Eszembe jut Mao és az a pár év, amit együtt töltöttünk, mint barátok. Olyan barátok, akik néha, pusztán kedvtelésből összejártak nem csak balhézni, de egy jó dugásra is. Hogy szerettük volna egymást? Nem, legalábbis szerelemmel biztos nem. Mindketten éreztünk valamit a másik iránt, vonzódtunk egymáshoz, de ennél többről nem volt szó. Maoval a szex olyan volt, mint egy durvább pornófilm, heves, szenvedélyes és a maga nemében mocskos. Nem finomkodtunk egymással, durván martuk a másik ajkát és ugyanolyan durván dugtam is meg őt. Élvezte, imádta azt, mikor kegyetlen voltam vele, én pedig élveztem megadni neki azt, amire vágyott. A hajtépést, a megkötözést, azt, hogy megjelölhettem magamnak. Imádtam, ha a szenvedély elvette az eszét és nem gondolkodva próbált tiltakozni. Sosem voltak komolyak azok a dolgok.


A halála előtt pár nappal feküdtünk le egymással utoljára. Nem bírt a vérével és nem bírt a benne munkálkodó droggal. Utáltam azért, mert szerhez nyúlt, utáltam, hogy kiélt szajhaként mászott rám, ugyanakkor vágytam arra, hogy megdughassam újra és újra. Az az este azonban ellökött minket egymástól. Be volt lőve... nem volt maga és ez számomra elfogadhatatlan volt. A vágyaimnak azonban nem bírtam parancsolni. Kegyetlenül bántam vele, de ő sem kímélt, s akkor telt be a pohár igazán, mikor nyakam köré fonva ujjait kezdett el fojtogatni. Eleinte még élveztem is, ám ahogy közeledett a beteljesülés felé, már túlságosan szorította nyakam, s hiába szóltam neki, hogy elég lesz, fejezze be, nem tette, csak ütemesen lovagolt tovább. Hatalmas pofont kevertem le neki és lelökve magamról őt keltem ki az ágyból. Akkor döbbent rá, hogy mit csinált, mert az anyag miatt nem volt képes gondolkodni. Zokogva dobott ki a lakásából, én pedig otthagytam őt. Talán ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethettem, de akkor menni akartam, nem érdekelt. Másnap nem beszéltünk, nem találkoztunk, majd ő keresett meg. Eljött hozzám és zokogva kért bocsánatot mindenért... Két nappal később pedig a szemem láttára lőtték agyon, úgy, ahogy csak egy jelentéktelen korcsot lőnek agyon a sintértelepen...


Újra Deont és Tatsukit figyelem, s újra jobban fogok fel mindent, ami történik, s elégedett, halvány mosoly jelenik meg szám szegletében, ahogy látom, Tatsukinak leesett, hogy itt vagyok a szobában még mindig és figyelem őket. Nem érdekel, milyen Deonnal, nem érdekel, hogy van benne emberség, olyan szempontból nem, hogy felhasználjam ellene. Ismerem az alvilágot, de görény nem vagyok, hogy ilyenekkel visszaéljek.