413.

Asame

Shinji jelenik meg végül a szobámban, s miután Ryuu a hátamra teríti a kabátot, elindulunk. Kiérve a ház elé Shinji kihozza a 7-est a garázsból, de nem szállok be azonnal, csak odasétálok a kocsihoz. Megvárom Deont, míg megérkezik, s mikor ez megtörténik, Shinji kinyitja nekünk az ajtót. Tatsuki Deon elé áll, amit most cseppet sem díjazok, de egy rideg pillantásnál többet nem kap a tetoválómester tőlem. Tatsuki végül elengedi a kölyköt, megvárom, míg Deon beszáll, majd én is beülök mellé és végül elindulunk. Pillantásom találkozik Shinjiével a tükörben, a kölyök pedig, mintha értené, mit akarok, felhúzza a válaszfalat. Egy halk sóhaj hagyja el ajkaim és elővadászva cigarettámat rágyújtok.

- Ha nem szeretnéd, hogy rövid úton széttépjük egymást, nem engeded túl sűrűn a közelembe – jelentem ki csendesen, mire Deon fesóhajt. - Nem fogok még egy adag szart a nyakamba önteni a Triádok mellé, de ez nem jelenti azt, hogy könnyen elfelejtem neki, hogy megdugott – közlöm a kölyökkel. Sok mindent megértek, nem érdekel, ha elnézi neki, ez már az ő gondja, úgy osztogatja a bizalmát és jóindulatát, ahogy akarja, de neki is meg kell értenie, hogy két dudás egy csárdában sosem lesz működőképes dolog. - Valami hozzáfűznivalód esetleg? - kérdezem meg csendesen, hangomban ugyanazzal a nyugodtsággal és színtelenséggel, amivel beszéltem vele az első napokban. Alig telt el azóta három hét, mégis annyira megváltoztak a dolgok, mintha már évek óta szelídítenénk egymást.

- Persze, hogy van - válaszol a legnagyobb természetességgel, érezhetően azzal a mondanivalóval, hogy most egy hosszú hallgatásra ítél. - Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Tatsuki idetolja a képét, még csak nem is hívtam, de ha hívtam volna, biztosan nem az otthonunkba hívom - jelenti ki határozottan, majd egy kicsit elgondolkodik, de látom rajta, hogy csak a szavakat pakolja fejben egymás mögé, és nagyon is tudja, mit akar mondani. Rajta, kölyök, ki vele. - Nem kérem, hogy felejtsd el. Nem csak azért, mert tudom, hogy ez nem olyasmi, amit csak úgy elfelejt az ember, de még mindig szeretném nyomatékosítani, hogy kettőnk közül igazából én vagyok a sértett fél, hanem mert tudom, hogy erre sosem lennél képes és én nem akarok olyasmit tőled, ami ellenkezik azzal, amilyen vagy. Viszont meg kell értened valamit - mondja, s látom rajta, hogy nagyon hadakozik a mondanivalójával. - Élve kell nekem Tatsuki és megkárosítatlanul. Tanulni akarok tőle még és szükségem van rá, mint informátorra és alvilágira - jelenti ki úgy, hogy biztos lehetek benne, hogy elég messzire elmegy, hogy meglegyen, amit akar, mert azt is látom rajta, hogy ezt akarja, s már nagyon jól tudom, hogy csak nagyon nyomós okkal lehet eltántorítani. - Ugyanazt a nyomorúságos gyűlöletet és fájdalmat akarod neki, amit te éreztél, amikor elmondtam, hogy megkefélt? Törd el az ujjait - javasolja könnyedén, a szemében azonban olyan elszántság lobog, amiből érezhető, hogy minden sejtje ellenzi ezt a tettet. - Garantálom, hogy ugyanazt fogja érezni, amit te éreztél, mert a rajzolás, a tetoválás és a pirszingelés örömet okoz a számára. Örömet. Nem boldogságot, mert azt ő még csak hírből sem tudja, micsoda, és nem élvezetet, mert az számára nem jelent semmit. Örömet - ismétli meg a szót nyomatékosító komolysággal. Arca hideg maszkká merevedik, de tudom, még mindig nem ért a mondandója végére. - Dühöt fog érezni, gyűlöletet, undort, bosszút akar majd állni, fájni fog neki és nem csak testileg, s soha nem fogja elfelejteni neked, ahogy te sem neki. De ez a te bizonyítványod lesz - jelenti ki mélységet adva a mondatnak és hátradől az ülésen. - Én tudok olyan megoldást, amivel te sem érezheted magad adósnak és Tatsuki is megkapja a jussát - mondja maga elé bámulva, de most elhallgat. Nem azért, mert a végére ért volna annak, amit meg akar osztani velem, hanem csak kivár, nem önt mindjárt mindent a nyakamba.

- Megtisztelő, hogy ennyire egy utolsó rohadéknak tartasz – oltom el cigarettámat és fújom ki a füstöt. Azt hittem, ennyi idő alatt rájött, hogy ha bosszút is állok, nem folyamodok ilyen dolgokhoz. A szemet szemért elv a rómaiaknál működőképes volt, manapság egy gyönyörű közhely inkább. - Vagy csak azt nem értetted meg teljesen, hogy a becsületem többet ér az alattomos bosszúnál? Neked adtam a nyakláncot, hogy mindig tudd, számomra a legfontosabb a becsület és hogy tisztában legyél azzal, hogy tőled is ezt szeretném, hogy megőrizve azt cselekedj... A bosszú rossz tanácsadó. A harag és gyűlölet, amit érzek, idővel csillapodik, elmúlni nem fog, ezért kértem, hogy tartsd távol tőlem... Visszafogom az indulataim, nem téptük szét egymást, míg rád vártunk, de éppúgy elég Tatsukinak is egy apró mozdulat, hogy nekem ugorjon, ahogy nekem is, hogy ne érdekeljenek a következmények. Te vagy a sértett fél, én viszont az az ember, akinek elvileg össze kellene kaparnia téged egy ilyen után, mint egy társ, ha az átlag kategóriát jelentenéd. Tisztában vagyok vele, hogy meg tudsz birkózni a dologgal, hogy rohadtul nem igényelted azt, hogy abajgassalak a dolog után, de talán egy kicsit belegondolhatnál abba is, hogy az én szemszögemből nézve milyen ez, bár igazad van, yakuza vagyok, megszoktam, hogy az élet kegyetlen és ott tesz keresztbe, ahol a legkevésbé várja az ember... - fejezem be csendesen, kibámulva az ablakon. Na doktor Freud, elemezgethetsz, ha gondolod. Reméltem, hogy ennyi idő alatt azért rájött arra, hogy vannak nekem is módszereim. Fei ellen sem használtam fel azt a nőt... Ezek szerint kevés volt a dolog, hogy bebizonyítsam, a hírem ellenére nem vagyok egy utolsó féreg.

- Nem tartalak rohadéknak. Sőt, igazából fogalmam sincs, hogy ezzel az egésszel kapcsolatban hogyan érzel, vagy mit gondolsz - vallja be és szemem sarkából látom, hogy a fejét felém fordítja. - Én úgy gondoltam, hagyok időt, hogy csillapodj és addig én is rakosgatom magamban a dolgokat, aztán kurvára közbejött ez az egész Bakaris dolog. De... nekem könnyített a lelkemen a viszontlátás... és kitaláltam, mivel válaszolhatunk rá.

- Nem érdekes – mondom csendesen, még mindig kifele bámulva az ablakon. Jelenleg nincs sem erőm, sem kedvem elmagyarázni, mit is érzek, amúgy se menne, sosem ment, most nincs is értelme belekezdeni, lassan már úgyis odaérünk, félbeszakítani a dolgot pedig abszolúte nem szeretném. - Majd megbeszéljük, ha hazaértünk – zárom le ennyivel a dolgot, de figyelem őt, ahogy eddig is figyeltem. Lopva, vigyázva.

Deon némi vacillálás után mellém csúszik és homlokát vállamnak támasztja. Fájdalom hasít végig testemen, de nem adom jelét sem a dolognak. Kicsit érzékeny maradt még a tegnapi kínzás után, s bár este a fájdalomcsillapító miatt nem éreztem, most nagyon is megérzem a dolgot.


Hosszú hallgatás után felnéz rám.

- Nem tudom, hogyan legyek két tűz között... - mondja csendesen. - Nem akartalak megbántani, nem azért mondtam, amit...

- Nem kell két tűz között lenned – mondom csendesen. - Ezért mondtam és kértem, amit - teszem hozzá, s arra, hogy nem akart megbántani, csak jobbommal megsimogatom arcát, a BMW pedig ekkor parkol le, közel egy sárga Suzukihoz. Tehát megérkeztünk, s miután Shinji ajtót nyit nekem, kiszállok az autóból.